Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 1999. január-június (109. évfolyam, 1-25. szám)
1999-03-12 / 11. szám
14. OLDAL AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA / SZABADSÁG A Kossuth-Petőfi-feszültség A közgondolkodás valószínűleg még 1848 márciusának 150. évfordulóján is kötelezően elvárja, hogy az események akkori képviselőire mint a rövid időre, de mégiscsak létrejövő nemzeti egység megteremtőire és egymással is harmonikus viszonyban tevékenykedő forradalmárokra emlékezzenek. Pedig sem a forradalom, sem résztvevői dicsősége és jelentősége nem volna kisebb, ha az ezzel kapcsolatos eddigi illúziók helyébe tények lépnének. Például, hogy a forradalom két, mindig egy lapon említett radikálisa, Kossuth és Petőfi sem mindig azonos hullámhosszon gondolkodva harcolt ugyanazért. „Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek, a költőnek emlékét és profanációnak (kegyeletsértőnek) tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival (emlékeivel) csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyan ő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt" - ez az agg Kossuthnak tulajdonított megjegyzés több közül az egyik bizonyíték, ami azt látszik igazolni, hogy a két, egyébként lánglelkű hazafi között személyes találkozásaik ritkasága ellenére is támadtak olyan feszültségek, melyeket Kossuth az idők távolából sem volt képes feledni. Mindez persze - hangsúlyozzák a 19. század magyar történelmének kutatói - mit sem kell változtasson Kossuth és Petőfi történelmi szerepén. A két másképpen becsvágyó férfi sorsa egyébként feltehetően 1844-ben kapcsolódott össze először, amikor a Pestre érkező, alig 22 éves Petőfi lelkesen csatlakozott az általa csupán hírből ismert, Kossuth által szervezett, a magyar ipar felvirágoztatását célul kitűző iparvédelmi mozgalomhoz. Hogy Kossuth hallott-e legalább az akkor már egyre ismertebb irodalmi fenegyereknek aposztrofált rímfaragóról, az legfeljebb valószínű, hiszen „baráti, ismeretségi körük részben fedte egymást, melybe többek között beletartozott Vörösmarty Mihály, Bajza József, valamint Kossuth nevüket kétféleképpen író unokaöccsei, Vahot Imre és Vachott Sándor" - utal egy lehetőségre Pajkossy Gábor történész. Nem zárható ki - bár erre megdönthetetlen bizonyíték nincs -, hogy már ekkoriban találkoztak is, elvégre az említetteken túl mindketten buzgó látogatói voltak az időközben megalakuló ellenzéki kluboknak. Az sem világos, ismerte-e Petőfi akkori költői tevékenységét az egyébként széles körben tájékozódó Kossuth. Az esetleges nemleges választ - vagyis hogy Kossuth nemigen ismerhette a költő műveit, vagy ha igen, nem feltétlenül tartotta nagyra őket - egy 1846. végi esemény valószínűsíti, mely egyben az első ismert konfliktus a két férfiú között. Történt, hogy a Frankenburg Adolf által szerkesztett, Életképek című folyóirat 1846 decemberében a következő számait hirdető felhívásában bejelentette: „Újévi első füzetünket báró Eötvös József, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignác és Petőfi Sándor urak gazdagítandják jeles elmeműveikkel." Frankenburg visszaemlékezése szerint Petőfi éppen a szerkesztőségben tartózkodott, mikor levél érkezett Kossuthtól, melyben a politikus bejelentette, nincs kedve a következő lapszámban „egy poéta mellett figuráim". A vérig sértett Petőfi állítólag így fakadt ki: „Vagyok én is olyan ember, mint ő, s még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is." Az eset megtörténtét Szabad György történész Petőfi és Kossuth viszonyának néhány mozzanata című tanulmányában nem vitatja, de azt feltételezi: az akkoriban a bécsi udvari kancellárián is dolgozó Frankenburg összeveszejtés célzatú provokációjáról lehetett szó. A történtekre ugyanis több kortárs is vissza-visszatért, emlékezve, hogy a sértett költő még hónapok múltán is számos alkalommal panaszkodott Kossuthra, mondván, „tartsa szerencséjének, ha velem egy lapban írhat". Gyulai Pál, a kor író-kritikusa viszont nem sokkal az eset után egy levelében úgy értelmezi az ügyet: az korántsem arról árulkodott, hogy az inkább Vörösmarty költészetét elismerő Kossuth ne szerette volna Petőfi verseit, hanem arról, hogy Kossuth az elcsapott színészt látta az ifjú költőben, és mint ilyennel nem kívánt vele közösen szerepelni. Akárhogy is, az összezörrenést enyhülési periódus követte, amit az is jelzett, hogy a két érintett 1847. március 15-én Pesten egy nagyszabású ellenzéki tanácskozáson már együtt lépett fel, s ott Kossuth a bevezető előadással, míg Petőfi A nép nevében elszavalásával aratott zajos sikert. Ráadásul egy hónappal később a Lipcsében publikált, Bajza József által szerkesztett, Ellenőr című politikai zsebkönyvben immár együtt jelentek meg írásaik. Mi több, a „poéta" egyik költeménye ez alkalommal közvetlenül a politikus tanulmánya mellett „figuráit". Ez a kérdéssel foglalkozó történészek szerint vagy arra utal, hogy az Életképek-incidens valóban csupán Frankenburg provokációja, netán csak rossz tréfája volt, vagy pedig arra, hogy Kossuth, megbánva elhamarkodott kijelentését, ilyetén gesztussal igyekezett jóvá tenni a korábbi sértést. Mindez persze aligha hidalta át a kettejük közti alapvető alkati különbséget, ami eleve magában hordozta a konfliktusok lehetőségét. Petőfi számára ugyanis elsősorban „a közboldogság megteremtése a cél, melyet csak a nép vívhat ki forradalmi harcban" - írja Szabad György a költő politikai krédójáról, míg Kossuth vérbeli politikusként sokkal inkább hajlamos volt a taktikázásra, amit elsősorban fő célja, a polgári átalakulás, az önrendelkező társadalom létrehozásának érdekében látott célszerűnek bevetni. Ezek az elvi nézetkülönbségek aztán különös hangsúlyt kaptak az 1848. március 15-ét követő napokban, hetekben. Ezt tükrözik a Batthyány-kormány (és az abban pénzügyminiszterkedő Kossuth), illetve a radikális márciusi ifjak (köztük Petőfi) összetűzései is. Az első ilyen természetű afférra már egy héttel a mámoros március közepi napot követően sor került, amikor a pesti fiatalok, Táncsics Mihály kezdeményezésére, nyilvánosan elégették az alakuló kormány későbbi belügyminiszterének, Szemere Bertalannak egyik törvénytervezetét. Abban ugyanis - az előfizetők érdekvédelmének biztosítására hivatkozva -15 ezerről 20 ezer forintra kívánta emelni a politikai lapok indításához szükséges óvadék összegét. Ezt Petőfiék a sajtószabadság elleni támadásnak minősítették. Az ellenforradalmi megnyilvánulások ellen a márciusi ifjak szerint nem elég radikálisan fellépő kormány tevékenységével egyébként is egyre elégedetlenebb Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt tartott május 12-ei népgyűlésen ekképp fejezte ki nemtetszését: „Én e ministériumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám." Nem késett soká a válasz sem, hiszen az egy héttel későbbi minisztertanácsi ülésen a radikálisok támadásai miatt aggodalmaskodó Batthyány Lajost Kossuth azzal nyugtatta, hogy a hangoskodó fiatalok legfeljebb háromszázan lehetnek, és „ezeket pedig agyonveretem, csak egy szóba kerül". E tavaszi pengeváltások ugyanakkor sosem váltak személyeskedővé. „Petőfit ugyanis Kossuth sosem említette mint különálló személyt, csak mint a radikális fiatalság egyik élvonalbeli vezetőjét" - emlékszik a két forradalmár korabeli viszonyának hivatalos jellegére Spira György történész. E fokozatosan romló viszony végül augusztus közepe táján jutott újabb mélypontra, amikor kiderült, hogy a kormány az Országgyűlés által megajánlott újoncokat a császári hadseregben kívánja alakulatokba szervezni. Ennek hallatán Petőfi azt írta Arany Jánosnak egy levelében, hogy az „első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert!"... „Mivel a Batthyány-kabinetnek összesen ennyi tagja volt, nyilvánvaló, hogy a költő akkori csalódottságában Kossuthnak is kötelet szánt" - mutat rá egy, az idézetben rejlő lehetséges személyes momentumra Spira György. 1848 őszén azonban az események folyományaként - amikor szeptember 11 -én Jellasics horvát bán csapatai átlépték a Drávát, és a bécsi udvarral folytatott egyezkedés is megakadt - a képviselőház radikalizálódott. A honatyák - éppen Kossuth javaslatára - beleegyeztek a honvéd zászlóaljak felállításába: lényegében a Petőfi által régen Petőfi Sándor Kossuth Lajos 1999. március 12., péntek