Alkotmány, 1898. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1898-02-01 / 27. szám

4. k­utaót sikerül is a társadalomnak összehozni, de minő érdekeket elégíthet ez ki egy oly bajjal szemben, ahol a statisztika kimutatása szerint 65 ezren halnak el évenként és húszszor annyian szenvednek e bajban. Tehát ily fontos kérdést el­ejtenünk nem szabad és ugyanazt a mind súlyos­­buló veszedelem meggátlásának céljából elvárhat­juk a t. belügyminiszter úrtól, hogy a szükséges intézkedések megtétele céljából a törvényhozásnak jelentést tegyen. T. képviselőház! Közegészségügyünknek egyik főtényezőjét kórházaink képezik. Itt sem találjuk meg a kellő arányt. 182 magánkórház és gyógy­intézet mellett csupán csak 82 közkórházunk van, ámbátor készséggel elismerem, hogy a közkórhá­zakban ápoltak száma jóval több, mint a magán­kórházakban ápoltaké. Kórházaink legnagyobb része a szükséges anyagi erő hiánya mellett feladatának csak részben felelhetett meg. Ennek okát abban találjuk, hogy kellő alap hiánya miatt kizárólag a betegálusítási jövedelmekből tartatnak fenn, melyek feltéve, hogy a folyó kiadások fedezésére elegendők is, de arra semmiesetre sem elégségesek, hogy azokból a kórházi építkezés, berendezés és a foko­zatos fejlődés folytán előálló anyagi szükségletek is fedeztessenek. Kórházaink legnagyobb része a megyei betegápolási pótadóból tartatik fenn és dacára annak, hogy ezen alap egészen erre a célra fordíttatik, a kórházak mindinkább fokozódó szük­ségleteinek fedezésére nem elégséges, pedig az 1876. évi XIV. törvénycikk 61. §-a első fejeze­tének 10-dik szakasza szerint ennek még egyéb rendeltetése is volna. Arra, hogy kórházaink nem képesek a beteg­ápolási díjakból szükségleteiket fedezni, csak például említem fel, hogy a fővárosi kórházaknak egy milliónál több betegápolási díjuk van és mégis valóban csak tengenek és hogy egyik-másik mű­ködését meg nem szüntette, csak annak tulajdo­nítható, hogy a törvényhatóságok a kórházi szük­ségleteket más alapokból fedezik ideiglenesen, mert ha ezt nem tennék, az egész intézmény romba dőlne. T. képviselőház! Épp azért, mert kórházaink tisztán csakis a beteg­ápolási díjakból tartatnak fenn, épen azért nem bírják megtartani a XIV. t.­c. 61. szakaszát, amely szerint a betegápolási díjak egyedül és kizárólag a folyó szükségletek fedezésére fordítandók. Ennek pedig az a szomorú következménye, hogy a kórházakban a betegápolás bizonyos­ mértékben nem felel meg a célnak. Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy köznépünk a kórházi intézménynyel megbarátkozni nem tud, és tényleg úgy áll a dolog, hogy kórházainkba csak azok mennek, akik más expediens hiányában azt nem bírják kikerülni, részben pedig olyanok, akik inkább ápolásra, mint gyógyításra szorulnak, de akiket legszívesebben tűrnek kórházaink, mert legkevesebbe kerülnek. (Igaz! Úgy van­ a bal­oldalon.­ Kórházainkkal szemben tehát más álláspontra kell helyezkednünk. És itt nem vagyok egy néze­ten Pap Samu t. képviselőtársammal, aki örvende­tes haladást lát abban, hogy a múlt évben négy új kórházi intézmény létesült. Én a haladást abban látom, hogy már meg­levő kórházaink hiányát pótoljuk s anyagi existen­­■iájukat biztosítsuk, mert csak úgy felelhetnek meg feladataiknak. Különben sem helyes kórházainkat szaporítani, mert azok fentartása megint csak a betegápolási adóra lesz utalva, amely pedig a lé­tező kórházak fentartására sem elég. így azután az új kórházak a már létezőknek fennállását is veszélyeztetik anélkül, hogy valami hasznos szol­gálatot tehetnének. A betegápolási pótadó rendezése tekintetében a t. miniszter úr már a múlt évi költségvetési vitában kijelentette, hogy az idevágó törvényjavaslat készen van s rövid idő alatt be fog nyújtatni. Ennek már egy éve és még­sem volt szerencsénk a javaslattal foglalkozhatni. Szóba kell hoznom a szegény betegek ingyen gyógyszerrel való ellátását is. Már tavaly felszólaltam az ellen, hogy m­íg az­előtt 40.000 frt volt e címen felvéve, a t. minisz­ter úr ezt redukálta 20.000 írtra, a múlt évben pedig egészen elörülte e tételt. A miniszter úr állás­pontját azzal indokolta, hogy az 1885. III., az 1871 XI . a régi községi törvény, valamint az 1886. XXII. t.-c. a községekre, hárítja a szegény betegek ingyen gyógyszerrel való ellátását. Én nem mondtam és most sem mondom ennek ellenkezőjét, hisz a községek, addig is, m­íg ez a 40.000 frt fel volt véve, teljesítették kötelességüket, igaz, hogy roszul. Mert a miniszter úr maga mondja jelen­tésében, hogy évenként több százezer ember hal meg olyan, a­ki ingyen gyógyszerben nem ré­szesült. Az a 40 ezer forint, a­mi erre a célra fel volt véve a költségvetésben, leginkább azon sze­gény vidékeken, az úgynevezett országos alapra történt rendelések voltak, a­hol az illető községek erre a célra egy krajcárt sem áldozhatnak. A köz­egészségügyi törvény 9. és 10. §. pedig egyene­sen megrendeli, hogy mindazon községekben, ame­­lyek vagyonilag képtelenek a közegészséügyi cé­lokra áldozatokat hozni, s azon törvényhatóságok­ban, amelyek a községek ezen szorult helyzetén segíteni nem képesek, a költségeknek bizonyos részben való viselése a kincstár kötelessége. Hát, t. Ház, az országos alapra tett gyógyszer­­rendelvények törvényes intézkedésre voltak alapítva és ugyancsak a közegészségi tör­vény 61. §-a 1. fejezetének 6. szakasza világo­san foglalkozik ezzel a kérdéssel és megjelöli, hogy az országos alapra tett gyógyszerrendelések mily módozatok mellett történjenek, ez tehát nem volt törvényellenes dolog, sőt ellenkezőleg ezen intézkedés benn van a törvényben. De föltéve, hogy nem úgy volna, t. képviselőház, akkor is vannak a törvényességen kívül még egyéb szempontok is. Hol maradnak a humánus szempontok ? A t. bel­ügyminiszter úr, fontos közegészségügyi érdekek megvédését egyenesen a társadalom körébe utalja. Mi jogon követeli a t. miniszter úr, hogy az anyagi áldozatokat hozzon, amikor maga a belügyi kormány­zat, maga az állam, ez a legfőbb erkölcsi és társa­dalmi tényező, az emberi szempontok előtt oly ridegen elzárkózik. (Igaz! Úgy van­ a bal oldalon.) Mielőtt beszédemet befejezném, t. Ház a gyógyszerészettel kívánok még foglalkozni. Rövi­den azért, mert e törvény revíziója napirenden van s úgy lesz alkalmam arra, hogy nézeteimet ezen a téren bővebben kifejthessem. A magyar gyógyszerészet válságos helyzetét első­sorban an­nak tulajdonítom, hogy azon faktorok, a­melyek hivatva vannak a gyógyszerészet ügyeinek az el­bírálására, nem bírnak a szükséges szakértelemmel és épen azért, t. képviselőház, gyógyszerészeti ügyeket megfelelőig elbírálni képesek nem lévén, intézkedéseik nincsenek összhangban a gyógysze­részet vitális érdekeivel. A gyógyszerészet egy speciális szaktudomány, a­melynek ismeretével csak az bírhat, a­ki azt műveli. Alkotmányunk helyreállítása után a belügyminiszter a közegész­ségügyi osztály szervezésével ezen körülményt ügyeimen kívül hagyta és az 1876 : XIV. t.-c. megalkotásánál a gyógyszerészeknek a gyógyszeré­­szeti ügyekre való befolyását teljesen kizárta. Mi­után a belügyminiszter urak rendesen nem szak­emberek, a készen talált helyzeten nem változtatnak és úgy az az anomália állott elő, hogy a gyógy­szerészetet érdeklő ügyekben a belügyminiszter úr nem a hivatásukat betöltők véleménye alapján intézkedik. Mert, t. Ház, az orvosi szakpályán lehet valaki bármilyen nagy kapacitás, a gyógy­szerészet teljes ismeretével nem bírhat, mert e két pálya csak annyiban azonos egymással, hogy mind a kettő a közegészségügy érdekeit szolgálja, de működésük egymástól teljesen eltérő és külön ismeretet igényel. Így van a magyar gyógy­szerészet nagyfontosságú ügye mások szeszé­lyeinek, önkényeinek és befolyásának aláren­delve. Elismerem, hogy most, a törvény létesítése alkalmával a t. belügyminiszter úr a magyar gyógyszerészeti testületnek a véleményét kikérte, de egyáltalában nem remélhető, hogy az kellő figyelemben fog részesülni, mert azt a véle­ményt elfogultsággal fogja hagyni a miniszter szakközegeinek laikus felfogása. Így azután bár­milyen melegen érdeklődik is a miniszter úr a gyógyszerészek iránt, sikert elérni nincs remény­­ségünk, mert egyáltalában nem remélhetjük azt, hogy a belügyminiszter úr szakközegeinek felfo­gása alól magát emancipálni képes legyen. Ugyanazért az új gyógyszerészeti törvénynek azon alapon kell szervezve lenni, hogy a gyógy­szerésznek ügyeire nézve bizonyos befolyás gya­koroltassák, ami csak akkér volna elérhető, hogy ha a gyógyszerészeti törvény a gyógyszerészeti kamara bázisára volna építve és így a ka­mara hatáskörébe utaltatnék egyes olyan jo­­goknak gyakorlása, amelyek az államra és az állam érdekeire nézve sértők nem volnának. Az új gyógyszerészeti törvény azonban, ha nem ezen az alapon lesz szervezve, és hozzá még a gyógy­­szerészetnek azon fontos , anyagi érdeke, hogy a személyjogú gyógyszertárak jogátruházásának jelen­legi korlátoltsága bizonyos mértékben kiterjesztes­­sék, akkor az új gyógyszerészeti törvény a régitől lényegileg különbözni nem fog, legfeljebb betűjében fog eltérni s a belügyminiszter úr nevéhez­­fűződr­hetik egy törvényalkotás, a törvénytárunk azonban egy fércmunkával lesz gazdagabb. Nem hagyhatom említés nélkül az új gyógy­szertár árszabványának készítése körül követett el­járást sem. T. belügyminiszter úr! Az ellen nekem semmi kifogásom nincs, ha a közönséget olcsó gyógyszerrel akarja ellátni, csakhogy ennek a cél­nak elérésére ne ai azt a módot használja a bel­ügyminiszter úr, amelyet követ és pedig azért, mert a közönséggel szemben mások anyagi meg­károsításával nagylelküsködni nem lehet. A jelen esetben ez nem is célszerű, mert mindaddig, amíg a gyógyszerészet azon alapon van szervezve, a­melyen jelenleg áll; a­midőn a szellemi tőke mel­lett az anyagi érdek is előtérbe van tolulva, akkor megkövetelhetjük joggal, hogy a gyógyszerészek anyagi érdekei is meg legyenek védve. A beteg teljesen ki van szolgáltatva az orvos és a gyógy­szerész bizalmának, még­pedig elllenőrzés nélkül. A betegnek a gyógyszerész iránt egyetlen­­egy garanciája van s ez a gyógyszerész vagyoni és­ erkölcsi függetlensége.. Én gyógy­szerész pályámon szerzett busi­z..s tapaszta­lataim alapján állíthatom, hogy a t. belügyminisz­ter úrnak a gyógyszerészi árszabvány készítése következtében ez a tényező már hibázik s igy a közönségnek a gyógyszerészeti intézménynyel szem­ben már joga van bizonyos mértékben bizalmat­lansággal viseltetni. Elérjük e tehát a célt, melyet a t. belügyminiszter úr elérni óhajt ? Az államnak vannak jogai, de vannak kötelességei is. A jogok­kal visszaélni, a kötelességeket meg nem teljesí­teni nem szabad. (ügy van­­ balfelől.) Ma a gyógyszertár heti kiadása kétszer annyi, mint ez­előtt 10 évvel, jövedelme pedig 30—40 százalék­kal keresbedett. Ha a lakosság és az ország foko­zatos gyarapodása meg is van, ez nem a létező gyógyszertárak forgalmát növeli, hanem új gyógytá­­rak felállítására szolgál alapul. E mellett a gyógy­szerésznek társadalmi állásánál fogva a mai viszo­nyok között ép oly nehéz a helyzete, mint a társa­dalom többi osztályáét, s a megélhetés nehézségét elismerni mindenkivel szemben, csak a gyógysze­részszel szemben nem, ez nem igazságos eljárás. Ne kényszerítse tehát a belü­gymiszter úr a gyógy­szerészetet letérni a becsület és a megbízhatóság útjáról, hogy egy ezen alig megerősödött modern közegészségügyi intézmény bizalmatlanságot keltsen maga iránt, mert a gyógyszerész társadalmi állásá­nál fogva is, joggal megköveteli, hogy felelősség­­teljes működése méltányolja és anyagi érdekei meg­­vévőd legyenek (Helyeslés balfelől.) Én tehát igen kérem a t. belügyminiszter urat, hogy a gyógyszer­árszabványt újabban elké­szíttetni és úgy a közönség, mint a gyógyszeré­szek érdekeinek kellő figyelembevételével megal­kotni szíveskedjék. (Helyeslés balfelől.) T. képviselőház ! Összefoglalva a monda­to­kat, világosan kitűnik, hogy közegészségügyünk terén nagy mulasztások vannak. A belügyminiszter úr maga tudja és átérzi közegészségügyünk jelen helyzetének tarthatatlanságát és jelentésében máris menekülni kíván a felelősség súlya alól; már­pedig az alól kibújni nem lehet, mert a köz­­egészségügyről szóló 1876: XIV. t.-c. 1. §-a ér­telmében a közegészségügy a belügyminiszter úr kormányzatának hatáskörébe tartozik, övé a fel­ügyelet, tehát a­ felelősség is. Nem hiszem, hogy legyen a törvényhozásban egyetlen egy képviselő úr is, a­ki, ha a pártköte­lék lidércnyomása alól feloldja magát, a belügy­miniszter úr közegészségügyi politikáját helyesel­hetné, az egy pénzügyminiszter úr kivételével, de ő sem emberiségi szempontból, hanem pénzügyi szempontból, mert a t, belügyminiszter úr köz­egészségügyi politikájának eredményéül tekinthető az az óriási nagy halálozási szám és ezzel szem­ben a pénzügyminiszter úr hagyatéki illeték címén igen szép milliókat vehet fel a költségvetésbe. Perczel Dezső belügyminiszter: Ez jó vicc, humánus vicc. Blikátil Ferenc: Én az állami omnipotenciá­nak barátja nem vagyok, de közegészségügyünk nagy reformja elől többé kitérni nem szabad. És mi is állhat ennek útjában? Hiszen Arányi és Lánczy J. képviselő urak az ország anyagi helyzetét rózsás színekben tüntették fel; ha tehát az ország anyagi helyzete ily rózsás, akkor az annyira szük­séges ezen nagy reform elől kitérnünk nem sza­bad. De e nagy célok megvalósítását én a t. bel­ügyi kormányzatunktól nem várhatom, mert ahhoz a bölcsességnek bizonyos foka kívántatik, már­pe­diglen a bölcsességnek még szikráját sem vagyok képes felfedezni — még nagyító üvegen keresz­tül sem — a belügyi kormányzatban. Én tehát a t. Ház bölcsességére appellálok s kérem hogy a nemzeti fejlődés és az ország lakosainak jól felfogott érdekéből a közegészségügy nagyján- AIAOTMAST 1898. február 1.1

Next