Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 71. (2020)
2020 / 9. szám - Szemle - Gömöri György: Költészet és közösség (Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról. Esszék)
SZEMLE az egyik fejezet alcíme: „A csend grammatikája”. Minden könyv rendeltetése az lenne, hogy eljusson az olvasóhoz, s ebben az esetben a címakadály. Ha tehát Markó Béla valamikor újra kiadná esszéit, megfontolandó lenne egy szerencsésebb címválasztás. Ugyanakkor a kötet közel harminc esszéjének szinte mindegyike izgalmas olvasmány még a magyar irodalom történetében jártas olvasónak is, még akkor is, ha nem mindig ért egyet Markó megállapításaival. Esszéíró technikája ugyanis fölöttébb célszerű, ezért hatásos egy-egy költő vagy vers fő jellemző vonásaira koncentrál, rájuk irányítja a figyelmet, s ez a módszer az esetek többségében valóban újabb felismerésekkel gazdagít. Markó nyelve mentes a szakkifejezések elterjedt, gyakran bosszantó használatától, ezért könnyen, jól olvasható. Az esszék skálája igen széles: Balassi Bálinttól a mai kortárs költőkig, lényegében napjainkig tart, bár a kortársak szinte mind erdélyiek. Viszont Markó azokról a költőkről, akiket szemügyre vesz, általában tud újat, érdekeset mondani. Nem tudom, mennyire lenne Balassi Bálint Egy katonaéneke „reklámvers”, ám kétségtelenül lehetséges ennek a versnek egy ilyesféle olvasata. Persze Markó úgy véli, ez a vers nem a valóságról, hanem annak egy jócskán megszépített változatáról szól. Ami a kezdetet illeti: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” Ez a felütés szerintem a természetben és a nem-idegen zsoldosként szolgáló katonaéletben fellelhető szabadságot dicséri. Ennek a szabadságnak az öröme fűti az első versszakokat, de már a vers második felében Balassi korántsem „reklámozza” a végbelieket, hanem a [törökkel vívott) harc kockázatairól is beszél: „Viadalhelyeken véresen, sebesen / halva sokan feküsznek, / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holttesteknek.” Ennél a tizenhatodik század embere alig tudott rosszabbat elképzelni: még végtisztesség sem jutott ezeknek a szegény katonáknak? Ami pedig Balassi szerelmi, vagy mondjuk inkább, erotikus költészetét illeti, én az udvarló, szép Júlia-verset nem annyira a levelezésbe rejtett megjegyzésekkel, inkább Balassi bécsi kalandjával szembesíteném, a „Zsuzsánna, szép leány” nevű prostituálttal vagy a lengyel citeráslánnyal - micsoda végletek ugyanazon a költészeten belül! Tanulságos, amit Markó Csokonai Vitéz Mihályról ír: hogyan írja át a költő egyes verseit a politikai helyzet változása miatt. Egyet lehet érteni véleményével a Marosvásárhelyi gondolatokról, azzal, hogy „A költemény központi témája [...] a művelt Nyugat és a barbár Kelet ütközése”, ahol a szerző magát a „világ polgáraként” határozza meg. Egyébként ha Csokonai nem is volt tagja egy szabadkőműves páholynak [Mozart és a Martinovics-összeesküvés legtöbb tagja az volt), figyelemre méltó, amit ebben az esszében Markó nem mond, de tény, hogy a debreceni kollégium volt növendéke Schikanedert fordít, a Varázsfuvola versbetétjeit Papagénótól a (szabadkőműves) Nagymester Sarastróig. Ez az öt nyelven értő költő minden magyar hazafisága mellett nyugatibb, kozmopolitább volt a programszerűen Nyugat-utánzó Kazinczynál! Kicsit hosszabb és filológiailag érdekesebb a Reformszonett című esszé, amelyik egyrészről hangsúlyozza Kazinczy Ferenc szerepét a magyar irodalom „csinosításában”, másrészről rámutat arra, milyen nehéz volt ezt a versformát igazán meghonosítani Hunniában. A tizenkilencedik századi magyar költőket, mondja Markó, nem érdekelte igazán a szonett, ami szerinte „az irányított szenvedély verse”, Ady se nagyon használta, csak Babits, Tóth Árpád meg Juhász Gyula kísérleteztek vele. Kicsit Petri György is, de erről Markó nem beszél. [Viszont azt is tudjuk, az elmúlt két-három évtizedben maga Markó Béla szeretett nagyon bele a szonettbe). 109