Alkotmány, 1898. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1898-02-01 / 27. szám
4. kutaót sikerül is a társadalomnak összehozni, de minő érdekeket elégíthet ez ki egy oly bajjal szemben, ahol a statisztika kimutatása szerint 65 ezren halnak el évenként és húszszor annyian szenvednek e bajban. Tehát ily fontos kérdést elejtenünk nem szabad és ugyanazt a mind súlyosbuló veszedelem meggátlásának céljából elvárhatjuk a t. belügyminiszter úrtól, hogy a szükséges intézkedések megtétele céljából a törvényhozásnak jelentést tegyen. T. képviselőház! Közegészségügyünknek egyik főtényezőjét kórházaink képezik. Itt sem találjuk meg a kellő arányt. 182 magánkórház és gyógyintézet mellett csupán csak 82 közkórházunk van, ámbátor készséggel elismerem, hogy a közkórházakban ápoltak száma jóval több, mint a magánkórházakban ápoltaké. Kórházaink legnagyobb része a szükséges anyagi erő hiánya mellett feladatának csak részben felelhetett meg. Ennek okát abban találjuk, hogy kellő alap hiánya miatt kizárólag a betegálusítási jövedelmekből tartatnak fenn, melyek feltéve, hogy a folyó kiadások fedezésére elegendők is, de arra semmiesetre sem elégségesek, hogy azokból a kórházi építkezés, berendezés és a fokozatos fejlődés folytán előálló anyagi szükségletek is fedeztessenek. Kórházaink legnagyobb része a megyei betegápolási pótadóból tartatik fenn és dacára annak, hogy ezen alap egészen erre a célra fordíttatik, a kórházak mindinkább fokozódó szükségleteinek fedezésére nem elégséges, pedig az 1876. évi XIV. törvénycikk 61. §-a első fejezetének 10-dik szakasza szerint ennek még egyéb rendeltetése is volna. Arra, hogy kórházaink nem képesek a betegápolási díjakból szükségleteiket fedezni, csak például említem fel, hogy a fővárosi kórházaknak egy milliónál több betegápolási díjuk van és mégis valóban csak tengenek és hogy egyik-másik működését meg nem szüntette, csak annak tulajdonítható, hogy a törvényhatóságok a kórházi szükségleteket más alapokból fedezik ideiglenesen, mert ha ezt nem tennék, az egész intézmény romba dőlne. T. képviselőház! Épp azért, mert kórházaink tisztán csakis a betegápolási díjakból tartatnak fenn, épen azért nem bírják megtartani a XIV. t.c. 61. szakaszát, amely szerint a betegápolási díjak egyedül és kizárólag a folyó szükségletek fedezésére fordítandók. Ennek pedig az a szomorú következménye, hogy a kórházakban a betegápolás bizonyos mértékben nem felel meg a célnak. Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy köznépünk a kórházi intézménynyel megbarátkozni nem tud, és tényleg úgy áll a dolog, hogy kórházainkba csak azok mennek, akik más expediens hiányában azt nem bírják kikerülni, részben pedig olyanok, akik inkább ápolásra, mint gyógyításra szorulnak, de akiket legszívesebben tűrnek kórházaink, mert legkevesebbe kerülnek. (Igaz! Úgy van a baloldalon. Kórházainkkal szemben tehát más álláspontra kell helyezkednünk. És itt nem vagyok egy nézeten Pap Samu t. képviselőtársammal, aki örvendetes haladást lát abban, hogy a múlt évben négy új kórházi intézmény létesült. Én a haladást abban látom, hogy már meglevő kórházaink hiányát pótoljuk s anyagi existen■iájukat biztosítsuk, mert csak úgy felelhetnek meg feladataiknak. Különben sem helyes kórházainkat szaporítani, mert azok fentartása megint csak a betegápolási adóra lesz utalva, amely pedig a létező kórházak fentartására sem elég. így azután az új kórházak a már létezőknek fennállását is veszélyeztetik anélkül, hogy valami hasznos szolgálatot tehetnének. A betegápolási pótadó rendezése tekintetében a t. miniszter úr már a múlt évi költségvetési vitában kijelentette, hogy az idevágó törvényjavaslat készen van s rövid idő alatt be fog nyújtatni. Ennek már egy éve és mégsem volt szerencsénk a javaslattal foglalkozhatni. Szóba kell hoznom a szegény betegek ingyen gyógyszerrel való ellátását is. Már tavaly felszólaltam az ellen, hogy míg azelőtt 40.000 frt volt e címen felvéve, a t. miniszter úr ezt redukálta 20.000 írtra, a múlt évben pedig egészen elörülte e tételt. A miniszter úr álláspontját azzal indokolta, hogy az 1885. III., az 1871 XI . a régi községi törvény, valamint az 1886. XXII. t.-c. a községekre, hárítja a szegény betegek ingyen gyógyszerrel való ellátását. Én nem mondtam és most sem mondom ennek ellenkezőjét, hisz a községek, addig is, míg ez a 40.000 frt fel volt véve, teljesítették kötelességüket, igaz, hogy roszul. Mert a miniszter úr maga mondja jelentésében, hogy évenként több százezer ember hal meg olyan, aki ingyen gyógyszerben nem részesült. Az a 40 ezer forint, ami erre a célra fel volt véve a költségvetésben, leginkább azon szegény vidékeken, az úgynevezett országos alapra történt rendelések voltak, ahol az illető községek erre a célra egy krajcárt sem áldozhatnak. A közegészségügyi törvény 9. és 10. §. pedig egyenesen megrendeli, hogy mindazon községekben, amelyek vagyonilag képtelenek a közegészséügyi célokra áldozatokat hozni, s azon törvényhatóságokban, amelyek a községek ezen szorult helyzetén segíteni nem képesek, a költségeknek bizonyos részben való viselése a kincstár kötelessége. Hát, t. Ház, az országos alapra tett gyógyszerrendelvények törvényes intézkedésre voltak alapítva és ugyancsak a közegészségi törvény 61. §-a 1. fejezetének 6. szakasza világosan foglalkozik ezzel a kérdéssel és megjelöli, hogy az országos alapra tett gyógyszerrendelések mily módozatok mellett történjenek, ez tehát nem volt törvényellenes dolog, sőt ellenkezőleg ezen intézkedés benn van a törvényben. De föltéve, hogy nem úgy volna, t. képviselőház, akkor is vannak a törvényességen kívül még egyéb szempontok is. Hol maradnak a humánus szempontok ? A t. belügyminiszter úr, fontos közegészségügyi érdekek megvédését egyenesen a társadalom körébe utalja. Mi jogon követeli a t. miniszter úr, hogy az anyagi áldozatokat hozzon, amikor maga a belügyi kormányzat, maga az állam, ez a legfőbb erkölcsi és társadalmi tényező, az emberi szempontok előtt oly ridegen elzárkózik. (Igaz! Úgy van a bal oldalon.) Mielőtt beszédemet befejezném, t. Ház a gyógyszerészettel kívánok még foglalkozni. Röviden azért, mert e törvény revíziója napirenden van s úgy lesz alkalmam arra, hogy nézeteimet ezen a téren bővebben kifejthessem. A magyar gyógyszerészet válságos helyzetét elsősorban annak tulajdonítom, hogy azon faktorok, amelyek hivatva vannak a gyógyszerészet ügyeinek az elbírálására, nem bírnak a szükséges szakértelemmel és épen azért, t. képviselőház, gyógyszerészeti ügyeket megfelelőig elbírálni képesek nem lévén, intézkedéseik nincsenek összhangban a gyógyszerészet vitális érdekeivel. A gyógyszerészet egy speciális szaktudomány, amelynek ismeretével csak az bírhat, aki azt műveli. Alkotmányunk helyreállítása után a belügyminiszter a közegészségügyi osztály szervezésével ezen körülményt ügyeimen kívül hagyta és az 1876 : XIV. t.-c. megalkotásánál a gyógyszerészeknek a gyógyszerészeti ügyekre való befolyását teljesen kizárta. Miután a belügyminiszter urak rendesen nem szakemberek, a készen talált helyzeten nem változtatnak és úgy az az anomália állott elő, hogy a gyógyszerészetet érdeklő ügyekben a belügyminiszter úr nem a hivatásukat betöltők véleménye alapján intézkedik. Mert, t. Ház, az orvosi szakpályán lehet valaki bármilyen nagy kapacitás, a gyógyszerészet teljes ismeretével nem bírhat, mert e két pálya csak annyiban azonos egymással, hogy mind a kettő a közegészségügy érdekeit szolgálja, de működésük egymástól teljesen eltérő és külön ismeretet igényel. Így van a magyar gyógyszerészet nagyfontosságú ügye mások szeszélyeinek, önkényeinek és befolyásának alárendelve. Elismerem, hogy most, a törvény létesítése alkalmával a t. belügyminiszter úr a magyar gyógyszerészeti testületnek a véleményét kikérte, de egyáltalában nem remélhető, hogy az kellő figyelemben fog részesülni, mert azt a véleményt elfogultsággal fogja hagyni a miniszter szakközegeinek laikus felfogása. Így azután bármilyen melegen érdeklődik is a miniszter úr a gyógyszerészek iránt, sikert elérni nincs reménységünk, mert egyáltalában nem remélhetjük azt, hogy a belügyminiszter úr szakközegeinek felfogása alól magát emancipálni képes legyen. Ugyanazért az új gyógyszerészeti törvénynek azon alapon kell szervezve lenni, hogy a gyógyszerésznek ügyeire nézve bizonyos befolyás gyakoroltassák, ami csak akkér volna elérhető, hogy ha a gyógyszerészeti törvény a gyógyszerészeti kamara bázisára volna építve és így a kamara hatáskörébe utaltatnék egyes olyan jogoknak gyakorlása, amelyek az államra és az állam érdekeire nézve sértők nem volnának. Az új gyógyszerészeti törvény azonban, ha nem ezen az alapon lesz szervezve, és hozzá még a gyógyszerészetnek azon fontos , anyagi érdeke, hogy a személyjogú gyógyszertárak jogátruházásának jelenlegi korlátoltsága bizonyos mértékben kiterjesztessék, akkor az új gyógyszerészeti törvény a régitől lényegileg különbözni nem fog, legfeljebb betűjében fog eltérni s a belügyminiszter úr nevéhezfűződrhetik egy törvényalkotás, a törvénytárunk azonban egy fércmunkával lesz gazdagabb. Nem hagyhatom említés nélkül az új gyógyszertár árszabványának készítése körül követett eljárást sem. T. belügyminiszter úr! Az ellen nekem semmi kifogásom nincs, ha a közönséget olcsó gyógyszerrel akarja ellátni, csakhogy ennek a célnak elérésére ne ai azt a módot használja a belügyminiszter úr, amelyet követ és pedig azért, mert a közönséggel szemben mások anyagi megkárosításával nagylelküsködni nem lehet. A jelen esetben ez nem is célszerű, mert mindaddig, amíg a gyógyszerészet azon alapon van szervezve, amelyen jelenleg áll; amidőn a szellemi tőke mellett az anyagi érdek is előtérbe van tolulva, akkor megkövetelhetjük joggal, hogy a gyógyszerészek anyagi érdekei is meg legyenek védve. A beteg teljesen ki van szolgáltatva az orvos és a gyógyszerész bizalmának, mégpedig elllenőrzés nélkül. A betegnek a gyógyszerész iránt egyetlenegy garanciája van s ez a gyógyszerész vagyoni és erkölcsi függetlensége.. Én gyógyszerész pályámon szerzett busiz..s tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a t. belügyminiszter úrnak a gyógyszerészi árszabvány készítése következtében ez a tényező már hibázik s igy a közönségnek a gyógyszerészeti intézménynyel szemben már joga van bizonyos mértékben bizalmatlansággal viseltetni. Elérjük e tehát a célt, melyet a t. belügyminiszter úr elérni óhajt ? Az államnak vannak jogai, de vannak kötelességei is. A jogokkal visszaélni, a kötelességeket meg nem teljesíteni nem szabad. (ügy van balfelől.) Ma a gyógyszertár heti kiadása kétszer annyi, mint ezelőtt 10 évvel, jövedelme pedig 30—40 százalékkal keresbedett. Ha a lakosság és az ország fokozatos gyarapodása meg is van, ez nem a létező gyógyszertárak forgalmát növeli, hanem új gyógytárak felállítására szolgál alapul. E mellett a gyógyszerésznek társadalmi állásánál fogva a mai viszonyok között ép oly nehéz a helyzete, mint a társadalom többi osztályáét, s a megélhetés nehézségét elismerni mindenkivel szemben, csak a gyógyszerészszel szemben nem, ez nem igazságos eljárás. Ne kényszerítse tehát a belügymiszter úr a gyógyszerészetet letérni a becsület és a megbízhatóság útjáról, hogy egy ezen alig megerősödött modern közegészségügyi intézmény bizalmatlanságot keltsen maga iránt, mert a gyógyszerész társadalmi állásánál fogva is, joggal megköveteli, hogy felelősségteljes működése méltányolja és anyagi érdekei megvévőd legyenek (Helyeslés balfelől.) Én tehát igen kérem a t. belügyminiszter urat, hogy a gyógyszerárszabványt újabban elkészíttetni és úgy a közönség, mint a gyógyszerészek érdekeinek kellő figyelembevételével megalkotni szíveskedjék. (Helyeslés balfelől.) T. képviselőház ! Összefoglalva a mondatokat, világosan kitűnik, hogy közegészségügyünk terén nagy mulasztások vannak. A belügyminiszter úr maga tudja és átérzi közegészségügyünk jelen helyzetének tarthatatlanságát és jelentésében máris menekülni kíván a felelősség súlya alól; márpedig az alól kibújni nem lehet, mert a közegészségügyről szóló 1876: XIV. t.-c. 1. §-a értelmében a közegészségügy a belügyminiszter úr kormányzatának hatáskörébe tartozik, övé a felügyelet, tehát a felelősség is. Nem hiszem, hogy legyen a törvényhozásban egyetlen egy képviselő úr is, aki, ha a pártkötelék lidércnyomása alól feloldja magát, a belügyminiszter úr közegészségügyi politikáját helyeselhetné, az egy pénzügyminiszter úr kivételével, de ő sem emberiségi szempontból, hanem pénzügyi szempontból, mert a t, belügyminiszter úr közegészségügyi politikájának eredményéül tekinthető az az óriási nagy halálozási szám és ezzel szemben a pénzügyminiszter úr hagyatéki illeték címén igen szép milliókat vehet fel a költségvetésbe. Perczel Dezső belügyminiszter: Ez jó vicc, humánus vicc. Blikátil Ferenc: Én az állami omnipotenciának barátja nem vagyok, de közegészségügyünk nagy reformja elől többé kitérni nem szabad. És mi is állhat ennek útjában? Hiszen Arányi és Lánczy J. képviselő urak az ország anyagi helyzetét rózsás színekben tüntették fel; ha tehát az ország anyagi helyzete ily rózsás, akkor az annyira szükséges ezen nagy reform elől kitérnünk nem szabad. De e nagy célok megvalósítását én a t. belügyi kormányzatunktól nem várhatom, mert ahhoz a bölcsességnek bizonyos foka kívántatik, márpediglen a bölcsességnek még szikráját sem vagyok képes felfedezni — még nagyító üvegen keresztül sem — a belügyi kormányzatban. Én tehát a t. Ház bölcsességére appellálok s kérem hogy a nemzeti fejlődés és az ország lakosainak jól felfogott érdekéből a közegészségügy nagyján- AIAOTMAST 1898. február 1.1