Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1981. október (23. évfolyam, 38-42. szám)
1981-10-03 / 38. szám
1981. október 3. AMERIKAI-KANADAI MAGYAR ÉLET 11.oldal i.Kerek fél évszázada, hogy 1931. szeptember 13-án vasárnap reggel a budapesti napilapok (ekkor tíznél több napilap jelent meg a fővárosban) beszámoltak a biatorbágyi vasúti híd felrobbantásáról. Maga az esemény vasárnapra virradó éjszaka 0 óra 20 perc körül történt. Először a torbágyi szolgálattevő tiszt adott jelentést a budapesti Keleti pályaudvarról a szombaton 23 óra 30 perckor induló budapest—bécsi gyorsvonat katasztrófájáról Az első jelentésben részleteket még nem tudott mondani. Torbágy, ahonnan telefonált, több kilométernyi távolságia volt a biatorbágyi hídtól. A hírt a híd mellett lévő vasúti őrház szolgálattevő őre adta telefonon, összefüggéstelenül és kétségbeesetten. Amikor a Keleti pályaudvar állomásfőnöke megkapta a jelentést, telefonált a MÁV üzletvezetőségének. Hamarosan a Keletibe érkezett Gámán Gábor miniszteri tanácsos. Megpróbáltak telefonkapcsolatba kerülni Torbággyal, Gámán ezt kérdezte: „Hány sebesült van? Mondják meg, az isten szerelmére végre, hogyan történt a katasztrófa és mikor?” Az első tudósítások Válasz egyelőre nem volt. Az állomásfőnök ekkor Biatorbággyal létesített telefonkapcsolatot, s onnan azt az értesítést kapta, hogy mentők indultak el a híd, pontosabban a viadukt felé, de még ott, a biatorbágyi állomáson sem tudnak semmi pontosat. Az éjszakai tragédiáról az egyik polgári liberális újságban, a Pesti Naplóban ezzel a címmel jelent meg a rendkívül nagy terjedelmű tudósítás: „Felrobbantották a kommunisták a biatorbágyi vasúti hidat — A budapest—bécsi, szombat éjjeli gyort a mélységbe zuhant.” Hogyan történhetett, az, hogy a vasárnapra virradó éjszaka történt eseményről, a vasárnap reggel megjelenő lapban már részletes tudósítás jelenhetett meg, sőt már azt is „tudták”, hogy ki követte el a merényletet? Íme a nyomozás egyik vezetőjének, Hetényi Imrének (akkor főkapitány-helyettes volt, a rendőrség politikai osztályának vezetője) visszaemlékezése. „1931. szeptember 13-ra virradó éjjel két óra körül megszólalt a lakásomon a telefon. — Itt Gurumlay Mihály kapitány beszél. Tisztelettel jelentem, hogy a Keleti pályaudvar forgalmi irodájának értesítése szerint a Budapest Keleti, pályaudvarról éjjel 23 óra 30 perckor elindult tizes számú gyorsvonat a torbágyi völgyhídon 13-án 0 óra 15 perckor kisiklott. A mozdony, a szerkocsi, a poggyászkocsi, egy III. osztályú kocsi, az ostendei hálókocsi, két I. és II. osztályú kocsi, végül a bécsi hálókocsi 25 és fél méter magasságból a mélységbe zuhant. — Azonnal öltözöm. Nem tartom kizártnak, hogy politikai merénylet történt — feleltem. Néhány perc múltán lakásom előtt megtorpant az állandóan rendelkezésemre álló rendőrségi autó. Benne ült Sombor József rendőrtanácsos és két detektív. A másik autóban Borszéki Oszkár, Hain Péter, Hivessy Jenő és Antal István detektív-főfelügyelő. Legkitűnőbb embereink, akik már számos igen nehéz nyomozásban vettek részt. Négy óra előtt a helyszínen voltunk.” A rendőrség politikai osztályának vezetője tehát álmából felriadva politikai merényletre gondolt. Vagy talán tudta előre, miért riasztják, vagy talán sejtette, hogy mi is történt a biatorbágyi völgyhídon? Erről van szó: a biatorbágyi tragédia provokáció volt, a későbbiekben megismerkedünk a provokáció szerkezetének ma rekonstruálható részeivel. .Miként lehetséges, hogy a lapok ilyen gyorsan adtak hírt az eseményről? Íme egy akkori hírlapírónak, Vajda Gyulának, a Pesti Hírlap szerkesztőjének a visszaemlékezése : „A felszabadulás előtt a reggeli lapok általában éjfélkor zártak. Az éjszakai segédszerkesztő lapzárta után egy-egy munkatárssal naponta hajnali két óráig ügyeletet tartott. A nyomdában is voltak ügyeletesek. Ha eddig az időpontig valami nagyon fontos, rendkívüli esemény híre érkezett, akkor a vidéki példányszám kinyomtatása után leállították a rotációs gépeket és mutációt, vagyis változtatást hajtottak végre. Kihagytak valamit a vidéki lappéldányból és a fővárosi példányok már ezt tartalmazva jelentek meg. Az 1931. szeptember 13-ra virradó hajnalban fél kettő tájban Kabella Kálmán, a Pesti Hírlap győri tudósítója telefonon jelentette az ügyeletes szerkesztőnek a biatorbágyi katasztrófát, ő ugyanis azon a vonaton utazott haza, amelyet felrobbantottak. Vele volt a vonaton a Pesti Hírlapnak még egy embere, Hanke Richard, az archívum kezelője. Hanke súlyosan megsebesült, Rabella azonban sérülés nélkül m megúszta a dolgot. Bement a három kilométernyire lévő községbe, ahonnan telefonon gyorshírt adott a merényletről. Én ügyeletes voltam, telefonon riasztottam a fotóriporterünket, kocsival érte mentem és együtt robogtunk ki Biatorbágyra. Körülbelül hajnali 3 óra lehetett, amikor a katasztrófa színhelyére érkeztünk. Fáklyák, tábortüzek kísérteties fényénél dolgoztak a mentésen a vasút műszaki emberei, a budapesti tűzoltók, a mentők, a környék lakói. A budapesti rendőri kocogás dicshimnusza még ma is hallható — változatlanul igen sokan hangoztatják, hogy az évek során divatossá vált testmozgás segíthet a szívinfarktus megelőzésében. Egyesek még azoknak is javasolják ezt a gyógymódot, akik már túlvannak az első infarktuson, s vissza kívánnak térni munkájukhoz. Csakhogy, valóban ennyire vitán felül áll főkapitányság politikai csoportjának számos nyomozója nyüzsgött a helyszínen.” ,Vörös lángok” A már idézett Pesti Napló vasárnapi tudósításának egy részlete: „A merénylet egy szemtanúja elmondotta a borzalmas pusztítás részleteit... Irtózatos dörrenés reszkettette meg a levegőt... A vasúti sínekhez közelebb lakók, akik már messziről hallották a vonat dübörgését, a nagy robbanásra kiugrottak ágyukból és kiszaladtak. Néhány pillanat múlva már százak voltak a szabad ég alatt és megdöbbenéssel látták, hogy vörös lángok csapnak fel... Az odaérkezőket megdöbbentő látvány fogadta. A bécsi gyorsvonatnak hat kocsija felborulva, füstölve feküdt a mélyben... A biatorbágyiak szerint a mélységben sok sebesült és halott van ... Háromnegyed háromkor jelentik a Keleti pályaudvar állomásfőnökségének, hogy eddig 8 halottat húztak ki a romok alól. Személyazonosságukat nem tudták megállapítani. Csordás, az államvasutak igazgatóhelyettese a harmadik mentővonattal sietett a szerencsétlenség színhelyére.” Az egyik legnépszerűbb, nagy a kocogás „csodaszer”-hatása? Akadnak neves orvosok, akik türelmetlenül tapasztalják, hogy nem halad kellő ütemben a szívbetegségek megelőzése, illetve a szívbetegek rehabilitációja. A szövetségi köztársaságban számos szakember „országos akciót” sürget a szívbetegségek ellen, nagyjából a fertőző betegségek felszámolását célzó stratégiához hasonlóan. példányszámú déli lap, „Az Est” szeptember 15-i címoldalán ez volt ahétsoros főcím: „A biatorbágyi gaztett — Biztató nyomokon indult meg a nyomozás — Valószínűleg nemzetközi terrorista kommunisták a merénylők — Ma délig huszonegy halott.” Hetényi már idézett emlékezésében elmondja, hogy Biatorbágyon az általuk kihallgatott első személy Kroll Ferenc tisztviselőgyakornok volt, aki a torbágyi vasúti állomás épületében lakott. Kroll és a levélboríték Kroll elmondotta, amikor kirohant az állomás épületéből, és a Bécs felől érkező expresszvonat hirtelen lekapcsolt mozdonyával a szolgálatban lévő Márk Károly tisztviselővel együtt a hídhoz robogott, ott iszonyatos zűrzavart talált. Kroll elbeszélte: az utasok közül egy németül beszélő férfi lépett hozzá, s azt mondotta: „Három dörrenést hallottam.” Kroll így folytatta „Az hittem, hogy valamelyik vasúti őr durrantyúkat helyezett el és azok robbantak fel. Ugyanis a vasútnál az őröknek védődurrantyúik vannak, hogy ha köd van és valamilyen ok miatt a közeledő vonatot hirtelen meg kell állítani, ezeket a sínekre helyezzék. Amint a mozdony kereke a durrantyút megérinti, ez nagy dörejjel felrobban, így figyelmezteti a mozdonyvezetőt, hogy álljon meg, mert baj van... A durrantyúk hüvelyét akartam megkeresni és ezért a két sínszálon végigmentem, egy-egy szál gyufával világítva. Néhány perc múlva hallottam, hogy Budapest felől vonat közeledik. Elébe siettem, hogy leállítsam, nehogy belerohanjon a felrobbant gyorsvonat hídon maradt részeibe, de a vonat mármegtorpant. Egy fékező leugrott. Mikor megpillantott engem, felém rohant. Kezében lámpa volt... Vizsgálódva haladtam, lámpással a kezemben. Egyszercsak valamiben megbotlottam. A lámpa kiesett a kezemből és rávilágított az egyik vezetéket tartó oszlopra. Velem jött egy vasutas is, akivel együtt vettük észre, hogy az oszlop tövében papírlap fekszik, melyen két kő van. Valaki odatette a papírlapot és azért helyezte rá a köveket, hogy a szél el ne fújja ... Odaléptem, s láttam, hogy egy levélboríték ...” Kroll Ferenc, mikor ideért a tanúvallomásának során, kivette zsebéből a levélborítékot. Ez a levélboríték s a rajta lévő szöveg volt a „nyom”, amelynek alapján Hetényi és a rendőrség politikai osztályának többi embere azt mondotta: „kommunisták robbantották fel a hidat”. Maria Blohmke profeszszor, a heidelbergi egyetem tanára óvatosabban fogalmaz a megelőzéshez, szögezi le, az eddigieknél pontosabban körülhatárolt módszerekre van szükség. Javítani kell az ellátást, s új diagnosztikai módszereket kell kidolgozni, amelyek lényegesen hatékonyabb megelőzést biztosítanának, mint az orvosi gyakorlatban manapság alkalmazott eljárások. Az Egyesült Államokból, tehát a kocogás szülőhazájából, mostanában olyan hírek érkeznek, amelyek e „gyógymód” tartózkodóbb értékelését támasztják alá. A „Journal of the American Medical Association” című szaklap nemrégiben „Kocogók és futók halála” címmel hat tudós közös tanulmányát jelentette meg. Az amerikai orvosok 18 olyan esetet vizsgáltak meg, amikor a halál futás közben, vagy közvetlenül a kocogás befejezése után következett be. Tizenhárom elhalálozás oka szívinfarktus volt, négy férfi ésegy nő más okok miatt veszi(Folytatjuk.)tette életét. Az infarktus 13 áldozata közül hatan észleltek korábban figyelmeztető előjeleket, ám ennek ellenére folytatták a testedzést. Három kivétellel valamennyien, tehát mind a 18 beteg rendszeresen járt orvoshoz, s orvosaik közül csak kettő nem tudott arról, hogy páciense kocog. Csak egy orvos tanácsolta betegének, hogy szívbetegségére tekintettel hagyjon fel a futással. A betegek 14 esetben már legalább egy esztendeje kilenc estében három vagy több éve folytatták a rendszeres testedzést. Ugyanakkor az infarktus két áldozata kevesebb mint egy hónapja — egyikük mindössze kilenc napig — kocogott, mielőtt a végzetes szívroham bekövetkezett. Az elhunytak egyike igen sikeres futó volt, a 40 év felettiek korcsoportjában több helyis csúcseredményt ért el. A halála előtti napon 23 mérföldet (36,8 kilométert) kocogott. A 18 személy közül hatan futottak 100 mérföldnél (160 kilométernél) többet havonta. Négyen verseny közben haltak meg, ketten a reggeli kocogás után, egy személy a zuhany alatt. Az amerikai szerzők rámutatnak, hogy számos orvosi tanulmány olyan benyomást kelt, mintha a kemény fizikai tevékenység csökkentené a szívbetegségek miatti halandóságot. A hat szakember vizsgálatainak eredménye azonban arra utal, hogy sem a versenyszerű futás, sem a rendszeres kocogás nem szavatolja az infarktus elmaradását. Nemrégiben a londoni Sunday Times is foglalkozott a témával. E lap szervezi a „Sunday Times National Fun Run” (a Sunday Times Országos Hobby Futóverseny) rendezvényeit. A legutóbbi ilyen, tömeges futáson 16 000-en vettek részt. A londoni lap két ismert, idősebb sportoló halála kapcsán vetette fel a futás egészségügyi hatásainak kérdését. A feladat annak eldöntése lenne, vajon — feltételezve az infarktusra való hajlamosságot — tekinthető-e a halál közvetlen okának az elhalálozás napján kifejtett erőteljes fizikai tevékenység. A brit sportorvosok folyóiratában dr. Roy Shephard eléggé határozatlanul válaszol: „Sok szerző összefüggést vél felfedezni a testi aktivitás és a hirtelen halál között. Ezzel kapcsolatban azonban a szakértők véleménye nem teljesen egybehangzó.” Több tanulsággal az a finn vizsgálat sem szolgált, amely 2600 hirtelen halálesettel foglalkozott. Az elhunytak közt két kocogó akadt, 16 sífutó, valamint 67 szaunázó. Hasonló a helyzet egy kanadai tanulmánnyal, amelynek tárgya 233 szívinfarktus miatti elhalálozás. Itt csupán az infarktusok negyede vezethető vissza fizikai tevékenységre: tizenhárman kirándulás után, kilencen síelés miatt, nyolcan futás, tizenöten pedig kemény munka következtében kaptak halálos végű szívrohamot. Dr. Terence Kavanagh, egy torontói klinika főorvosa, beiktatta a kocogást a szívbeteg páciensek rehabilitációs programjába. Kavanagh doktor rámutat, hogy klinikáján 1968-tól 1978-ig 2337 beteg összesen csaknem egymillió mérföldet kocogott, s mindössze 58 esetben következett be második infarktus. Testedzés során tizenegy személy szenvedte el a szívrohamot, ágyban ugyanennyi, s csak egy beteget sújtott a második infarktus kocogás köziben. Szintén kedvezően nyilatkozik dr. Kenneth Cooper houstoni orvos, a kocogóedzés első módszertanának kidolgozója. Dr. Cooper szerint a hatvanas évek közepén, ór mikor elindult a nagy „kocogóhullám", s egészen 1978-ig, amikorra a rendszeres kocogók száma legalább 25 millióra emelkedett, sokan a hirtelen elhalálozások arányának ugrásszerű növekedésére számítottak, ám az elmúlt évtizedben a hirtelen halálesetek száma valójában annyival csökkent, hogy az 1978-as statisztika kiértékelése nyomán valószínűleg 28 százalékos viszszaesést lehet majd megállapítani 1968-hoz képest. Haldokló ne kocogjon Frankfurter Rundschau Történelem Szeptemberi éjszaka Telefon Hetényinek Hat kocsi a mélyben A VIADUKT A TRAGÉDIA UTÁNI REGGELEN Kroll Ferenc kivette zsebéből a levélborítékot