Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2007. január-június (117. évfolyam, 1-24. szám)
2007-02-09 / 6. szám
12/ NÉPSZAVA SZABADSÁG HALÁSZ PÉTER Az 1935-ös esztendő tavaszán egy napsugaras vasárnapi délelőttön az Erzsébet körúton sétáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy feltűnően sokan gyülekeznek a Pál utca sarkán lévő Fészek mozi előtt. Tizenhárom esztendős voltam akkor, és ha azt láttam, hogy egy mozi előtt nagy létszámban csoportosulnak a nézők, nyomban izgatott lettem. Új film talán? A Fészek mozgó, rézsűt szemben a Bodográf-al, amúgy is a kedvencem volt, „másodhetes”, és legalább két film minden műsorában. Amikor oda értem, éppen nyitották a bejáratát, a közönség befelé áramlott, és vele együtt én is. Hamar ráeszméltem, hogy választási gyűlésbe csöppentem, de nem bántam azt sem, a mozi ugyanis mindenképpen a csodás kínálatok varázslatával hatott reám akkoriban. Amikor megtelt a mozi, széthúzták a függönyt, és a kis színpadon megjelent egy igen elegáns férfi. A közönség udvariasan tapsolt. A szomszédomtól megkérdeztem, ki ez az úr és megtudtam tőle, hogy Friederich István a neve, és azt is, hogy melyik párt képviselője. Talán egy óra hosszat beszélt, közben meg-megtapsolták. Szónoklatából egyetlen mondat ragadott meg, és azt máig, hetvenegy esztendő elmúltával sem felejtettem el. A mondat a következő volt: „Azt mondja Gömbös Gyula, hogy boldog az a nép, amelyiknek nincs ellenzéke, szerintem azonban ennek az ellenkezője igaz, mert boldogtalan az a nép, amelyiknek nincs ellenzéke.” Miért maradt ez a mondat az emlékezetemben felejthetetlenül, azt nem tudom, hiszen mindössze 13 éves voltam akkor, szavazati jog nélkül. Talán azért, mert Gömbös Gyula volt az ország miniszterelnöke, és Friedrich olyan bátran szembeszállt vele. Azon az estén megkérdeztem apámat, hogy ki az a Friedrich István. Tudott róla annyit, hogy a proletárdiktatúra bukása után ő alakított elsőnek kormányt, de az antant-hatalmaknak nem volt kedvére, lemondatták, és másik kormány váltotta fel. Apám úgy emlékezett, hogy Friederichet sokáig „egynapos miniszterelnökinek nevezték. Mondotta még, hogy melyik pártnak a képviselője most, amelyiknek égisze alatt újraválasztásáért küzd. Ezért a gyűlés a Fészek moziban, az Erzsébet körút és a Pál utca sarkán, amely gyűlésnek, mint alkalmasint legifjabb résztvevője, tanúja voltam én is. Érdemes volt. Mert a mondat megmaradt: „boldogtalan ország, melyiknek nincs ellenzéke.” Abban az esztendőben országos választások folytak és a budapesti Nagykörút látványos színtere volt annak. Csaknem szünet nélkül vonultak a hatalmas plakátokkal borított teherautók, amelyik mindegyike a pártok és képviselőik nevét hirdette. Sok párt volt 1935-ben, és sok képviselő, sokféle jelszó, amelyek mindegyike a Nagykörút járókelőinek figyelméért versengett. Dehát a járókelők voltak a választók, és minden párt és minden jelölt sorsa tőlük függött. „Ruperté az ötödik kocka!” közölte a teherautó nagy plakátja a néppel, hogy abba a kockába tegye a keresztet és ne máshová. Ma már bajosan tudnám megmondani, hogy ki volt Rupert, de azt, hogy az 1935-ös választáson övé volt az ötödik kocka, azt nem felejtem el, amíg élek. Fábián Béla regénye: „Hat ló, 40 ember”. “Szavazz Fábián Bélára és pártjára!” A regény címe: a katonavonatok oldalán volt az egykori felirat: hat ló fér el egy vagonban, vagy 46 ember. „Szavazz Usetty Bélára!” „Peyer pártja a jövő pártja”. MEP, MÉP Rassay-párt, Polgári Szabadság Párt.... a választási lehetőségek végtelenje. A napilapok kiadóhivatalainak falára is táblákat akasztanak, részleteket a képviselők beszédeiből. A Világosság könyvkereskedés kirakatában a legújabb sikerek: Enczi Endre: Százezer ember. Fejtő Ferenc: Makói beszélgetés. Szőnyi Zoltán: Telihold. A Világosság a Szociáldemokrata párt könyvkereskedése, a kirakata előtt mindig megállok, mert a legjobb barátom Várnai Péter, akinek az apja Várnai Dániel, a „Népszava” egyik szerkesztője. Péter a Madách Imre gimnázium tanulója volt, én a Zrínyi Miklósé, de a szabad időnk nagy részét együtt töltjük, télen társasjátékokkal, nyáron az Állatkertben. Péternek bérlete volt a kerthez, nekem nem, de tisztára szolidaritásból ő sem használta a bérletét, hanem velem együtt szökött be a Gundelétterem pincéreinek lengőajtaján a Gundel teraszára és akkor már bent volt az ember az Állatkerben. Várnaiéknak gyönyörű lakásuk volt a Székely Bertalan utcában, ahol engem leginkább a nagy dolgozószoba vonzott, faragott bútoraival, a széles íróasztallal és a könyvek állványaival, amelyeken Várnai Dániel könyvei sorakoztak: „Hajnali énekek”, „Sorsunk, életünk”, „Háború”, és orosz fordításainak a kötetei: Tolsztoj, Turgenyev, Gogoly, Andrejev... Várnai Dániel elegáns, őszhajú úr volt, olykor elmenőben átsétált a szobán, ahol jónéhányan társasjátékkal ültük körül az asztalt, megállt pár pillanatra, néha beszélgetett is egy kicsit, aztán ment a szerkesztőségbe. Áhitattal néztem. Istenem, egy eleven író, szerkesztő, orosz drámák fordítója. Pétertől tudtam, hogy a világháborúban orosz fogságba esett, és az ott töltött esztendők során tanulta meg a nyelvet, azokról az évekről szól „Háború” című regénye. Unokatestvéremnek, Gyurinak az apja, nyugdíjas postatisztviselő, a „Népszava” előfizetője volt. Gyakran megfordultam náluk és akkor fellapoztam az asztalon fekvő újságot, van-e benne írása Várnai Dánielnek. A vezércikkek oldalán mindig találtam egyet, írásait úgy szignálta, hogy van, de ráismertem a többiek írásaira is, szél Szélpál Árpád volt, és szakár természetesen Szakasits Árpád, mert akkor még - szerencséjére - messze volt későbbi pályafutásától. „Szakár” még lehetett ellenzéki, később aztán soha többé. Szélpál Árpád is lehetett ellenzéki - de már csak párizsi emigrációban. Apám a vasárnapi Pesti Hírlapnak volt az előfizetője. A melléklete pompás olvasmány, végigolvasása eltartott egy hétig, egyik vasárnaptól a következő vasárnapig. Ma már nem emlékszem arra, hogy mi volt annak az 1935-ben megtartott választásnak az eredménye, milyen arányban győztek, vagy vesztettek a pártok, megtartotta vajon a mandátumát Friedrich István, de az a mondata, hogy boldogtalan az ország, amelyiknek nincs ellenzéke, kőbe vásott szentencia erejével bizonyult igazságnak. Egy-egy „vasárnapi szám” végigolvasása meggyőzött arról, hogy az igazán jelentős írók mind „ellenzékiek”. Nem a vezércikk módszerével, szerkezetével és szintjén, hanem túl az írásaikon a magatartásukkal is. „Megvásárolható” egyetlen egy sem volt közöttük, a főszerkesztő Herczeg Ferenc lehetett „írófejedelem”, lehetett „felsőházi tag”, de humanizmusa, emberiessége iránt kétség nem merülhetett fel. Fedezték drámái, „A híd”, a „Bizánc”, Bakócz Tamásról írt regénye, „Az élet kapuja”. Hosszan sorolható, hogy mennyi még. A békekötés igazságtalanságai ellen küzdő irredenta mozgalmat nevével csak addig fémjelezte, míg az szélsőséges irányzatot nem vett, akkor eltávolodott tőle, és lapja fölvette a küzdelmet a német nácizmusnak az országba szivárgó tüneteivel. Ezért lehettek a Pesti Hírlapnak olyan munkatársai, mint Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Endrődy Béla, a lapba rendszeresen író Karinthy Frigyes és Vaszary Gábor, ezért díszíthették Szép Ernő versei, Krúdy Gyula tárcái. Keserű mellékízzel hozzáfűzhető: 1949-ben Herczeg Ferencet kizárták az írószövetségből. Vajon tudomásul lehetett venni az ilyet, ellenzéki állásfoglalás nélkül? 1949-ben az akkori ellenzék tragikus sorsa Sulyok Dezső mondataival már így volt ábrázolható: „Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik és szigorodik.” Az 1935-ös magyarországi általános választástól 1949-ig mindössze 14 esztendő telt el. Arasznyi idő, ami azonban magába foglalja Németország hitleri ámokfutását, a keresztülgázolást „fogak közé szorított késsel” országokon, milliók sorsán, a pusztításak fokozhatatlan paroxizmusával és végzetes következményével. Az egyik őrjöngő, Hitler, kihozta birodalmának vasfüggönye mögül a másikat, a búskomor népgyilkost, Sztálint, az új világháború minden borzalmával. A vasúti vagonok többé nem 6 ló, vagy 40 ember idilli szállítását nyújtották, de fulladásig zsúfoltan a haláltáborokba férfiak, nők, öregek, fiatalok és gyerekek tömegét, miután náci hadosztályok megszállták, akkor már Magyarországot is. De nem addig a megszállásig. Addig próbálkozott a hintapolitika gyönge koreográfiája, aztán összeomlott, kivédhetetlenül. Hitler már jó ideje követelődzött, fenyegetőzött, magához rendelte Horthyt és szóval tartotta, míg hadai átlépték a magyar határt. A német veszélyt a legnagyobb magyar költő is jól ismerte, megvetette. Rövid idézet a „Mit nem beszél az a német...” című versből. „...A mondja, hogy jaj minenünk, \Háborút küld a magyarra \ Országunkat elfoglalja...\ Foglalod a kurványádat \ De nem ám a mi hazánkat!” így tört ki a harag, ezzel a csúnya szóval, Petőfi Sándorból 1848 májusában. 1945 végén aztán a szénné égett náci ámokfutót fölváltotta, mármint ott, ahol megtehette, a búskomor népgyilkos. Mert búskomor volt, amikor ő maga volt, és nem Gelovani játszotta őt a „Berlin eleste” című filmben. Új fejezet, új történelem. Vagy folytatás csak? Amikor annak az esztendőnek tavaszán szovjet hadifogságból hazatértem, egy megjelenésre készülődő hetilap, a „Színház” már kerestetett egy ideje. De az a megjelenés még váratott magára. Addig is, hívatott Vadnai Endre, a „Reggeli Újság” főszerkesztője, írhatnék neki egy-egy riportot, tudósítást, így kért meg egyszer arra, hogy mennék el a Gazdasági Főtanács Titkárságának a sajtókonferenciájára. Annak az élén Vas Zoltán áll és a Főtanács úgyszólván teljes egészében a kommunista párt kezében van - magyarázta Vadnai -, hatalma kiterjed a gazdasági élet egész területére. Tegy fel Vas Zoltánnak egy ügyes kérdést, próbáld kihozni a sodrából, ha lehet. Ez a hivatal a Liszt Ferenc tér egyik házának első emeletén volt. Amikor odaérkeztem a megadott délelőttön, a nem túlságosan nagy teremben újságírók csoportja várakozott már, hogy az emelvényen ülő Vas Zoltán megnyissa a sajtókonferenciát. Ez hamarosan megtörtént, és Vas felszólította az újságírókat, hogy mielőtt föltesznek egy kérdést, mondják meg nevüket, az újság címét, amelyet képviselnek, és közöljék, hogy melyik politikai párt a lap kiadója. Arra, hogy mi volt a kérdés, amelyet föltettem Vas Zoltánnak, nem emlékszem már, előtte azonban, amint óhajtotta, bemondtam a nevemet és a lap címét valamint kiadóját: a Polgári Demokrata Párt. Vas Zoltán enyhén elmosolyodott és miután megnézett, válasz helyett kérdést tett fel ő is: - Ilyen fiatal és már demokrata? Ezt a megjegyzést hatalmas derű honorálta. 23 éves voltam akkor, kerek tíz esztendővel idősebb, mint az 1935-ös választási gyűlésen, a Fészek moziban, amikor megjegyeztem és megtanultam, hogy boldogtalan az ország, amelynek nincs ellenzéke. Jóval később Szécsi Ferenc „szállóigéket” tartalmazó könyvéből rájöttem arra, hogy Vas bonmot-ja nem volt egészen eredeti. Történetét 1850 táján így jegyezték föl: Krassó megyében emberemlékezet óta mindig egy Jakabfy, egyik a másik után, volt alispán. Történt, hogy Lugasról több ifjú rándult Karánsebesre bálba, köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrség útleveleiket kérte, egyiknek sem volt. Megmondták, hogy mi célból utaznak, a tiszt tehát följegyzés végett a neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor Jakabfyra került a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. Mire a tiszt elmosolyodott és csak annyit szólt: - Ilyen fiatal és máris Jakabfy? Választási gyűlés a Fészek moziban TÁRCA 2007. FEBRUÁR 9. PÉNTEK