Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 72. (2021)
2021 / 4. szám - Szemle - Lőrincz Csongor: Hangok testamentaritása? (Kovács András Ferenc: Requiem Tzimbalomra)
• 8- nak fontos szemléleti hátterét, továbbá archi-, inter- és transztextuális vonatkoztatási pontját jelentené a 18. század nem annyira klasszicista, mint inkább rokokó-érzékeny jellegű hatásesztétikája? Ha igen, milyen viszonyban állhat ez a vonás az esztétista jellegű klasszikus-modern műesztétikával? A válasz talán következőképpen vázolható: Csokonai költészetének egyrészt keletkezésjellege, a nyelvi potencialitást mintegy verssé válásában, szövegeződésében színrevivő modusza, másrészt éppen ezt a lírai létesülést - akár mint gyászmunkát gyakran reflektáló szólama (vö. pl. „És a mások mulatságára / Magának verskoporsót fon”. A Pillangóhoz] jelent RAF számára inspirációs forrást vagy par excellence lírai vonatkoztatási keretet, reflexiós horizontot. Mondott keletkezésjelleg megy elébe a versként történő megíródásnak vagy szövegeződésnek - ezt a virtualitást a költőiség auditív síkján a muzikalitás, a szövegköziség vetületében pedig a kötetbeli párbeszédek fiktív volta is intenzifikálja. KAF költészetének erőteljes euforikája eszerint nem csak az esztéta modernségből (itt főleg Kosztolányiból), hanem a rokokó költészet nyelvének kötetlenségéből, rugalmasságából, gördülékenységéből, simulékonyságából is származhat, noha ezek funkciója eltér egymástól. A kötet láthatólag költői hommage-ként érzi önmagát Csokonaiként, továbbá Mozartként, költői gyászmunka tárgyaiként, címzettjeiként, sőt beszélőiként inszcenírozza kettejüket. Mondhatni epitáfiumként prezentálja magát, jelölt módon a Hangzatka (Amadé Farkas sírverse) című darabban, vagy indirekt módon az analóg zárlatában „Staviator’-gesztust, mementót jelenetező Csokonai-verset megidéző Háfiz sírhalma mellett című, a költőszerepet értelmező versben, amely a „Költelmi játszadozások Csokonai Vitéz Mihály és Szilágyi Domokos emlékére” alcímet viseli. Ezen túlmenően a kötet lényegében Csokonai és Mozart közötti párbeszédet, tehát hangsúlyozottan fiktív művészetközi dialógust állít elő, mintegy a történeti referencialitás virtuális dimenzióját, történeti „lehetőségérzék”-et aktiválva, a pl. Lázáry René Sándor alakját és szövegkorpuszát inventáló költőtől messze nem szokatlan módon. Ugyanakkor ez a párbeszéd magával Csokonaival, az ő szövegeivel is jelölt módon megnyilvánul, többször megszűrve rajta keresztül más költői szereplőket és hangokat, pl. éppen az említett versben Háfizt. Kérdés lehet, magát Csokonait is megszűri-e a kötet más lírai hangokkal és korpuszokkal, beoltja-e ezekkel, vagy „közvetlenül” lép szövegközi és poétikai-szemantikai kapcsolatba a jeles 18. századi debreceni előddel? Ez a szöveg, sőt korszakok közötti, akár azok fölötti, transztextuális dialógus itt persze transzliterális párbeszéd is, amennyiben a kötet másik fontos szereplője a Requiem és más művek (zene)szerzője. Mozart muzsikája zenetörténeti párhuzama a jelen vagy a pillanat jegyében működő keletkezés epochális képzetének, az elevenség mint tünékenység, változékonyság dinamikus, kalkulálhatatlan formaképzésének zenei paradigmájaként, az érzéki tapasztalat felértékelésének pandanjaként. A játékos könnyedség itt a partikulárison belüli differenciák pillanatszerű kivetítése a fölérendelt összefüggésre, ugyanakkor ennek elillanása újfent további differenciákba vezet, amivel ismét a partikulárisra helyeződik a hangsúly ,ezekhez vö. Silvan Moosmüller: Das Flüchtige als Fluchtpunkt des Klassischen. Phänomenologische Überlegungen zu Mozart und dementi. Mozart-Handbuch Bd. 7. Mozart neu entdecken: theoretische Interpretationen seines Werks. Laaber, 2012, 333-357.]. Ami nyelvművészeti összefüggésekben azért is fontos párhuzam, ugyanis nemcsak a rokokó költészet volt messzemenően érdekelt zenei-melodikus nyelvmateriális,mediális és kompozíciós