Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)
2017 / 1. szám - SZEMLE - Imre László: Jókai a "változékony" időben ("...író leszek, semmi más..." - irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben, szerk. Hansági Ágnes és Hermann Zoltán)
ilyen, az ő alkatától idegen, bár a későbbi időszak alkotásmódját megelőlegező rajzát adja a népéletnek? Mire mentek volna, mondjuk, a Nyomorultak olvasói, ha Victor Hugo a szökött fegyencek átlagos sorsához közelebb álló, hihetőbb, „hétköznapibb” történetet alkot, kevesebb túlzással, kevesebb véletlennel, viszont kevesebb költői, katartikus erővel, felkavaróan „szakrális” újdonsággal. Nyilvánvalóan hibátlanabb mű született volna ily módon, amelyet azonban Dosztojevszkij sohasem nevezett volna grandiózus fordulatot hozó olvasmányélményének. Bizonytalanul, de talán mégiscsak megkockáztatható: a Sárga rózsa minden bizonnyal Jókai leghibátlanabb műve, ugyanakkor hiányzik belőle mindaz, ami Jókai életművét a maga eszmehitével, erkölcsi példázatosságával, végleteivel, „vulkáni” erejű nyelvi gazdagságával (Liszt, Chopin zenéjét idéző páratlan érzelmi-hangulati árnyalataival, szenvedélyével) a mindenkori magyar széppróza bámulatos csúcsteljesítményévé teszi. (Tegyük hozzá: Hugo sem kisebb súlyú, csak más funkciójú óriása a francia prózának, mint Flaubert.) Margócsy István már megint olyan tanulmányt közöl, melyből monográfiát írhatna: „és mégis mozog... ” — de miként? (Az irodalom funkciója Jókai gondolatrendszerében, az Eppur si muove! című regénye alapján). A regény zárójelenetéről elmondja, hogy Jókai az 1870-es éveket, a liberális-nemzeti közéletet, a jólétet úgy mutatja be, mintha ez Jeney Kálmán és társai nagy erőfeszítésének eredménye lenne. Tehát: ama „nagy történet”-et, a „szabadság” eljövetelét a magyar reformkor kulturális erőfeszítéseire vezeti vissza. Jeney Kálmánék önfeláldozása egyenesen krisztusi megváltó áldozatnak mutatkozik: a költészet „teremti meg a nemzeti élet alapjait” (128.). Oly megindító Jókai eszmehite, oly sokoldalú és beleélő voltában is higgadt Margócsy előadása, hogy szinte nincs kedvünk közbeszólni: ugyanez a folyamat, a magyar nyelv hivatalossá tétele, a ’67 utáni nemzeti „integráció” nem volt tekintettel a lakosság több mint felét kitevő nem magyar ajkú nemzetiségekre. Tehát az eufórikusan megidézett magyar szabadság mámora vezetett a veszélyérzet kihagyásaihoz, majd Trianonhoz. Ebből a szemszögből olvasva sem vész el az Eppur si muove értéke és igazsága, legfeljebb kiegészülhetne egy olyan olvasattal, mely jövendő „csalálmok” ellenében tartalmazhat nagyon is életmentő és aktuális immunitást a 21. században. Eisemann György kiváló tanulmányában ismét csak a közvetítés, az archiválás kérdése kerül előtérbe: A „csittvári” krónikától a papirográf hírlapig. Szajbély Mihály (pontosan és finom érzékkel kapcsolódva a fő témához) szöveg és hang, írás és belső hallás összefüggéseit vizsgálja: Jókai, felhangosítva (Történetek egy ócska kastélyban). Surányi Beáta egy korai Jókai elbeszélés (Adamante) „gramofóniájá”ról írt („Mert vannak betűk, amik nem hallgatnak’) elemzésével keresi a választ arra: hang és betű, beszéd és írás milyen módon kap szerepet a történetmondásban. Gyimesi Emese A lőcsei fehér asszonyt választotta tárgyul. Értékrendek ésrögeszmék „boszorkánytánc”-a. Politikai (kuruc-labanc), erkölcsi (hazaszeretetárulás) szembeállítások rendszeréből vezeti le a regénybeli eszméket és rögeszméket, legfőképpen Korponayné nehezen megfejthető viselkedésére keresve magyarázatot. Steinmacher Kornélia Nóra írása („Egy ember, aki mindent tud”) a Jókaiszövegek spiritizmussal kapcsolatos motívumaival foglalkozik. Ennek érdekessége, hogy Jókai, aki oly sokféle irracionális tényezőben hitt, s olyan kivételes kép