Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 73. (2022)
2022 / 3. szám
112 hogy éveken keresztül alig aludt, s még az ünnepnapjait is nagy művének áldozta. A bejegyzés persze ironikus (legalábbis remélem), mindenesetre egy másik szélső pontot mutat fel: a teljes filológiai alázatot. Ez a két szélső pont (a filológiából kitörő értelmezéskényszer és az értelmezést elkerülő aszketikus filológia] látszólag létrehozza értelmezés és filológia ellentétét. Csak látszólag. Debreczeni Attila ugyanis egész pályája során annak az előfeltételezésével tevékenykedett, hogy a filológia nem megelőzi az értelmezést, hanem a filológiai műveletek az értelmezés részei, s ily módon e két terület csak együtt és egymás összefüggéseiben létezhet. A kimért, nyugodt hangütés és világos érvvezetés, mely a szövegek összességét jellemzi, erre a mértékletességre, az egyensúly keresésére vezethetőek vissza. A kötetben vannak bizonyos csomópontok, melyek olykor egy-két tanulmányt fűznek össze, olykor vissza-visszatérnek. Ezek közül fogok nyolcat kiemelni. 1) A kötet egy műfaj, a pásztoridill értelmezésének kérdésével indul („Pásztori Múzsa"a XVIII-XIX. század fordulóján). A tanulmány azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az idill műfaja elterjed a 18. század végi irodalomban, s amiként a Kazinczy Ferenc által fordított Gessner-idillek világa egyre inkább viszonyulási pont lesz. A gazdagon adatolt hatástörténeti vizsgálat arra fut ki, hogy míg Csokonai Vitéz Mihály belül tudott maradni a Kazinczy által kezdeményezett úton, addig Pálóczi Horváth Ádám - nyilván a populáris kultúra iránti vonzalmai okán - már túl is lépett a gessneri idillek körén. (Debreczeni csak felveti, de nem gondolja tovább azt a komoly kultúrszociológiai kérdést, hogy az alapvetően elitista, egy új elit létrehozását megcélzó neoklasszicista kultúra adaptálható-e egyáltalán a populáris kultúrában. Tovább lehetne vizsgálni, hogy milyen kísérletek történtek erre akár Pálóczi Horváthnál, akár Verseghy Ferencnél, akár Kis Jánosnál, akár Fazekas Mihálynál.) A következő tanulmány mintha emelné a tétet. Debreczeni Attila Radnóti Sándor nagyszerű Winckelmann-könyvéhez (Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, 2010) fűz egy kommentárt. Amellett hoz fel megfontolandó érveket, hogy amiként a görög szobor lett Winckelmann nyomán a paradigmatikus képzőművészeti forma, úgy ennek irodalmi megfelelője az idill volt. Nyilván nem független e gondolat Friedrich Schillernek A naiv és a szentimentális költészetről írott esszéjétől (1795), ahol ugyan az idill nem feltétlenül és kizárólagosan irodalmi forma, ám mégiscsak arról esik szó, hogy általa ragadható meg leginkább a modern (Schillernél szentimentális) ember vágyakozása arra, hogy a kultúrája miatt elvesztett természetességét a kultúrája által nyerhesse vissza. Ez a rövid kommentár Radnóti könyvéhez az előző tanulmány műfajtörténeti megfontolásait általánosabb eszmetörténeti szinten fogalmazza újra. 2) Van egy másik tanulmány, amely egy jelentős szakmai teljesítményhez írott kommentárként született meg: Debreczeni Attila Nádasdy Ádám Bánk bán-fordításának egy helyéhez fűz megjegyzést [Tantalosz, Endümion és Melinda). Voltaképpen egyetlen szó („vég-czél”) értelmezésénél időzik el, s ebből bontja ki a szöveg mögött megbúvó mitológiai vonatkozásokat - jelesül azt, hogy Bánk és Melinda viszonya, illetve ahogyan a két szereplő e viszonyról beszél, a Tantalosz- és Endümion-mítosz segítségével érthető meg. Szintén a rejtett mitológiai utalásokra mutat rá Vörösmarty Mihály Remény és emlékezet című költeményének elemzése: itt az Endümion-történet sejlik fel a szöveg mögött. Amellett, hogy a Vörösmarty-vers ilyetén értelmezésének komoly irodalomtörténeti tétje is van (hiszen egybehangzóan Szilágyi Márton 2021-es