Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 73. (2022)
2022 / 2. szám
• 24 Győri László Csokonai Vitéz Mihály ébresztése Csokonai Vitéz! Versnek őt vedd elő, olyan gazdag mező, olyan tág mézelő, tele virágokkal a nektárt úgy ontja, máshová röpülni világnak porontya, édességet ont ránk, mely az ember ínyét úgy tölti el jóval, ma már el se hinnénk, hogy vég idejéből még ma is eláraszt, unott világunkra fölfrissítő kontraszt. Egy sor tizenkét szótag. Beméri mindet, majd páronként raggat a sorokra rímet, aztán gondol egyet, egészen másképpen csinálja a strófát, más-más eresztéken. Világ virradata, világ eszmélése jár-kel verseiben, az ész felmérése. Embernek, polgárnak akart lenni méltán, mikor még sötétség füstölt a planétán. Versnek élni-halni, csak a poétaság mezején sétálni, annak jó éjszakát! Kidőlt mérföldkő, ahol befordulni kár, az vagy-e, Csokonai Vitéz Mihály? Kőjes, karcsú, félig a földbe süppedve, megállít-e még, vagy elmegyünk mellette? Én megálltam, bízom, utamra igazít, hogy az úttévesztés szörnyű állatait, amelyek várnak rám fújva, acsarogva, félrerúgja tőlem, cuki, az akolba! Angyal meg állat, ki lélek, testvalóság, jámboran viseli megkettőzve sorsát. Huncut szatír, aki az erdőben bokra mögül leskelődik a fürdő driádokra, hogy buknak a vízből, hogy buknak víz alá, membránjukat talán föl is szakítaná, ha nem volna Lilla, szűzies szerelme, amely talán egyszer kerekre kitelne,