Magyar Közigazgatás, 1991 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
2 DR. KILÉNYI GÉZA gyűlés hatalma valójában korlátlan, az Országgyűlés voltaképpen bármelyik állami szervtől bármely ügyet a hatáskörébe vonhat, s ha ezt mégsem teszi, annak nem valamely elvi akadály az oka, csupán az Országgyűlés józan önkorlátozása, amely hallgatólagosan elfogad bizonyos munkamegosztást a központi állami szervek között. A vázoltaktól eltérően a demokratikus országok állami berendezkedésének elvi alapja a hatalmi ágak megosztásának elmélete. A köztudat ezt az elméletet Montesquieu-től származtatja, noha az elvi gyökerek Arisztotelész munkásságáig nyúlnak vissza. Azt sem árt megjegyezni: a modern államtudományok messze nem elégszenek meg a három klasszikus hatalmi ág: a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom megkülönböztetésével, hanem több hatalmi ág létét ismerik el. S végül - de tárgykörünk szempontjából egyáltalán nem utolsósorban: az elmélet nem pusztán megkülönbözteti az egyes hatalmi ágakat, hanem igyekszik olyan összefüggő rendszerbe foglalni őket, amelyen belül egyik sem válhat „túlsúlyossá”, s az egyes hatalmi ágak kölcsönösen egymás korlátaiként jelentkeznek. Ezt a gondosan kiegyensúlyozott állapotot plasztikusan fejezi ki pl. az amerikai alkotmányfejlődésben oly sokat hangoztatott „fékek és ellensúlyok” beépítésének elve. Ekként tehát a hatalmi ágak elválasztásának elmélete korántsem valamiféle statikus dogma, hanem olyan rendező elv, amely az államszervezet fejlődési folyamatában maga is lényeges tartalmi változáson megy át, s amelynek egy bizonyos időszakban sem csupán egyféle állami berendezkedés felelhet meg, hanem amely teret enged a különböző országokban az eltérő történelmi múltból és nemzeti hagyományokból eredő eltérő megoldásoknak. Az alkotmánybíráskodás központi gondolata az alkotmány abszolút szupremáciájának elismerése az egész jogrendszerrel és ezen belül az „egyszerű” törvényekkel szemben. Más megfogalmazásban ez annyit jelent, hogy a parlament nem diszponálhat tetszése szerint az alkotmánnyal: az alaptörvény olyan stabil értékek hordozója, amelyeket nem lehet kiszolgáltatni a változó összetételű parlament változó többsége - esetenként napi politikai érdekek által befolyásolt kénye-kedvének. Ebből a felismerésből fakadt az alkotmány módosításának megnehezítése, részben különböző eljárási garanciákkal (pl. minősített többség megkövetelése), részben kötelező népszavazásra bocsátás előírásával, egészen odáig menően, hogy egyes alkotmányok kifejezetten kizárják néhány - kiemelkedően fontosnak ítélt - alkotmányos rendelkezés utólagos módosításának lehetőségét. Ugyancsak az említett felismerésből adódott az a következtetés, hogy amennyiben valamely állam valóban hatékony védelemben kívánja részesíteni alaptörvényét, úgy nem lehet a parlament az alkotmányosság legfőbb őre, hanem ezt a szerepkört egy olyan - a parlamenttől is független - szervezetre kell bízni, amely bizonyos értelemben a parlament fölött áll, jogosult alkotmányossági szempontból vizsgálni a törvényhozó testület döntéseit is. Ez a törvényhozó hatalom igen komoly korlátozása, ami azonban a hatalmi ágak elválasztásának szükségszerű velejárója. Ezen a ponton azonban a szervezeti megoldások kétfelé ágaznak. Az alkotmánybíráskodásnak ugyanis két alaptípusa (és mindegyiken belül számos konkrét válfaja) alakult ki. Az amerikai rendszerű alkotmánybíráskodást az jellemzi, hogy nem hoznak létre külön alkotmánybíróságot, hanem a rendes bíróságok látják el az alkotmánybíráskodást, nem lehet bírósághoz fordulni kifejezetten valamely jogszabály alkotmányossági felülvizsgálata érdekében, hanem arra mindig valamilyen konkrét polgári vagy büntető ügyben, mintegy az érdemi döntés előkérdéseként kerül sor, a bíróságnak nincs joga az alkotmányellenesnek tartott jogszabály hatályon kívül helyezésére, csupán azt teheti, hogy ítéletének meghozatalánál azt nem létezőnek tekinti és mellőzi alkalmazását.