Alkotmány, 1900. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1900-02-06 / 31. szám

V-évfolyam: 31 szám. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..........kor. 28.— Félévre.................. « 14.— Negyedévre.............. « 7.— Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám 8 áli., vidéken 30 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hátfon. Távbeszélő száma: 58—66. Kedd. Budapest, 1900. február 6. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL . VIll., Szentkirályi*utca.28a. HIRDETÉS­EK felvétetnek a» kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Huberhi. VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza« Keresztény világnézet. Budapest, febr. 5. A szónok ereje az igazság, mely benne megnyilatkozik. A magvető példája szerint a beszéd szétszórja az eszmét; egy része jó földbe esik és százszorosan terem. Manapság a sajtó a vetőgép, mely az élő szót széthordja és lefekteti a barázdába, az emberek lelkébe. A keresztény sajtó a keresztény elveket ülteti a keresztény tár­sadalomba. Lelkes örömmel fogjuk a tollat e napon, mely a keresztény szónokok dicsőségének napja. A hercegprímás megörvendeztette a katholikusokat a kongresszuson azon ör­vendetes kijelentéssel, hogy a püspöki kar a katholikus autonómia szervezését igenis akarja, némuljon el tehát minden kétség, mivel, ha a magyar katholikus egyház fejei komoly elszántsággal közre­működnek az autonómia létesítésén, annak sikerét ellenségei meg nem akadályozhat­ják. Rakovszky István és Ugron Gábor hatalmasan megvédelmezték a magyar katholikus egyház jogait, a szunnyadó lelkiismereteket hatalmasan felrázták s tettre szólították. Széchenyi Imre gróf pedig a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáján proklamálta a keresztény világnézetet, az új század mesgyéjén, Magyarország újjá­születésének alapját. Valóban, úgy van. A XIX. század vé­gének pogánysága alkalmatlannak bizo­nyult Magyarország fentartására. Az egoiz­mus nemtelen ösztöneinek elég sokáig fel­áldozta a hazát és nemzetet. Megbontotta társadalmunkat, prédának odadobta a köz­ügyét s martalócoknak szolgáltatta ki az államot, a gyöngét védtelenné, az erőset, kapzsivá tette, az egyént fölmentette az erkölcs és humanizmus törvényei alól, az embert embertelenné, a társadalmat hitet­lenné, az államot istentelenné tenni ipar­kodott. A modern pogányság mérge meg­mételyezte nemzetünk testét s beteg, züllött, elszegényedett és szívtelen köz­állapotokat teremtett. Mindenki érzi, az is, ki kereszténységét elvesztette, hogy ezen az úton haladunk tovább, Magyarország nem lesz, hanem volt. Vissza tehát a keresztény elvekhez és szeretethez. Nincs más mentség. Bankok­kal és vicináliákkal, hivatalokkal és börtö­nökkel nem fogják Magyarországot refor­málni. Pénz és kényszer nem elegendő az állam biztosítására és a nemzet össze­tartására. Amit a korrupció elrontott, amit az erőszak összetört: fokozott egoizmus, nagyobb erőszak még inkább szétmor­zsolná, azt csak éltető erkölcs képes hely­reállítani. De honnan vegyük ezt az erköl­csöt? Nem leljük egyebütt, ha a keresz­tény vallás egyéni és szociális erőit nem ápoljuk az emberekben és az intéz­ményekben. Ezért szükséges a keresztény restauráció széles e hazában mindenütt, minden téren, a magánéletben és a köz­ügyekben ; föltétlenül szükséges ! Helyesen mondotta Széchenyi Imre, hogy Széchenyi István nagyságának magva — éltető princípiuma — az ő keresztény világnézete volt. Ez ösztönözte, vezette, ez képesítette alkotásaira; embertársainak, nemzetének az a szeretete, melynek önma­gát alárendelte és föláldozta. Szeresd feleba­rátodat, mint tenmagadat; ne tedd más­nak, mit magadnak nem kívánsz; telje­sítsed kötelességedet, amig nem késő; a talentumot, melyet Isten adott, el ne ássad, hanem gyümölcsöztesd, menj mun­kába az Úr szellejébe s ne heverj léhán a piacon; ne az legyen főcélod az élet­ben, hogy kincset gyüjts magadnak, me­lyet megesz a rozsda és megrágnak a molyok; ez ad nemesebb tartalmat és célt a férfinak és a nőnek, boldogítja a családot, érdemesíti a polgárt s teszi nagggyá a nemzetet. Amely államot ez a keresztény szellem áthatna, ott nem ural­kodnék önkény a jog fölött s az osztá­lyok harcát az osztályok békéje vál­taná fel. Ebben a keresztény világnézetben — úgymond Széchenyi Imre — gazdag se­gíti a szegényt, a földbirtokos foglalkozik a föld népének bajaival, az iparos mun­kásaival, a város lakói a közügyekkel s a politikust nem hiú ambíció, hanem a köz­érdek vezeti. Ez éppen ellenkezője annak, mit az utolsó évtizedben tapasztaltunk. Hiszen általános fosztogatást és pazarló élvhaj­­hászatot honosított meg a hitetlen libera­lizmus. A tönkrement családok ezrei si­ratják párturalmát. Sokan, kik vele nem értettek egyet, elcsüggedve félreállottak; érthető, de helytelen, hogy visszavonultak a küzdőtérről, mert ezáltal még elbizako­­dottabbak lettek a kereszténység ellensé­gei. Végre saját bűneik buktatták meg AZ ALKOTMÁNY T­ÁRC­ÁJ­A Római levelek. — Az «Alkotmánya eredeti tárcája. — Róma, febr. 1. Az örök város mintha megifjodott volna újra: pezsgő élet indult meg utcáiban s híresebb szen­télyeiben. Egyik zarándoklat a másikat éri; a jubileumi búcsú elnyerése végett jönnek s nem távoznak a Szentatya áldása nélkül. Ma is hat lombard egyházmegye mutatta be hódolatát a kereszténység közös atyjának s vette annak áldá­sát: Vercelli, Casale, Alessandria, Novara, Vi­­gevano s Biella egyházmegyék; a középosztály volt leginkább képviselve. E nagy zarándoklatot Pampiri, a vercelli-i domikánus érsek vezette meg más három püspökkel. A 3250 zarándok­a a Sala Ducalé-n keresztül a Saladi Beatifica­­zioneba gyülekezett össze, mely szent Péter ba­zilikájának előcsarnoka fölött nyúlik el; még más két ezret is bebocsátottak. A pápa tizenkét óra­kor érkezett meg; zárt székében hozták a terem bejáratáig; itt hordozható trónjába ült. A korlá­tok között elvonuló pápát kendők lobogtatásával s­erviva kiáltásokkal fogadták. Viszhangzik-e majd nemsokára a Vatikán ép ily erős éljenektől is ? A mai egy-két «éljen» mintha csak pár víz­­csöpp lett volna a tengerben ! Sokan meghaj­tottságukban önfeledetten mindig csak az ősz aggastyánt nézték, amint remegő ke­zével áldást osztogatott. Ajkain a szokott mosoly játszadozott, szemei pedig, ellentétben viaszsárga, képével oly élénken villogtak, mint rőzse­láng a természet halotti leplén. Minden nagyobb egyházi ornátus nélkül jelent meg: karingben vörös stólával, capullummal fején , meghűlés ellen vörös köpenyt s fehér shavvlt használt a karing alatt. Az oltár elé érve a lob­­rettói letenyét kezdték énekelni, a nép pedig fe­­lelgetett a meggyőződésnek s lelkesedésnek azon hangján, melyen szívünk leghőbb érzelmeit szok­tuk tolmácsolni. A letenyére következő könyör­gést a pápa imádkozta oly erőteljesen, hogy a leghátulsók is meghallhatták. Most következett az ünnepélyes áldás: a pápa mitrával fején az oltár elé lépett s még erőteljesebben monda az áldás szavait; a gyengébb szivüek könybe lá­badt szemmel hullottak térdre s úgy fogadták. A pápa röviden üdvözölte a zarándokokat s láb­csókra engedte a vezetőket s a kiválóbb szemé­lyiségeket. Majd ismét felült trónjára s áldást osztogatva hagyta el a termet; úgy látszik kissé kimerült, mert már nem mosolygott. Igen érde­kes jelenet játszódott le a kivonuláskor. A pápa vörös köpenyének jobb csücske az ide-oda haj­­longástól a trón mellé került; erre a korlátok mellett állók sorban érinteni kezdék; mig egy gárdista azoknak nem éppen örömére vissza nem tolta. Egy 90 éves sápadt nőt úgy hoztak föl karjainál fogva a lépcsőkön a fogadóterembe ; láttára eszembe jutottak az agg Simeon szavai; ő is hasonlókép kiáltott föl: «Most bocsátod el Uram a te szolgálód, most látták az én szemeim a szentséges Atyát! Róma, febr. 3. Drága lehetett annak élete, kit holta után sze­gények siratnak. Msgr. Jacobini Domonkos bibornok halála fáj­dalommal töltötte be nemcsak a szegények, az elhagyatott munkások s az ifjúság szivét, de a gazdagokét is; legnehezebbre esett a pápa atyai szivének leghűbb fiának elköltözése a másvilágra. Atyai szeretetének s nagyrabecsülésének legfé­nyesebb tanujelét csak nemrég adta, amikor is 45 nappal ezelőtt generális vicáriusává tette meg Rómában. S ez maradt volna a jámbor, tudós egyházi fejedelemnek legtágabb hatási köre? Mi már sokkal fényesebb jövendőt jósoltunk meg neki! Hiv szolgája volt az Urnak, de kitellettek évei s most örök bérét élvezi. Jacobini Rómában született 1837-ben szep­tember 4-én. A kis fiú elárulta benne a nagy embert. Engedve az Ur hívásának a papi pá­lyára lépett s a «Seminario Romano»-ban ve­tette föl magát; ott tanulta a theologiát. Láng­észnek bizonyult be; férfikorának hajnalán négy babérkoszorút tehetett fejére: elnyerte a filozó­fiából, a theologiából, az egyházi s a világi jog­ból a doktori címet, így alapos tudománynyal fölfegyverkezve kezdhette meg nyilvános szerep­lését. Elöljáróinak figyelmét csakhamar magára vonta; szűnni nem akaró munkás embert fe­deztek föl benne. Dicső pályáját a hierar­chiában mint a római egyetem kongregá­ciójának asszistense kezdette meg. Kicsinynek találták ezt a munkakört számára: a Pro­paganda Fide kongregációjában fogalmazónak tették az Egyesült­ Áll­amok, Canada, mindkét India s Kína számára. Míg itt írásban mozdította elő a katholikus ügyet, addig hivatalán kívül más módot is keresett arra, hogy az egyházat diadalra juttassa. A római katholikus mozgal­mak élére állott. A katholikus társulatok tetterős, lángbuzgalmú elnöke volt; a circolo di S. Pietro­­nak alapítótagjai között foglal helyet. Mozgató eleme volt a munkások egyesületének s az Unione Romana-nak, az ifjúság pedig vezetőjéül bírta Jacobinit. Alig lépett trónra XIII. Leo pápa.

Next