Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)

2017 / 1. szám - SZEMLE - Hansági Ágnes: Jókai, az ismeretlen (Fried István: Jókai Mórról másképpen)

zelőerővel, intuitív kreativitással volt megáldva, ez irányú érdeklődésében eléggé közhelyesnek mutatkozik. Visszaérkezve Hansági Ágnes záró tanulmányához, bizonyíthatónak, vagy leg­alábbis szóba hozhatónak látszik kiinduló tézisünk. Jókai fenyegetett sorsú nem­zetének felemelkedésében reménykedve (és azt szolgálva) hitt a „haladásiban. Flaubert, miután az érzelmi romantikával (Bovaryné) és a politikai romantikával (Érzelmek iskolája) korábban, ezúttal (a Bouvard és Pécuchet-vel) a tudományos illúziókkal is leszámol. Két együgyű könyvfaló hőse (akik ásatásban, kémiában, földművelésben stb. remélik a „nagy megoldás”-t, utóbb gyakorlati népboldogító­vá válnak, például gyógyítanak, majd a zülléstől mentenek meg gyermekeket) min­denből kiábrándulva tér vissza párizsi irodai munkájához. Ezzel ellentétben Jókai hisz a politikai liberalizmus, a találmányok, a felfedezések hasznában, egyebek mellett azért, mert a magyarság felemelkedéséről nem akar lemondani. Flaubert és Jókai egy-egy művének összevetése tehát több önmagánál, mintha jelképezné a több szempontból is „zsákutcás” magyar utat. Ugyanakkor felmentést sem nehéz találni Jókai számára: ahogy Jean Valjean az (aktualitását soha el nem veszítő) er­kölcsi felemelkedés, „feltámadás” allegóriája. Jókai nemzeti jövőképe is olyan moz­gósító erejű látomás, mely egy időtlen (mindig aktuális) hűség és hivatástudat pá­toszától nyeri igazolását, s amelyből a jövendő ma nem ismerhető pontjain me­ríthető ihlet és erő. (Tempevölgy) IMRE LÁSZLÓ Jókai, az ismeretlen FRIED ISTVÁN: JÓKAI MÓRRÓL MÁSKÉPPEN Az utóbbi másfél évtized egyik markáns és meglepő fejleménye az a változás, amely a Jókai-életmű irodalom- és poétikatörténeti megítélésében bekövetkezett. Szilasi László provokatív kultusztörténeti elemzése felszabadítóan hatott a Jókairól szóló diskurzus alakulására: a kultusz működésmódjának beszédhasználati szabá­lyait megvilágító kötet nyilvánvalóvá tette, hogy magukról a szövegekről keveset, sőt, szinte semmit nem tudunk. A 19. század második felének európai prózáját a hatvanas évektől olyan strukturalista alapozottságú narratológiai vizsgálatok írták le, amelyek elsősorban az elbeszélésmódra, az elbeszélés aktusának és az elbe­szélt történetnek az időviszonyaira, a nyelvjátékra koncentráltak, és ezzel párhuza­mosan rajzolták ki a későromantika és a modernség bonyolult viszonyrendszerét. A Jókai-próza értelmezéstörténetéből ez a korszak „kimaradt”. Ennek egyik követ-­­kezménye, hogy az életmű irodalmi teljesítménye egyre kevésbé volt összehason­lítható vagy összemérhető európai, illetve szerencsésebb magyar kortársaiéval. Fried István erre, vagyis a Jókai-filológia máig számos hiánnyal, fehér folttal „tarkított” metadiskurzusára (is) céloz, amikor a Párbaj Istennel elemzésében an-­ nak megállapításából indul ki, hogy még ma sem tudjuk pontosan megmondani, a „romantika mely mélyáramlataival rokonítható [Jókai] történet- és világlátása’.

Next