Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 66. (2015)
2015 / 2. szám - MŰHELY - Márton László: A stádiumok dramaturgiája (Madách Imréről és művéről - A Tragédia lengyel olvasóinak)
Ha összehasonlítjuk Madách és a Madáchcsal pontosan egy időben született, de még nála is jóval hamarabb meghalt Petőfi Sándor (1823-1849) pályafutását, akkor látjuk, mennyire fontos feltétele a tehetség fejlődésének az irodalmi szocializáció. Mindkettőjükben a legjobb fajta tehetség működött, mindketten műveltek voltak a maguk módján (Madách műveltsége többrétű és mélyebbre ható is volt, mint Petőfié), csakhogy Petőfi - mai szóval - profi volt, Madách pedig amatőr, pontosabban kívülálló. A húsz-huszonkét éves Petőfi tudatosan felépítette irodalmi pályafutását és a hozzátartozó imázst, és ehhez mérten viselkedett: Pestre költözött, szervezkedett, szövetséget kötött, botrányt csapott, mikor mit látott szükségesnek. Ugyanekkor a fiatal Madách a család alsó-sztregovai kastélyában szöszmötölt, filozófiai műveket olvasott, vagy korán jelentkező szívbaja miatt az ágyat nyomta. Sejtelme sem volt róla, mik az irodalmi élet íratlan szabályai; amikor pedig Arany János fölfedezte a Tragédiát, Madách az utolsó éveiben rászakadó hírnévvel nemigen tudott mit kezdeni. Még egy jelentős - és az írói karaktert meghatározó - különbség van Petőfi és Madách között, ez pedig a származás. Petőfi plebejus, ha úgy tetszik, parvenü: apja mészárszéket és kocsmát bérelt. Már a nagyszüleiről sem tudunk semmit. Madách Imre családfája viszont az Árpád-házi királyok idejéig vezethető vissza, és noha a család a Habsburgok alatt nem kapott grófi vagy bárói rangot, ugyanolyan előkelőnek számított, mint az arisztokraták. El kell gondolkodnom rajta: milyen irdatlan mennyiségű személyes és történelmi tapasztalatot, mennyi viselkedési mintát hordoz az a sok száz ősapa és ősanya, akiknek neve a családfa levelein olvasható, és akiknek hosszabb-rövidebb életrajzát megőrizte a családi hagyomány vagy éppenséggel a magyar történetírás. Másfelől: milyen óriási teher is lehet ez a sok-sok ős, akik nem tűrik, hogy az utód elfeledkezzen róluk, és egyszerűen csak önmaga legyen. Különösen súlyos a teher akkor, ha az utód költő, és az ősök közt is akadnak költők. Madách Imre egyik poéta őse a XVII. század elején élt Madách Gáspár (1590- 1647), aki, azt hiszem, nem volt igazán nagy költő, de tréfás és erotikus versei ma is frissnek érződnek. Nagy költő volt viszont Madách Gáspár kortársa és közeli rokona, Rimay János (1569-1631). Az ő költészete talán Syp-Szarzynskiéhoz hasonlítható leginkább; az ő költészetében is megjelenik az elszigeteltségére ráébredő individuum metafizikai szorongása, méghozzá virtuóz, olykor játékosnak érződő formaművészet keretében. És van egy harmadik, a magyar kánonban még Rimaynál is fontosabb költőfelmenő: a Szigeti veszedelem című monumentális barokk eposzt író Zrínyi Miklós (1620-1664), aki egyébként győztes hadvezér és kiváló államférfi is volt. Valljuk meg őszintén: Rimay pompás manierista költészetéhez képest Madách Imre versei gyengének hatnak, Zrínyi Miklós harcias robusztussága mellett pedig erőtlennek mutatkozik a kiábrándult és kétségektől gyötört utód. Viszont Madách Imre a szerzője a Tragédiának, amely, mint színpadon is sikeres „emberiségdráma”, egyedülálló a magyar irodalomban, olvasmányként pedig megjelenése óta az egyik legismertebb, legkedveltebb, legtöbbet idézett magyar irodalmi alkotás. A szó szellemi értelmében Madách nem utódja sem Rimaynak, sem Zrínyinek, sem más régebbi alkotónak. Ezzel szemben ő az egyik őse a modern magyar irodalomnak.