Alkotmány, 1902. december (7. évfolyam, 286-310. szám)
1902-12-25 / 306. szám
Sz e Te, végre is csak nem megyünk még haza ? A másik a legszilárdabb nyugalommal felelte. — Dehogy megyünk. Ellenben szeretnék valamitisztességes helyre menni ! És így tértek be egy nagyobb café-restaurantba anagy boulevardon. Itt már nem igen volt élet. Itt-ott néhány későn vacsorázó hölgy, ur. Az egyik sarokban három fiatal ember szürcsölgetett valami világos sikőrt Émile Ourrcet és Hector d’Ebysse közvetlenül ezek mellett foglaltak helyett .Ez a három fiatal ember egy pillantásra természetszerűen felültette a fejét, amazok olyan robajjal jöttek. Hector d’Eboysse csak úgy a foga közül dobta odá. .• Ezek, úgy látszik éjfélkor még nem láttak eleven embert Émie kész volt a folytatással. — Majd megmutatjuk magunkat nekik, ha kiváncsiak. Ez azonban már oly hangos beszéd volt hogy a ‘három, csendben beszélgető fiatal ember egész testével odafordult Nem szólt egyikük sem, de a szemükből mintha szikra pattant volna ki. Émile Ourcet hirtelen elpirult. — Mi bajod? — kérdezte a társa. ! — Semmi, — felelte ez. — De boszant, hogy éppen ezzel az emberrel kerülünk össze, ezzel a magas szőkével. .i — Miért, ki ez? — Épp az, hogy senki. Az atyámnak az üzletében Ben van, valami kis könyvelőcske. Badére a neve. .. Hectorból kiszaladt az alkoholos düh.. .— Bánom is én — kiabálta. —■ Akárki az, aki az én közelemben ül, viselje magát tisztességesen. Az a három úr fészkelődni kezdett, Hector pedig egyenesen Baclére felé fordulva odasüvöltötte: — Megértettük ?... Baclére pedig áldásos nyugalommal felkelt, odament a két ficsúr asztalához, szelíden megállt és azt mondotta: — Nem vagyok ugyan nagyothalló, de nem értettem. Ezekben egy pillantásig mintha megszűnt volna működni az agyvelőcske. Émile előbb kapott eszméletbe : — Ki hívta önt ide? — kérdezte izgatottan, s Baclére higgadt maradt: — Hívni nem hívott senki, de a tisztességérzetem kergetett — felelte szilárdan. Hector d’Eboysse egy kissé megrökönyödött erre a hangra, Émil Curcet-nek az orrcimpái remegni kezdtek az izgatottságtól: — Nos, ha senki sem hívta ide, akkor távozzák. — Erre a beszédre semmi esetre sem — hangzott az önérzetes válasz. — Mindenekelőtt pedig óhajtanám tudni, mi a bajuk önöknek mivelünk ? Émile összeszorította az öklét: — Takarodjék, mert... Baclére mozdulatlan maradt. — Mert?... — Mert az arcába vágok, cudar tacskó — szólt amaz felemelt karral Baclére felé sújtva. Ez az egyik kezével szépen megfogta a lesújtani akaró kart, a másikkal pedig jobbról-balról felképelte Émile Curcet-t. — Ha önnek ez nem elég, kedves uram — szólt anélkül, hogy egyetlen arcizma is megrándulna — viselje magát mégegyszer így és mégegyszer veszek magamnak elégtételt. De csak ilyet. Most soha... v. Az öreg Ourcet elborult homlokkal állott a fia előtt: — Lásd, megjósoltam. Émile tajtékzó dühvel mondotta: — És az a bitang a te embered volt!... Az apa csodálkozván nézett — Volt? Miért mondod, hogy: volt? A fiúnak minden paránya reszketett az izgatottságtól. Remélem — felelte — hogy azt az embert egy pillanatig sem tartod tovább a szolgálatodba. Az öreg szigorú arccal feleltek — Édes fiam, te alaposan tévedsz. Az az ember úgy viselkedett, amint — hasonló helyzetben — magam is feltétlenül cselekedtem volna. Azután pedig feltétlenül megbízható, régi alkalmazottam. Amit tett, azt mint magánember tette, s ehhez nekem semmi közöm. A fő pedig az, hogy megérdemelted, amit kaptál, így van!* ... Ezt a történetet úgy beszélték el énnekem. Azt feleltem reá akkor, amit most írok ide, hogy ilyen apák, akik így gondolkodnak és igy cselekszenek, csak novellákban élnek. Francois Coppée: Szent István Istenéhez. Hozzá emeld föl úti magyar Lekednek lángkevét Fölesküdt szívvel valid, imádd Szent István Istenét! Őbenne porlanak dicső Apáink csontjai; Őbenne élünk, porladó Apáink sarjai. Ő az, ki vérünkért adá Ez áldott drága hont; S minden nagy népet ihlető Szentegyházába vont. Mint hőst, mint elszánt vértanút, Kit lángja ihletett; Minden mártír magyar kebelt Csak egy tűz éltetett. S szent sarjaik virultanak, Ha béke lenge át; Viharban hős karok verék Pogányok vad hadát. Csattogtak győzelmes Hunyad S Kapisztrán harcai: Világgá zúgják most is ezt Az Úr harangjai.* Magyar dicsőség csillaga! Korán leáldozás: Éj jön, egymást sem ismerők Az elborult hazán. S a hosszú, síri éj után Bár hajnal virradott: Szivünk többé, mint hajdanán, Egygyó nem forrhatott. S a mártir-nemzet szívsebe Istenhez fölsajog: És tőle esdnek életet A síri sóhajok. Óh támaszsz mentő hősöket, Gyújtson lehelleted: Érezze zsenge és az agg, Hogy Lelked ihletett! Mártír-apáknak sarjai! Kőszív volt bennetek? Mozduljatok, ti kőszivek! Alvók, ébredjetek! Kell mentőknek támadni itt A föld porából is: Kell hősöknek sarjadni itt A mély sírokból is! S ha győzünk, boldogság virul A hősök hamvain, És szentebb élet ünnepel A szentek sírjain: Vagy elborul szemünk tüze A nagy halál előtt, S ha nemzetünk meg nem sirat, Mi megsiratjuk őt! * A déli harangszó nekünk magyaroknak a nándorfehérván diadal érmékét hirdeti örökre. ALKOTMÁNY. 306. szám. 22 Csütörtök, 1902. december 25. Hozzá emeld föl ó magyar Lelked minden hevét! Fölesküdt szívvel valid, imádd Szent István Istenét! Őbenne porlanak dicső Apáink csontjai; Őbenne élünk, porladó Mártírok sarjai. n. t. Monte Cassino. Felhőtlen tavaszi éjjel Capuából jövet érkeztem Cassinóba. A hold csaknem nappali fénynyel ragyogott a Janula-vár romjai és az erdőbe burkolt montecassinói kolostor fölött; az országút mentén pedig, mely a városba vezet milliónyi szentjános bogár csodáján világit a fűben, napközben azután milliónyi alkalmatlan légy foglalja el a helyüket. A montecassinói kolostor szent Bemnedic, a bencés rend megalapítójának az alkotása, a másik ősi fészke, Subiico mellett, amelyet szintén volt alkalmam meglátogatni. A nagy szent, akinek a tudományok többet köszönhetnek, mint a többi szentnek, 529-ben tepedett meg a cassinói hegyen, ahol ezelőtt néhány évvel Theodorik keleti gót király korában még állott Apollo és Venus nagyszabású temploma. Innét még az ő korában mondtak jövendőt jó pénzért pogány papok. Kevés olyan intézménye van e világnak, amely világtörténeti és kulturhistóriai szempontból olyan jelentős volna, mint a montecassinói apátság. Pápák, bíborosok és más főpapok, írók, világhírű tudósok és tanárok kerülnek ki szerzetesei közül. Kezdettől fogva fő céljuk a szerzetesi élet szentsége mellett a tudományokat művelni, s e feladatoknak minden időkben legjobb képességük szerint feleltek meg. Nem volnék híve a filológiának,ha nem a Marcus Terenlius Varróról nevezett szállóban fogadok lakást. S a szálloda tényleg Varró, talán a legnagyobb tudományu római író villájának helyén épült. Hallom, mint ő hallotta, ablakomtól két lépésnyire az ugyanokban szeles Papido folyócska zúgását. A kis folyó erősen féktelenkedik, s fölőbb annyira el van bizakodva, hogy egy kis ág állandó szigetet is tud alkotni. Űrnapját követő vasárnap van, a négy oltárnak nálunk is ismert ünnepe. Már négy órakor reggel harsogó trombitával zenekar járja be a várost Sietve felkelek s bejárom a kevés antik emléket, amely ránk maradt a régi Cassinumból. A főtemplom 12 oszlopa nyilván római eredetű. Tovább a keresztre feszített Jézus emlékére kápolna van, amelyről azt tartják, hogy sírbolt volt, talán a Varróé. A kis és kedves 17 méter hosszú és hat bejáratú amphitheatrumiból megmaradt vagy egy harmadrész. A 12 oszlopos templomot és a színházat egy derék aszszonyság építtette Plinius korában; fölírásból tudjuk a nevét is: Quadratilla Amidia templum et theatrum casmnatibus propria pecunia fecit, aki dicsekvés szerint a saját pénzén emeltette mind a kettőt Quadratilla Umidia úrhölgy. A város fölött sötétült a Janula-vár romja tekintélyes maradványokkal. Benne székeltek különféle germán fajtájú rabló és nem rabló lovagok, frankok, longobardok, franciák stb. s sanyargatták a népet. Később elolaszosodtak s utódjukat ki tudja melyik helybeli parasztcsaládban találhatnék fel. Néhány év óta kocsiuton lehet feljutni a montecassinói kolostorba; gyalog mentem a ragyogó tavaszi napon, fél két óra alatt, le a kocsi után kényelmesen, e világon párjukat ritkító kilátásokat élvezve ezalatt, előttem a Siris óriási völgye a legplasztikusabb, csaknem alpesi magasságú hegyekkel. A nápolyi öböltől csaknem a volszki hegyekig látok el. Az után, amely jó ideig sziklatörmelékek között vezet, gyakran találkozom parasztokkal, parasztnőkkel, akik a montecassinói vasárnapi nagymisére sietnek, képekből ismert népviseletükben, ami valósággal megörvendeztetett, mert mind ritkább már Itáliában a tájék, ahol még közönséges volna az a népviselet. A fehér fejkendős a nők között nem egy szép akad. Férfiak és nők típusa olyan hamisítatlan, mintha festményekben látnánk. Az idegen iránt, vagy aki irodalmi nyelven beszél vele, bizalmatlan az