Alkotmány, 1899. december (4. évfolyam, 288-313. szám)

1899-12-01 / 288. szám

Félitek. Budapest, 1899. december 1. IV. évfolyam, 288. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIA­DÓ-HIVATAL­­ VIII., Szentkirályi­ utca 286. /­ HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strassa 7­0. ,­). Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .......... írt 14.— Félévre......................... 1­7.— Negyedévre___.. „ 1­3.50 Egy hónapra...... 1­1.20 Egyes szám 1 kr., vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel, kivéve h­étfőn. Távbeszélő száma: 58—66. Tanácskozás a közös ügyekről. Budapest, november 30• Nagy nehezen sikerült a delegációkat összehozni. Máskor májusban üléseznek, most decemberben. Annyi válság volt ná­lunk is, Ausztriában is ; talán még most sincs vége, hogy emiatt nem lehetett ösz­­szehozni az országos bizottságokat. Hiszen még most sincs elintézve a kvóta, mely szerint felosztandók lesznek azok a költ­ségek, melyeket a delegációk meg fognak szavazni. Az idő oly rövid, a munka oly sok és nagy, hogy az alkotmányos testületek ala­pos tárgyalásra rá sem érnek. Pedig nem­csak a számok fontosak, amely számok­ban az adófizetők pénze van, hanem a politika is, melyet a közös miniszterek csinálnak, s a delegációk vannak hivatva ellenőrizni és megszabni. Mert ki hiszi, hogy minden legjobban van úgy, amint van? Sokat halljuk emlegetni a monarchia nagyhatalmi állását és a béke áldásait, a külföldi szövetségeket és a szomszédok­kal való jó barátságot, ami mind nagyon szép és kívánatos dolog. De ha külföldre megyünk, Ausztria és Magyarország tekin­télye a nagyhatalmak között presztízsben nem nyert ez utóbbi években, amiért nem külügyminiszterünk passzivitását okoljuk, mint inkább a belső zavarok káros vissza­hatását tapasztaljuk. Nekünk magyaroknak törvényünk még külön befolyást is biztosít a külügyek ve­zetésére miniszterelnökünk által, de ez a befolyás inkább csak névleges, mint való­ságos. Csak azokra az izgatásokra emlé­keztetünk, melyeket Erdélyben Rómából folytattak és folytatnak s melyek ellen sohasem bírta megvédelmezni hazánkat a közös külügyminisztérium. A miniszterel­nök adminisztratív felszólalási jogának kiegészítő része a magyar delegációnak közvetlen érintkezése a neki felelős kül­ügyminiszterrel, ahol a nemzet képviselői nemcsak megbírálhatják diplomáciánkat, hanem az ország jogos kívánságait előad­hatják s azoknak érvényt szerezhetnek. Ha nem teszik, nincs jogunk panaszkodni, vessünk magunkra és arra a pártra, mely huszonöt esztendő óta a delegációkban is épp oly szolgálatkész, mint a képviselő­­házban s meggyőződésének hiányával tű­nik ki még az osztrák delegáció mellett is. Nem a zajban és zavarban van az erő, hanem az értelemben és szilárd követke­zetességben. Ennek fogyatkozását látjuk az eredményekben, hogy három évtized alatt a delegációk Magyarország javára a közös intézményekben úgyszólván semmi haladást sem értek el. Nézzétek, mennyit haladt a külföld, Németország, Oroszor­szág, Anglia, Franciaország is, hogy meg­nőttek, mily nagy szerepet játszanak, a világtörténetben mily tényezők lettek! Sem Ausztria, sem Magyarország nem nyert semmit, vesztegelnek s Magyarország kü­lönösen képviselve is alig van, s legfölebb Berlinben tesz számot. Pedig mennyit ámítjuk magunkat azzal, hogy a monarchia súlypontja Magyarországra esik, hogy mi vagyunk a dunai főállam s a keleti kér­dést mi fogjuk megoldani, igazában pedig a Vaskapun túl már nem is hederítenek mi reánk. Hát a hadsereg? Ez is a delegációk il­letékességéhez tartozik. A jövő esztendőre 331.626.000 koronába kerül, mely kiadá­sokból immár 34­4 percent lesz Magyar­­ország terhe, vagyis a hadügyminisztérium kiadásaihoz Magyarország 114.000.000 koronával járul. Bizonyára nem csekély összeg. Tízmillió koronával többet kér a hadügyminiszter, mint a jelenre — a póthitelekről nem is szólván — s ez csak kezdete a hadügyi költségek előre jelzett nagymérvű emelkedésének. Egy okkal több, amiért a néppárt a kvóta fölemelé­sét meg nem szavazza, mert így az emel­kedő katonai terhek szaporodása Ausz­tria vállairól egészen átháríttatik a szegé­nyebb Magyarországra. Azt, hogy meny­nyiben szükségesek új ágyúk, új hajók, új építkezések, uj hadiszerek és hadszer­­gyárak, uj tisztképző intézetek s a tiszti fizetések fölemelése, miket Krieghammer követel, elbírálni alapos megfontolással kell s ez volna a delegáció kötelessége. De annyit elszomorodva konstatálhatunk, hogy a katonai kormányzat nem igyeke­zett a közös hadsereget közelebbre hozni a nemzethez s eltüntetni az akadályokat, melyek a benső egyetértést gátolják s a magyar ezredek harcképességének erkölcsi tényezőire is csak káros befolyással le­hetnek. Mellőzheti-e delegációnk a hadügymi­nisztérium «hier»-es rendeletének boszantó következéseit? Hallgathat-e az olyan sé­­relmekről, mint Eperjessy Géza huszár­­kapitány esete, akit Probst szebeni had­testparancsnok magyarságáért — mivel s nem tűrte, hogy német színészek csúfot f­űzzenek a magyar nemzetből s ezért a színházban pisszegett — hadbíróság elé AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Kis barátaimnak. Az Alkotmány eredeti tárcája. Épp minapában bocsátotta útra a Szent-Ist­­ván-Társulat Prónai Antal dr.-nak «Kis baráta­imnak» című könyvét. A között a töméntelen, hirtelen felbukkanó piros táblás könyv között ízléses szerénységben jelenik meg ez a kis kö­tet. Szép kiállítása, keresetlen egyszerűsége ma­gában véve is jó ajánló levél, de megkapóbb an­nak a gyöngéd szeretetnek a hangja, amely lép­­ten-nyomon kihallatszik a kedves csengésű so­rokból, azokból a bájos kis mesékből, oktatá­sokból, amiket a zsenge korúaknak ajándékoz a szerző. Kedvvel olvasom az ilyen könyveket, ahol nemcsak az ifjúság gondolkodása módját, bizo­nyos határok közé szorított világát mutatja be az író, hanem a gyermek csapongó képzelmének megfelelőleg a közöttünk létezőket szemlélteti, fölemel a tündérek csodálatos birodalmába, vé­­­­gig kalandoztat id­egen tájékon, lefoglal pár ko­moly szóra, megtalálja a lélek magasztosabb érzel­meit. Az a Verselő és Történetek címmel jelölt tizennégy darab mind megannyi jele mennyire együtt tud érezni szerzőnk az ő kis barátaival. Meséiről azt mondhatjuk, hogy önállóságukban is megőrzik a mesevilág általános és különös belső sajátságait, de korántsem a szólásmódok ellesésével, amelyek darabosságát művészies át­menetekkel enyhítette, általános használatban élő kifejezésekkel cserélt fel, mint inkább az általános hitnek, véleményeknek megtartásával. Természetes, hogy meséi ezen az alapon jobba­dán ismeretesek, hisz a hugocskáját kereső ki­­rályfiút, a szenvedő királyleányon segítő szelíd Pistát, a bűvös narancsosat megajándékozott Víg Petit nem először láttuk már, talán más né­ven. A nép között vándorló­­Jézus, a természet és az üldözött Jézus mind hallott történetkék. Csakhogy Prónainál öntudatosan átalakultak azok szerint a vezérlő gondolatok szerint, ame­lyek nem szeretnék az elé a gyengéd lélek elé a természet szörnyeit, ártó hatalmat, csakis elré­­mítő küzdelmet tárni. A gyermekek kalandozá­sukban nem akadnak vasorrú boszorkányokra, akik kemencében sütik meg a kicsikéket, a tün­dérek királynéját is csak a testvérpár szo­katlan szépsége ragadja meg, áldó szóval, tündér­csókkal szépítve bocsátja útnak busuló anyjuk­hoz. Magában a természetben is a jó diadalma olvasható le mindenütt, hogy megbűnhödik a szegény törődötteken nem segítő Víg Peti, míg a megöntözött rózsatő, a szelíd galamb mily készségesen segítik kis barátjukat. Kell-e hatha­tósabban, a gyermek értelmére és kedélyére egy­aránt fogékonyabban rámutatni a kedvesség, az ártatlan gyöngeség hatalmára, mint az oroszlá­nok, medvék, a hétfejű sárkány lefegyverzésével. Még a felnőttek furfangját is szívesebben látjuk az ilyen tündérkapu őrzőkkel szemben, mert csatájuk elképzeléséhez több erő kell, mint az állatok létezésének elhivéséhez, mennyivel gro­teszkebb alakok a szörnyetegekkel küzdő gyer­mekek; gondoljunk csak arra a jelenetre, ahol a kis leány a kegyetlenkedő banyát a tűzbe ta­szítja. Egyáltalában óvnunk kell a gyermeket a gyengédtelenség példáitól, még a mesékben is. Hasonló célzatok lépnek előtérbe. Kis ember is tehet nagyot elbeszélésében. A kis­fiúnak raj­zában apjának tisztelete, szeretete, hazájának védelmezése mennyire összeforr, anyjára szomo­rúságot hoz, hogy apjának szabadságát megsze­rezze, életét megmentse, atm­egy a halálosztó csatába, de csak lovának csalogatásával, fegyve­reinek elhajításával avatkozik a küzdelembe, meghal, mikor a férfiak sorába vették föl, anél­kül, hogy kezét vérontással szennyezné be, a szeretetnek csak olyatén megnyilatkozása ez is, akár a legjobb orvosság alakjaié, mégis kiemelke­dik a hazaszeretet magasztos gondolata a gyer­meki gyöngédséggel összhangzóan. Sokkal job­ban nevelik az ily képek a gyermek kedélyvilá­gát, mint az indiánok kegyetlenkedéseinek túlzó rajzolása. Legkényesebb dolognak tartom azokat a nép­meséket ifjúságunk elé állítani, ahol Jézusnak bolyongásairól szól a mesemondó. A nép egy­szerű kifejezései igen gyakran nem találnak az alak méltóságához. Ez a kis kötet is bemutatja: Akinek Isten a gyámja, Jézus a szívet nézi. A szenvedő Jézus darabokban, a néphit megnyilat­kozását. A gyermek Jézus pártfogolása, az apos­tol aggodalmait hallgató, majd büntető, majd meg­jutalmazó Isten Fia egyformán méltóságos alakok, érintkezésükben a szeretet él, kör­nyezetükben jók és tévedtek, szomorúak és döly­­fösek mozognak s a kedves kis meséket elége­detten olvastuk el, hisz befejezésük annyira meg­nyugtató. Ügyes gondolat volt a menekvő Jézus­nak, a szenvedő Szűz Anyának, a fáknak, madarak­nak meséjét abban az egy darabban összeönteni, igaz, hogy a nyárfára, galambra, fürjre átkot mondó Jézus visszásan tűnik föl. A biblia is megemlíti

Next