Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)

2010 / 6. szám - SZEMLE - Lengyel Imre Zsolt: A pusztulás, vagyis a létezés (Krasznahorkai László: Az utolsó farkas)

szemle A pusztulás, vagyis a létezés KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: AZ UTOLSÓ FARKAS Sokaknak okozott meglepetést, mikor 2009 nyarán bejelentették, hogy Bob Dylan karácsonyi lemezt készít. A karácsonyi lemez önmagában a legszokványosabb dol­gok egyike lenne persze, az angolszász világban meg főleg­­ az egyre érdesebb hangú és pozícióját mint ellenkulturális ikon életműve minden fordulata ellenére is megőrző Dylantől azonban mégiscsak elég abszurd ötletnek tűnt. Hogy hogy jön mindez Krasznahorkai Lászlóhoz? Még ha nem pont Bob Dylan is az ő legadekvá­­tabb popzenei megfelelője, van három indokom is innen kezdeni. Az első, hogy könnyebb lenne a dolgom, ha lemez lenne ez a könyv is, hiszen mióta cédék lé­teznek, mi sem természetesebb, hogy kislemez, nagylemez, Ez mind ugyanúgy néz ki, az irodalomban viszont inkább csak furcsaság, ha egy elbeszélés hosszúsá­gú szöveg (ami ráadásul nem is állítja magáról, hogy regény) külön kötetben jele­nik meg, mintha a kritikának kéne tulajdonképpen még azt is eldöntenie, hogy jo­gos volt-e egyáltalán kritikát írni róla. A második, hogy noha a Magvető egy pilla­natig sem rejti véka alá a kis piros vászonkötésű, ritkán szedett kötet rendeltetését („kitűnő ajándékkönyv a szerző és az irodalom rajongóinak"), és az ajándék most, nem lévén a könyvnek semmi külön apropója, születésnap vagy évforduló, a könyvvásárlók egymásnak adott ajándékát jelentheti csak, amit az októberi, a leg­korábbi karácsonyi ajándékkeresőknek is kedvező megjelenés is aláhúz - nem ha­sonlóan abszurd-e ott találni a szép színes karácsonyfa alatt Krasznahorkait, ezt a melankolikus-szaturnuszi alkotót? A harmadik meg, hogy amikor az előző kötet Fenn az Akropoliszon című elbeszélésében ezt olvastam: „hallgatni őket, ahogy ar­ról beszélnek, az Arcade Fire-tól vagy a Clashtől jobb a Guns of Brixton című szám”, önkéntelen első reakcióm az volt, hogy ügyes próbálkozás volt ugyan a szerző részéről, de azért, úgy tűnik, az apokalipszishez meg a nó­színházhoz még­iscsak jobban ért, mint a popzenéhez, én ugyanis hallgattam eleget az Arcade Fire (viszonylag népszerű, de azért távolról sem közismert kanadai együttes a kétezres évekből) lemezeit, és tudom jól, hogy egyiken sincsen Guns of Brixton-feldolgo­­zás, hogy azután egy internetes kereséssel később megszégyenülve jöjjek rá, hogy koncertjeiken, elég radikálisan áthangszerelve igenis el szokták azt játszani néha - vagyis amiről az elbeszélésben az athéni fiatalok beszélgetnek, tökéletesen hihető és adekvát téma athéni fiatalok számára. Amit e két utóbbi talán látni enged, Bob Dylant félretéve most már, az nem más, mint hogy Krasznahorkainak minden jel szerint a magyar irodalom egyik (ha nem: a) legnagyobb sztereotípiahalmát sikerült maga elé gyűjtenie. Hogy miről is van szó, azt a legszemléletesebben talán két ellenkező előjelű, ám lényegében

Next