Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 3. szám - IRODALMI NAPOK - György Péter: Szövegek és (ál)nevek (Laura és Tibi története)
Tibor, a tudodmelyik nem. Van ISBN száma, számon tartják a nemzeti könyvtárban, művét definiálta a kiadó, a kritika, a könyvtárak bibliográfusai, azaz a szöveg a szó szoros és átvitt értelmében felkerült a könyvespolcokra, a Széchényi Könyvtártól a kritikusok lakásain át a rajongók otthonaiig. Tibornak mindez nem jutott ki, s maga sem tudja, hogy akarja-e: egyik bejegyzésében megszavaztatta olvasóit, hogy akarjon-e könyvet formálni a blogból. (Kétharmaduk akarná ezt.) A kétféle személyiség konstrukcióhoz kétféle emlékezet-gépezet, kétféle nyilvánosság, kétféle olvasó, normál olvasat tartozik. Persze vannak azonosságok is: mindkettejüknek kijut a rejtőzködés öröme és terhe, mindketten nevethetnek az ilyen szövegeken, bármelyikük itt ülhet ebben a teremben, és a titok épp olyan hatalom, mint amilyen kiszolgáltatott is a hőse. A kétféle technológia persze nem pusztán a személyiséget írja át, az írói énre gyakorol számos hatást. Tibor mintha közelebb lenne a reneszánsz computer korához, a korai könyvtárak világához, amikor egy-egy könyv megtalálása, olvasása számtalan technikai problémáit jelentett: a kéziratos könyvtárak, a scriptoriumok bibliográfiához való viszonya jelentős mértékben eltért a ma ismert normáktól. A könyvekről szóló könyvek mintegy ugyanannak a könyvnek egy másik oldalán szerepeltek bejegyzés formájában. De nem csak a nemzeti bibliográfiából való száműzetés, illetve tudomásul nem vétel szól amellett, hogy Laura pusztán technikai okoknál fogva is a részese annak, aminek Tibor jelenleg nem, ugyanis az irodalmi kánonnak - hanem az olvashatóság kérdése is. A blog mégiscsak olyan, mint a tekercs volt egykoron: metatext ide, paratext oda, a képernyőn látszó és onnan kikerült szövegek: a scrollozás bizony kísértetiesen emlékeztet a könyvformátum előtti szövegekre, amelyek bizony nem épp praktikus mivoltukról győznek meg. A kéziratos könyv épp akkora forradalom volt, mint utóbb a nyomtatás, s mintha a hálózat mindennapjai kívül rejlenének ezen. Ez a probléma messze nem olyan csekély, mint amilyennek tűnik, illetve két oldala van. Ugyanis, amilyen nyomasztó a tekercs a könyvolvasók számára, a blogokon nevelkedett nemzedékek számára épp ilyen nyomasztó a hideg és kemény könyv, amely nem tűr ellentmondást, kommentárt, beleszólást. Spiegelmann Laurának ismeretlen hódolói vannak, hívei, ellenségei, nők és férfiak, akik mint Adyért, rajonganak érte, vagy semmibe veszik, de Spiegelmann Laura ezekkel nem találkozik, illetve olvassa őket, de álnevéhez hűen a sötétben lesi, hogy kritikusai mint ítélnek róla. A lauramanga.blog.hu persze megint más világ, másik persona. Tibor személyes kapcsolatot ápol olvasóival, akik biztatják, semmibe veszik, de akiknek megadatik, hogy hozzászóljanak Tibihez, aki egyáltalán nem viselkedik velük szerzőként, azaz kívül- és felülálló individuumként, hanem pontosan tudja, hogy a blogok világaiban miféle illem járja. (Ami a scroll és lapozás kérdését illeti, azt amúgy az e-book mindenképp módosítani fogja, ahogyan nyilván a Google Wave is befolyásolja majd a szöveg fogalmát.) Attól tartok ez a kettős könyvelés mindenkinek kellemetlen és rossz lehet. A blog-publicisztika (magyarul) gyakorlatilag máig láthatatlan maradt a nyomtatott sajtóban, illetve a médiában. A Nol és Népszabadság közötti átjárás épp olyan egyirányú, mint a Hvg és hvg.hu esetében, s ez mindenképp némi egyensúlyhiányt eredményez. Mert a blogok nem csak egymással foglalkoznak ám, ellenben a