Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 72. (2021)
2021 / 10. szám - Tanulmány - Fried István: Egy Jókai-regény újragondolása (Megjegyzések a Szép Mikhálhoz)
TANULMÁNY Fried István Egy Jókai-regény újragondolása Megjegyzések a Szép Mikhálhoz „Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? Azt senki sem jegyezte föl." „Hová lett? Mi volt az igazi neve? Azt nem tudta meg senki." „S talán igaz, hogy úgy van." A Szép Mikhál (1877) nem túlságosan gyakran volt a Jókai-regénykutatás vagy a magyar regénytörténet tárgya, felületesen szemlélve azok véleményét látszott igazolni, akik az idősödő, ekkor 52 éves Jókai hanyatlását konstatálták; azt ugyanis, hogy a közönség kegyeit keresve, túlfeszített, érdekességhajhászó módon szerkesztette a rémregényes eszközöktől sem idegenkedő cselekménysort, borzalmak halmozásával, a különlegességek felsorakoztatásával, a rabló- és egyéb „romantika” kellékeinek felhasználásával helyettesítette a lélektanilag megalapozott történetmondást. És éppen e regényt még az sem menthette meg az efféle - úgy gondolom, a szöveget felületesen olvasó - vélekedéstől, hogy Jókai ezúttal (is) beszámolt forrásairól, amelyekhez igyekezett hű maradni, sőt, az elbeszélés folyamán több ízben utalt arra, hogy ellenőrizhetőek a megadott helyen, honnan származnak állításai, leírásai, a történések. S ha mindez nem volna elég, a regényhez illesztett jegyzetek nemcsak az egyes helyek magyarázatával szolgálnak, hanem forrásjelöléssel is. Jókai azonban még ennyivel sem elégedett meg. A cselekményvezetést, a két szerető szív tragikussá váló eseményét belehelyezte az epika és a dráma közötti különbözés [nem elméletébe, hanem az általa helyesnek gondolt] gyakorlatába.12 korrajzát azért részletezte, hogy az olvasót segítse a XVII. század magyar köznapi, közigazgatási és politikai történetben való elgondolásában, forrásaihoz utal vissza a korszak kulturális és más szokásainak érzékeltetését kínálván, és nem utolsósorban a regény kétféle magyar nyelvére hívja föl a figyelmet: nem egészen arra, hogy evvel a „fogás”-sal másutt is él, hanem - mintegy leleplezve, mint működteti nyelvi képzelőerejét - az elbeszélt és az elbeszélői idő szembesítésével . Jókai Mór, Szép Mikhál (1877), s. a. r. Téglás Tivadar, Akadémiai, Budapest, 1964. A regényből vett idézetek a kritikai kiadásból származnak, mint ahogy a mű forrásait, a korábbi szakirodalmat tekintve is a kötet jegyzetanyagára támaszkodom. A továbbiakban külön nem hivatkozom. Azokat a megállapításokat, melyek az igen gazdag, 1870-es évekbeli Jókai-regénytermésre vonatkoznak, ismerem, de ezúttal (is), anélkül, hogy vitatnám a szakirodalomban formálódó álláspontokat, a magam gondolatmenetében megkísérlem, hogy függetlenedjek tőlük. Jelen írás kiegészítése két Jókai-könyvemben és több azóta megjelent dolgozatomban kifejtett felfogásomnak. Az említett szakirodalom: Jókai Mór, Egy hirhedett kalandor a XVII-ik században, az utószó Domokos Mátyás, Szépirodalmi, Budapest, 1984. Gergely Gergely, Jókai regényei az 1870-es években, Irodalomtörténeti Közlemények, 1975/3., 307-317; Tarjányi Eszter, A kópé novella mint a populáris kultúra alapköve . A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról, szerk. Hansági Ágnes - Hermann Zoltán, Tempevölgy könyvek, Balatonfüred, 2018,193-205. Nyíri Péter: „Nincs olyan nagy, nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám". Vallás és erkölcs Jókai regényeiben, A Magyar Nyelv Múzeumáért Alapítvány, Sátoraljaújhely-Széphalom, 2020,129-144. 2 Az elbeszélő emígy indokolja a regény zárását, szembeállítva a drámában megengedhető happy endinggel. A megállapítás ellenőrizhető Jókainak a regényből készült, azonos című drámáját olvasva. 71