Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1981. október (23. évfolyam, 38-42. szám)

1981-10-03 / 38. szám

1981. október 3. AMERIKAI-KANADAI MAGYAR ÉLET 11.oldal i.K­erek fél évszázada, hogy 1931. szeptember 13-án va­sárnap reggel a budapesti napilapok (ekkor tíznél több na­pilap jelent meg a fővárosban) beszámoltak a biatorbágyi vasúti híd felrobbantásáról. Maga az ese­mény vasárnapra virradó éjszaka 0 óra 20 perc körül történt. Először a torbágyi szolgálattevő tiszt adott jelentést a budapesti Keleti pálya­udvarról a szombaton 23 óra 30 perckor induló budapest—bécsi gyorsvonat katasztrófájáról Az első jelentésben részleteket még nem tudott mondani. Torbágy, ahonnan telefonált, több kilométer­nyi távolsági­a volt a biatorbágyi hídtól. A hírt a híd mellett lévő vasúti őrház szolgálattevő őre adta telefonon, összefüggéstelenül és kétségbeesetten. Amikor a Keleti pályaudvar állomásfőnöke megkap­ta a jelentést, telefonált a MÁV üzletvezetőségének. Hamarosan a Keletibe érkezett Gámán Gábor miniszteri tanácsos. Megpróbáltak telefonkapcsolatba kerülni Tor­­bággyal, Gámán ezt kérdezte: „Hány sebesült van? Mondják meg, az isten szerelmére végre, ho­gyan történt a katasztrófa és mi­kor?” Az első tudósítások Válasz egyelőre nem volt. Az ál­lomásfőnök ekkor Biatorbággyal létesített telefonkapcsolatot, s on­nan azt az értesítést kapta, hogy mentők indultak el a híd, ponto­sabban a viadukt felé, de még ott, a biatorbágyi állomáson sem tud­nak semmi pontosat. Az éjszakai tragédiáról az egyik polgári liberális újságban, a Pesti Naplóban ezzel a címmel jelent meg a rendkívül nagy terjedelmű tudósítás: „Felrobbantották a kommunisták a biatorbágyi vasúti hidat — A budapest—bécsi, szom­bat éjjeli gyort a mélységbe zu­hant.” Hogyan történhetett, az, hogy a vasárnapra virradó éjszaka történt eseményről, a vasárnap reggel megjelenő lapban már rész­letes tudósítás jelenhetett meg, sőt már azt is „tudták”, hogy ki követ­te el a merényletet? Íme a nyomo­zás egyik vezetőjének, Hetényi Im­rének (akkor főkapitány-helyettes volt, a rendőrség politikai osztályá­nak vezetője) visszaemlékezése. „1931. szeptember 13-ra virradó éjjel két óra körül megszólalt a la­kásomon a telefon. — Itt Gurumlay Mihály kapitány beszél. Tisztelettel jelentem, hogy a Keleti pályaudvar forgalmi irodá­jának értesítése szerint a Budapest Keleti, pályaudvarról éjjel 23 óra 30 perckor elindult tizes számú gyorsvonat a torbágyi völgyhídon 13-án 0 óra 15 perckor kisiklott. A mozdony, a szerkocsi, a poggyász­­kocsi, egy III. osztályú kocsi, az ostendei hálókocsi, két I. és II. osz­tályú kocsi, végül a bécsi hálókocsi 25 és fél méter magasságból a mélységbe zuhant. — Azonnal öltözöm. Nem tartom kizártnak, hogy politikai merény­let történt — feleltem. Néhány perc múltán lakásom előtt megtorpant az állandóan ren­delkezésemre álló rendőrségi autó. Benne ült Sombor József rendőr­tanácsos és két detektív. A másik autóban Borszéki Oszkár, Hain Pé­ter, Hivessy Jenő és Antal István detektív-főfelügyelő. Legkitűnőbb embereink, akik már számos igen nehéz nyomozásban vettek részt. Négy óra előtt a helyszínen vol­tunk.” A rendőrség politikai osztályá­nak vezetője tehát álmából fel­riadva politikai merényletre gon­dolt. Vagy talán tudta előre, miért riasztják, vagy talán sejtette, hogy mi is történt a biatorbágyi völgy­hídon? Erről van szó: a biatorbágyi tragédia provokáció volt, a későb­biekben megismerkedünk a provo­káció szerkezetének ma rekonst­ruálható részeivel. .Miként lehetséges, hogy a lapok ilyen gyorsan adtak hírt az ese­ményről? Íme egy akkori hírlap­írónak, Vajda Gyulának, a Pesti Hírlap szerkesztőjének a visszaem­lékezése : „A felszabadulás előtt a reggeli lapok általában éjfélkor zártak. Az éjszakai segédszerkesztő lapzárta után egy-egy munkatárssal na­ponta hajnali két óráig ügyeletet tartott. A nyomdában is voltak ügyeletesek. Ha eddig az időpontig valami nagyon fontos, rendkívüli esemény híre érkezett, akkor a vi­déki példányszám kinyomtatása után leállították a rotációs gépeket és mutációt, vagyis változtatást hajtottak végre. Kihagytak valamit a vidéki lappéldányból és a fővá­rosi példányok már ezt tartalmazva jelentek meg. Az 1931. szeptember 13-ra virradó hajnalban fél kettő tájban Kabella Kálmán, a Pesti Hírlap győri tudósítója telefonon jelentette az ügyeletes szerkesztő­nek a biatorbágyi katasztrófát, ő ugyanis azon a vonaton utazott haza, amelyet felrobbantottak. Ve­le volt a vonaton a Pesti Hírlap­nak még egy embere, Hanke Ri­­chard, az archívum kezelője. Hanke súlyosan megsebesült, Rabella azonban sérülés nélkül m megúszta a dolgot. Bement a három kilométer­nyire lévő községbe, ahonnan tele­fonon gyorshírt adott a merénylet­ről. Én ügyeletes voltam, telefonon riasztottam a fotóriporterünket, ko­csival érte mentem és együtt ro­bogtunk ki Biatorbágyra. Körülbe­lül hajnali 3 óra lehetett, amikor a katasztrófa színhelyére érkez­tünk. Fáklyák, tábortüzek kísérte­ties fényénél dolgoztak a menté­sen a vasút műszaki emberei, a budapesti tűzoltók, a mentők, a környék lakói. A budapesti rendőr­i kocogás dicshimnusza még ma is hallható — vál­tozatlanul igen sokan han­goztatják, hogy az évek so­rán divatossá vált test­mozgás segíthet a szívin­farktus megelőzésében. Egyesek még azoknak is javasolják ezt a gyógymó­dot, akik már túlvannak az első infarktuson, s vissza kívánnak térni mun­kájukhoz. Csakhogy, való­ban ennyire vitán felül áll főkapitányság politikai csoportjá­nak számos nyomozója nyüzsgött a helyszínen.” ,Vörös lángok” A már idézett Pesti Napló va­sárnapi tudósításának egy részlete: „A merénylet egy szemtanúja el­mondotta a borzalmas pusztítás részleteit... Irtózatos dörrenés reszkettette meg a levegőt... A vasúti sínekhez közelebb lakók, akik már messziről hallották a vo­nat dübörgését, a nagy robbanásra kiugrottak ágyukból és kiszalad­tak. Néhány pillanat múlva már százak voltak a szabad ég alatt és megdöbbenéssel látták, hogy vörös lángok csapnak fel... Az odaérke­zőket megdöbbentő látvány fogad­ta. A bécsi gyorsvonatnak hat ko­csija felborulva, füstölve feküdt a mélyben... A biatorbágyiak sze­rint a mélységben sok sebesült és halott van ... Háromnegyed három­kor jelentik a Keleti pályaudvar állomásfőnökségének, hogy eddig 8 halottat húztak ki a romok alól. Személyazonosságukat nem tudták megállapítani. Csordás, az állam­vasutak igazgatóhelyettese­­ a har­madik mentővonattal sietett a sze­rencsétlenség színhelyére.” Az egyik legnépszerűbb, nagy a kocogás „csodaszer”-ha­­tása? Akadnak neves orvosok, akik türelmetlenül tapasz­talják, hogy nem halad kellő ütemben a szívbeteg­ségek megelőzése, illetve a szívbetegek rehabilitációja. A szövetségi köztársaság­ban számos szakember „or­szágos akciót” sürget a szívbetegségek ellen, nagy­jából a fertőző betegségek felszámolását célzó straté­giához hasonlóan. példányszámú déli lap, „Az Est” szeptember 15-i címoldalán ez volt a­­hétsoros főcím: „A biatorbágyi gaztett — Biztató nyomokon indult meg a nyomozás — Valószínűleg nemzetközi terrorista kommunisták a merénylők — Ma délig huszonegy halott.” Hetényi már idézett emlé­kezésében elmondja, hogy Biator­­bágyon az általuk kihallgatott első személy Kroll Ferenc tisztviselő­gyakornok volt, aki a torbágyi vasúti állomás épületében lakott. Kroll és a levélboríték Kroll elmondotta, amikor ki­rohant az állomás épületéből, és a Bécs felől érkező expresszvonat hirtelen lekapcsolt mozdonyával a szolgálatban lévő Márk Károly tisztviselővel együtt a hídhoz ro­bogott, ott iszonyatos zűrzavart ta­lált. Kroll elbeszélte: az utasok közül egy németül beszélő férfi lé­pett hozzá, s azt mondotta: „Há­rom dörrenést hallottam.” Kroll így folytatta „Az hittem, hogy va­lamelyik vasúti őr durrantyúkat helyezett el és azok robbantak fel. Ugyanis a vasútnál az őröknek vé­­dődurrantyúik vannak, hogy ha köd van és valamilyen ok miatt a közeledő vonatot hirtelen meg kell állítani, ezeket a sínekre helyez­zék. Amint a mozdony kereke a durrantyút megérinti, ez nagy dö­rejjel felrobban, így figyelmezteti a mozdonyvezetőt, hogy álljon meg, mert baj van... A durrantyúk hü­velyét akartam megkeresni és ezért a két sínszálon végigmentem, egy-egy szál gyufával világítva. Néhány perc múlva hallottam, hogy Budapest felől vonat közeledik. Elébe siettem, hogy leállítsam, ne­hogy belerohanjon a felrobbant gyorsvonat hídon maradt részeibe, de a vonat már­­megtorpant. Egy fékező leugrott. Mikor megpillan­tott engem, felém rohant. Kezében lámpa volt... Vizsgálódva halad­­tam, lámpással a kezemben. Egy­­szercsak valamiben megbotlottam. A lámpa kiesett a kezemből és rá­világított az egyik vezetéket tartó oszlopra. Velem jött egy vasutas is, akivel együtt vettük észre, hogy az oszlop tövében papírlap fekszik, melyen két kő van. Valaki odatette a papírlapot és azért helyezte rá a köveket, hogy a szél el ne fújja ... Odaléptem, s láttam, hogy egy le­vélboríték ...” Kroll Ferenc, mikor ideért a tanúvallomásának során, kivette zsebéből a levélborítékot. Ez a levélboríték s a rajta lévő szöveg volt a „nyom”, amelynek alapján Hetényi és a rendőrség po­litikai osztályának többi embere azt mondotta: „kommunisták robban­tották fel a hidat”. Maria Blohmke profesz­­szor, a heidelbergi egye­tem tanára óvatosabban fogalmaz­ a megelőzéshez, szögezi le, az eddigieknél pontosabban körülhatárolt módszerekre van szükség. Javítani kell az ellátást, s új diagnosztikai módszere­ket kell kidolgozni, ame­lyek lényegesen hatéko­nyabb megelőzést biztosíta­nának, mint az orvosi gya­korlatban manapság alkal­mazott eljárások. Az Egyesült Államokból, tehát a kocogás szülőhazá­jából, mostanában olyan hírek érkeznek, amelyek e „gyógymód” tartózkodóbb értékelését támasztják alá. A „Journal of the Ameri­can Medical Association” című szaklap nemrégiben „Kocogók és futók halála” címmel hat tudós közös ta­nulmányát jelentette­ meg. Az amerikai orvosok 18 olyan esetet vizsgáltak meg,­ amikor a halál futás közben, vagy közvetlenül a kocogás befejezése után kö­vetkezett be. Tizenhárom elhalálozás oka szívinfark­tus volt, négy férfi és­­egy nő más okok miatt veszi­(Folytatjuk.)­tette életét. Az infarktus 13 áldozata közül hatan ész­leltek korábban figyelmez­tető előjeleket, ám ennek ellenére folytatták a test­edzést. Három kivétellel valamennyien, tehát mind a 18 beteg rendszeresen járt orvoshoz, s orvosaik közül csak kettő nem tu­dott arról, hogy páciense kocog. Csak egy orvos ta­nácsolta betegének, hogy szívbetegségére tekintettel hagyjon fel a futással. A betegek 14 esetben már legalább egy eszten­deje kilenc estében három vagy több éve folytatták a rendszeres testedzést. Ugyanakkor az infarktus két áldozata kevesebb mint egy hónapja — egyikük mindössze kilenc napig — kocogott, mielőtt a végze­tes szívroham bekövetke­zett. Az elhunytak egyike igen sikeres futó volt, a 40 év felettiek korcsoport­jában több helyis csúcs­­eredményt ért el. A halála előtti napon 23 mérföldet (36,8 kilométert) kocogott. A 18 személy közül hatan futottak 100 mérföldnél (160 kilométernél) többet havonta. Négyen verseny közben haltak meg, ketten a reggeli kocogás után, egy személy a zuhany alatt. Az amerikai szerzők rá­mutatnak, hogy számos or­vosi tanulmány olyan be­nyomást kelt, mintha a ke­mény fizikai tevékenység csökkentené a szívbetegsé­gek miatti halandóságot. A hat­ szakember vizsgálatai­nak eredménye azonban arra utal, hogy sem a ver­senyszerű futás, sem a rendszeres kocogás nem szavatolja az infarktus el­maradását. Nemrégiben a londoni Sunday Times is foglalko­zott a témával. E lap szer­vezi a „Sunday Times Na­tional Fun Run” (a Sunday Times Országos Hobby Fu­tóverseny) rendezvényeit. A legutóbbi ilyen, tömeges futáson 16 000-en vettek részt. A londoni lap két ismert, idősebb sportoló halála kapcsán vetette fel a futás egészségügyi hatá­sainak kérdését. A feladat annak eldöntése lenne, va­jon — feltételezve az in­farktusra való hajlamossá­got — tekinthető-e a ha­lál közvetlen okának az el­halálozás napján kifejtett erőteljes fizikai tevékeny­ség. A brit sportorvosok folyóiratában dr. Roy She­­phard eléggé határozatla­nul válaszol: „Sok szerző összefüggést vél felfedezni a testi aktivitás és a hirte­len halál között. Ezzel kap­csolatban azonban a szak­értők véleménye nem tel­jesen egybehangzó.” Több tanulsággal az a finn vizsgálat sem szolgált, amely 2600 hirtelen halál­esettel foglalkozott. Az el­hunytak közt két kocogó akadt, 16 sífutó, valamint 67 szaunázó. Hasonló a helyzet egy kanadai tanul­mánnyal, amelynek tárgya 233 szívinfarktus miatti el­halálozás. Itt csupán az in­farktusok negyede vezethe­tő vissza fizikai tevékeny­ségre: tizenhárman kirán­dulás után, kilencen síelés miatt, nyolcan futás, tizen­öten pedig kemény munka következtében kaptak halá­los végű szívrohamot. Dr. Terence Kavanagh, egy torontói klinika főor­vosa, beiktatta a kocogást a szívbeteg páciensek reha­bilitációs programjába. Ka­vanagh doktor rámutat, hogy klinikáján 1968-tól 1978-ig 2337 beteg összesen csaknem egymillió mérföl­det kocogott, s mindössze 58 esetben következett be második infarktus. Test­edzés során tizenegy sze­mély szenvedte el a szívro­hamot, ágyban ugyanennyi, s csak egy beteget sújtott a második infarktus kocogás köziben. Szintén kedvezően nyilatkozik dr. Kenneth Cooper houstoni orvos, a kocogóedzés első módszer­tanának kidolgozója. Dr. Cooper szerint a hatvanas évek közepén, ór mikor elin­dult a nagy „kocogóhul­lám", s egészen 1978-ig, amikorra a rendszeres ko­cogók száma legalább 25 millióra emelkedett, sokan a hirtelen elhalálozások arányának ugrásszerű nö­vekedésére számítottak, ám az elmúlt évtizedben a hir­telen halálesetek száma va­lójában annyival csökkent, hogy az 1978-as statisztika kiértékelése nyomán való­színűleg 28 százalékos visz­­szaesést lehet majd meg­állapítani 1968-hoz képest. Haldokló ne kocogjon Frankfurter Rundschau Történelem Szeptemberi éjszaka Telefon Hetényinek Hat kocsi a mélyben A VIADUKT A TRAGÉDIA UTÁNI REGGELEN Kroll Ferenc kivette zsebéből a levélborítékot

Next