Alkotmány, 1900. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1900-02-06 / 31. szám
V-évfolyam: 31 szám. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..........kor. 28.— Félévre.................. « 14.— Negyedévre.............. « 7.— Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám 8 áli., vidéken 30 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hátfon. Távbeszélő száma: 58—66. Kedd. Budapest, 1900. február 6. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL . VIll., Szentkirályi*utca.28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a» kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Huberhi. VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza« Keresztény világnézet. Budapest, febr. 5. A szónok ereje az igazság, mely benne megnyilatkozik. A magvető példája szerint a beszéd szétszórja az eszmét; egy része jó földbe esik és százszorosan terem. Manapság a sajtó a vetőgép, mely az élő szót széthordja és lefekteti a barázdába, az emberek lelkébe. A keresztény sajtó a keresztény elveket ülteti a keresztény társadalomba. Lelkes örömmel fogjuk a tollat e napon, mely a keresztény szónokok dicsőségének napja. A hercegprímás megörvendeztette a katholikusokat a kongresszuson azon örvendetes kijelentéssel, hogy a püspöki kar a katholikus autonómia szervezését igenis akarja, némuljon el tehát minden kétség, mivel, ha a magyar katholikus egyház fejei komoly elszántsággal közreműködnek az autonómia létesítésén, annak sikerét ellenségei meg nem akadályozhatják. Rakovszky István és Ugron Gábor hatalmasan megvédelmezték a magyar katholikus egyház jogait, a szunnyadó lelkiismereteket hatalmasan felrázták s tettre szólították. Széchenyi Imre gróf pedig a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáján proklamálta a keresztény világnézetet, az új század mesgyéjén, Magyarország újjászületésének alapját. Valóban, úgy van. A XIX. század végének pogánysága alkalmatlannak bizonyult Magyarország fentartására. Az egoizmus nemtelen ösztöneinek elég sokáig feláldozta a hazát és nemzetet. Megbontotta társadalmunkat, prédának odadobta a közügyét s martalócoknak szolgáltatta ki az államot, a gyöngét védtelenné, az erőset, kapzsivá tette, az egyént fölmentette az erkölcs és humanizmus törvényei alól, az embert embertelenné, a társadalmat hitetlenné, az államot istentelenné tenni iparkodott. A modern pogányság mérge megmételyezte nemzetünk testét s beteg, züllött, elszegényedett és szívtelen közállapotokat teremtett. Mindenki érzi, az is, ki kereszténységét elvesztette, hogy ezen az úton haladunk tovább, Magyarország nem lesz, hanem volt. Vissza tehát a keresztény elvekhez és szeretethez. Nincs más mentség. Bankokkal és vicináliákkal, hivatalokkal és börtönökkel nem fogják Magyarországot reformálni. Pénz és kényszer nem elegendő az állam biztosítására és a nemzet összetartására. Amit a korrupció elrontott, amit az erőszak összetört: fokozott egoizmus, nagyobb erőszak még inkább szétmorzsolná, azt csak éltető erkölcs képes helyreállítani. De honnan vegyük ezt az erkölcsöt? Nem leljük egyebütt, ha a keresztény vallás egyéni és szociális erőit nem ápoljuk az emberekben és az intézményekben. Ezért szükséges a keresztény restauráció széles e hazában mindenütt, minden téren, a magánéletben és a közügyekben ; föltétlenül szükséges ! Helyesen mondotta Széchenyi Imre, hogy Széchenyi István nagyságának magva — éltető princípiuma — az ő keresztény világnézete volt. Ez ösztönözte, vezette, ez képesítette alkotásaira; embertársainak, nemzetének az a szeretete, melynek önmagát alárendelte és föláldozta. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat; ne tedd másnak, mit magadnak nem kívánsz; teljesítsed kötelességedet, amig nem késő; a talentumot, melyet Isten adott, el ne ássad, hanem gyümölcsöztesd, menj munkába az Úr szellejébe s ne heverj léhán a piacon; ne az legyen főcélod az életben, hogy kincset gyüjts magadnak, melyet megesz a rozsda és megrágnak a molyok; ez ad nemesebb tartalmat és célt a férfinak és a nőnek, boldogítja a családot, érdemesíti a polgárt s teszi nagggyá a nemzetet. Amely államot ez a keresztény szellem áthatna, ott nem uralkodnék önkény a jog fölött s az osztályok harcát az osztályok békéje váltaná fel. Ebben a keresztény világnézetben — úgymond Széchenyi Imre — gazdag segíti a szegényt, a földbirtokos foglalkozik a föld népének bajaival, az iparos munkásaival, a város lakói a közügyekkel s a politikust nem hiú ambíció, hanem a közérdek vezeti. Ez éppen ellenkezője annak, mit az utolsó évtizedben tapasztaltunk. Hiszen általános fosztogatást és pazarló élvhajhászatot honosított meg a hitetlen liberalizmus. A tönkrement családok ezrei siratják párturalmát. Sokan, kik vele nem értettek egyet, elcsüggedve félreállottak; érthető, de helytelen, hogy visszavonultak a küzdőtérről, mert ezáltal még elbizakodottabbak lettek a kereszténység ellenségei. Végre saját bűneik buktatták meg AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Római levelek. — Az «Alkotmánya eredeti tárcája. — Róma, febr. 1. Az örök város mintha megifjodott volna újra: pezsgő élet indult meg utcáiban s híresebb szentélyeiben. Egyik zarándoklat a másikat éri; a jubileumi búcsú elnyerése végett jönnek s nem távoznak a Szentatya áldása nélkül. Ma is hat lombard egyházmegye mutatta be hódolatát a kereszténység közös atyjának s vette annak áldását: Vercelli, Casale, Alessandria, Novara, Vigevano s Biella egyházmegyék; a középosztály volt leginkább képviselve. E nagy zarándoklatot Pampiri, a vercelli-i domikánus érsek vezette meg más három püspökkel. A 3250 zarándoka a Sala Ducalé-n keresztül a Saladi Beatificazioneba gyülekezett össze, mely szent Péter bazilikájának előcsarnoka fölött nyúlik el; még más két ezret is bebocsátottak. A pápa tizenkét órakor érkezett meg; zárt székében hozták a terem bejáratáig; itt hordozható trónjába ült. A korlátok között elvonuló pápát kendők lobogtatásával serviva kiáltásokkal fogadták. Viszhangzik-e majd nemsokára a Vatikán ép ily erős éljenektől is ? A mai egy-két «éljen» mintha csak pár vízcsöpp lett volna a tengerben ! Sokan meghajtottságukban önfeledetten mindig csak az ősz aggastyánt nézték, amint remegő kezével áldást osztogatott. Ajkain a szokott mosoly játszadozott, szemei pedig, ellentétben viaszsárga, képével oly élénken villogtak, mint rőzseláng a természet halotti leplén. Minden nagyobb egyházi ornátus nélkül jelent meg: karingben vörös stólával, capullummal fején , meghűlés ellen vörös köpenyt s fehér shavvlt használt a karing alatt. Az oltár elé érve a lobrettói letenyét kezdték énekelni, a nép pedig felelgetett a meggyőződésnek s lelkesedésnek azon hangján, melyen szívünk leghőbb érzelmeit szoktuk tolmácsolni. A letenyére következő könyörgést a pápa imádkozta oly erőteljesen, hogy a leghátulsók is meghallhatták. Most következett az ünnepélyes áldás: a pápa mitrával fején az oltár elé lépett s még erőteljesebben monda az áldás szavait; a gyengébb szivüek könybe lábadt szemmel hullottak térdre s úgy fogadták. A pápa röviden üdvözölte a zarándokokat s lábcsókra engedte a vezetőket s a kiválóbb személyiségeket. Majd ismét felült trónjára s áldást osztogatva hagyta el a termet; úgy látszik kissé kimerült, mert már nem mosolygott. Igen érdekes jelenet játszódott le a kivonuláskor. A pápa vörös köpenyének jobb csücske az ide-oda hajlongástól a trón mellé került; erre a korlátok mellett állók sorban érinteni kezdék; mig egy gárdista azoknak nem éppen örömére vissza nem tolta. Egy 90 éves sápadt nőt úgy hoztak föl karjainál fogva a lépcsőkön a fogadóterembe ; láttára eszembe jutottak az agg Simeon szavai; ő is hasonlókép kiáltott föl: «Most bocsátod el Uram a te szolgálód, most látták az én szemeim a szentséges Atyát! Róma, febr. 3. Drága lehetett annak élete, kit holta után szegények siratnak. Msgr. Jacobini Domonkos bibornok halála fájdalommal töltötte be nemcsak a szegények, az elhagyatott munkások s az ifjúság szivét, de a gazdagokét is; legnehezebbre esett a pápa atyai szivének leghűbb fiának elköltözése a másvilágra. Atyai szeretetének s nagyrabecsülésének legfényesebb tanujelét csak nemrég adta, amikor is 45 nappal ezelőtt generális vicáriusává tette meg Rómában. S ez maradt volna a jámbor, tudós egyházi fejedelemnek legtágabb hatási köre? Mi már sokkal fényesebb jövendőt jósoltunk meg neki! Hiv szolgája volt az Urnak, de kitellettek évei s most örök bérét élvezi. Jacobini Rómában született 1837-ben szeptember 4-én. A kis fiú elárulta benne a nagy embert. Engedve az Ur hívásának a papi pályára lépett s a «Seminario Romano»-ban vetette föl magát; ott tanulta a theologiát. Lángésznek bizonyult be; férfikorának hajnalán négy babérkoszorút tehetett fejére: elnyerte a filozófiából, a theologiából, az egyházi s a világi jogból a doktori címet, így alapos tudománynyal fölfegyverkezve kezdhette meg nyilvános szereplését. Elöljáróinak figyelmét csakhamar magára vonta; szűnni nem akaró munkás embert fedeztek föl benne. Dicső pályáját a hierarchiában mint a római egyetem kongregációjának asszistense kezdette meg. Kicsinynek találták ezt a munkakört számára: a Propaganda Fide kongregációjában fogalmazónak tették az Egyesült Államok, Canada, mindkét India s Kína számára. Míg itt írásban mozdította elő a katholikus ügyet, addig hivatalán kívül más módot is keresett arra, hogy az egyházat diadalra juttassa. A római katholikus mozgalmak élére állott. A katholikus társulatok tetterős, lángbuzgalmú elnöke volt; a circolo di S. Pietronak alapítótagjai között foglal helyet. Mozgató eleme volt a munkások egyesületének s az Unione Romana-nak, az ifjúság pedig vezetőjéül bírta Jacobinit. Alig lépett trónra XIII. Leo pápa.