Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)
2017 / 1. szám - SZEMLE - Hansági Ágnes: Jókai, az ismeretlen (Fried István: Jókai Mórról másképpen)
zelőerővel, intuitív kreativitással volt megáldva, ez irányú érdeklődésében eléggé közhelyesnek mutatkozik. Visszaérkezve Hansági Ágnes záró tanulmányához, bizonyíthatónak, vagy legalábbis szóba hozhatónak látszik kiinduló tézisünk. Jókai fenyegetett sorsú nemzetének felemelkedésében reménykedve (és azt szolgálva) hitt a „haladásiban. Flaubert, miután az érzelmi romantikával (Bovaryné) és a politikai romantikával (Érzelmek iskolája) korábban, ezúttal (a Bouvard és Pécuchet-vel) a tudományos illúziókkal is leszámol. Két együgyű könyvfaló hőse (akik ásatásban, kémiában, földművelésben stb. remélik a „nagy megoldás”-t, utóbb gyakorlati népboldogítóvá válnak, például gyógyítanak, majd a zülléstől mentenek meg gyermekeket) mindenből kiábrándulva tér vissza párizsi irodai munkájához. Ezzel ellentétben Jókai hisz a politikai liberalizmus, a találmányok, a felfedezések hasznában, egyebek mellett azért, mert a magyarság felemelkedéséről nem akar lemondani. Flaubert és Jókai egy-egy művének összevetése tehát több önmagánál, mintha jelképezné a több szempontból is „zsákutcás” magyar utat. Ugyanakkor felmentést sem nehéz találni Jókai számára: ahogy Jean Valjean az (aktualitását soha el nem veszítő) erkölcsi felemelkedés, „feltámadás” allegóriája. Jókai nemzeti jövőképe is olyan mozgósító erejű látomás, mely egy időtlen (mindig aktuális) hűség és hivatástudat pátoszától nyeri igazolását, s amelyből a jövendő ma nem ismerhető pontjain meríthető ihlet és erő. (Tempevölgy) IMRE LÁSZLÓ Jókai, az ismeretlen FRIED ISTVÁN: JÓKAI MÓRRÓL MÁSKÉPPEN Az utóbbi másfél évtized egyik markáns és meglepő fejleménye az a változás, amely a Jókai-életmű irodalom- és poétikatörténeti megítélésében bekövetkezett. Szilasi László provokatív kultusztörténeti elemzése felszabadítóan hatott a Jókairól szóló diskurzus alakulására: a kultusz működésmódjának beszédhasználati szabályait megvilágító kötet nyilvánvalóvá tette, hogy magukról a szövegekről keveset, sőt, szinte semmit nem tudunk. A 19. század második felének európai prózáját a hatvanas évektől olyan strukturalista alapozottságú narratológiai vizsgálatok írták le, amelyek elsősorban az elbeszélésmódra, az elbeszélés aktusának és az elbeszélt történetnek az időviszonyaira, a nyelvjátékra koncentráltak, és ezzel párhuzamosan rajzolták ki a későromantika és a modernség bonyolult viszonyrendszerét. A Jókai-próza értelmezéstörténetéből ez a korszak „kimaradt”. Ennek egyik követ-kezménye, hogy az életmű irodalmi teljesítménye egyre kevésbé volt összehasonlítható vagy összemérhető európai, illetve szerencsésebb magyar kortársaiéval. Fried István erre, vagyis a Jókai-filológia máig számos hiánnyal, fehér folttal „tarkított” metadiskurzusára (is) céloz, amikor a Párbaj Istennel elemzésében an- nak megállapításából indul ki, hogy még ma sem tudjuk pontosan megmondani, a „romantika mely mélyáramlataival rokonítható [Jókai] történet- és világlátása’.