Állattenyésztés, 1971 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1971 / 2. szám - Bedő Sándor: Adatok a "Kofasil-S" készítménnyel tartósított lucerna táplálóértékéhez
ÁLLATTENYÉSZTÉS 1071. Tom. 20. No. 2. Adatok a „Kofasil-L” készítménnyel tartósított lucerna táplálóértékéhez Fed . Sándor Állattenyésztési Kutatóintézet, Herceghalom A nagyüzemi szarvasmarhatenyésztő telepek iparszerű, gazdaságos tejes hústermelésének egyik előfeltétele az állatok kiegyenlített és optimális táplálóanyag-ellátása. A növénytermesztés és az állattenyésztés termelési folyamatainak összehangolása érdekében olyan takarmánynövényeket kell termeszteni, amelyek biztosítják a megfelelő fehérjekoncentrációt. Szarvasmarhaállományunk tömegtakarmányának nagyobb részét a szénhidrátban gazdag silókukorica-szilázs biztosítja, így mind a tej-, mind pedig a hústermeléshez fehérjében gazdag tömegtakarmány termesztése is szükséges. Hazai viszonyaink között a fehérjében gazdag takarmánynövények közül a lucerna termeszthető a legeredményesebben. A lucerna terméshozamának fokozása mellett nagyon fontos feladat a veszteségmentes betakarítás, illetőleg a tápláló- és ásványianyagok, valamint a vitaminok minél kisebb veszteséggel történő tartósítása. Hazánkban az utóbbi időben egyre inkább vita tárgyát képezi az a kérdés, hogy a lucernából szénát vagy szilázst készítsenek. Az előbbi mellett szól, hogy a szénakészítés technológiája igen előrehaladott, a gyakorlatban könnyen megoldható és igen elterjedt. Hátránya az, hogy a kazaltól a jászolig elég nagyarányú (6,14—12,25% keményítőértékkel kifejezett táplálóanyag mennyiség, benne 5,41 — 10,82% emészthető nyersfehérje) a levélpergés okozta táplálóanyag-veszteség (Bedő, 1966). Továbbá esős időjárás esetén bizonytalan az eredményes szénakészítés. A lucerna silózásától azért idegenkednek a szakemberek, mert a nehezen silózható lucernát csak nagy veszteségek árán tudják tartósítani, mivel megfelelő és nagyüzemileg is eredményesen alkalmazható módszer még nem áll rendelkezésünkre. A szénakészítés hátrányainak kiküszöbölése érdekében mind külföldön, mind pedig hazánkban nagyarányú kutatómunka folyik a pillangós takarmánynövények silózás útján való eredményes tartósításának lehetőségéről. A kutatók egy része (Tangl — Dörnerné, 1956; Bocsor — Scholtzné, 1965; Meregalil, 1966; Démémé, 1958; Brown — Smith, 1958; Zelter,1960), a magas szárazanyag-tartalommal való silózást javasolja és tartja a legeredményesebbnek. Mások ( Berke — Zöldy, 1958; Zorn, 1854; Jorris, 1953; Zelter, 1960; Todorow, 1967) a melasz adagolásával silóztak jó eredménnyel pillangós takarmánynövényeket. Kedvezőnek tartják (Luciferro, 1957; Murdoch, 1955; Allred,1955; Berekovszkij és mtsai, 1960; Brown — Smith, 1958; Bencze, 1966; Todorov, 1967) a nátrium metabiszulfit, illetőleg a nátrium szulfit alkalmazását konzerváló anyagként pillangósok silózásához. Eredményesen alkalmazták még tartósítóanyagként pillangósok silózása esetén a hangyasavat (Zelter, 1960; Saue, 1967), enzimdús malátát (Rydin, 1963; Millson — Rydin, 1860), sósavat (Meregalli—Borgiolly, 1963), antibiotikumot (Meregalli, 1966; Gowecki, 1967), száraz répaszeletet (Stawintka és munkatársai, 1967) és laktózt, dextrint, valamint cukrot (Jean — Blain, 1968). Hazai viszonylatban Bedő (1965) a Harvestore rendszerben, Képes —Nagy (1969) pedig a vákuummal végzett tartósítási kísérletek eredményeiről számolnak be. 181