Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2007. január-június (117. évfolyam, 1-24. szám)

2007-02-09 / 6. szám

12/ NÉPSZAVA SZABADSÁG HALÁSZ PÉTER Az 1935-ös esztendő tavaszán egy napsugaras vasár­napi délelőttön az Erzsébet körúton sétáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy feltűnően sokan gyüle­keznek a Pál utca sarkán lévő Fészek mozi előtt. Tizenhárom esztendős voltam akkor, és ha azt láttam, hogy egy mozi előtt nagy létszámban csoportosulnak a nézők, nyomban izgatott lettem. Új film talán? A Fé­szek mozgó, rézsűt szemben a Bodográf-al, amúgy is a kedvencem volt, „másodhetes”, és legalább két film minden műsorában. Amikor oda értem, éppen nyitot­ták a bejáratát, a közönség befelé áramlott, és vele együtt én is. Hamar ráeszméltem, hogy választási gyű­lésbe csöppentem, de nem bántam azt sem, a mozi ugyanis mindenképpen a csodás kínálatok varázsla­tával hatott reám­­ akkoriban. Amikor megtelt a mozi, széthúzták a függönyt, és a kis színpadon megjelent egy igen elegáns férfi. A közönség udvariasan tapsolt. A szomszédomtól megkérdeztem, ki ez az úr és megtud­tam tőle, hogy Friederich István a neve, és azt is, hogy melyik párt képviselője. Talán egy óra hosszat beszélt, közben meg-megtapsolták. Szónoklatából egyetlen mon­dat ragadott meg, és azt máig, hetvenegy esztendő el­múltával sem felejtettem el. A mondat a következő volt: „Azt mondja Gömbös Gyula, hogy boldog az a nép, ame­lyiknek nincs ellenzéke, szerintem azonban ennek az ellenkezője igaz, mert boldogtalan az a nép, amelyiknek nincs ellenzéke.” Miért maradt ez a mondat az emlé­kezetemben felejthetetlenül, azt nem tudom, hiszen mindössze 13 éves voltam akkor, szavazati jog nélkül. Talán azért, mert Gömbös Gyula volt az ország minisz­terelnöke, és Friedrich olyan bátran szembeszállt vele. Azon az estén megkérdeztem apámat, hogy ki az a Friedrich István. Tudott róla annyit, hogy a proletár­­diktatúra bukása után ő alakított elsőnek kormányt, de az antant-hatalmaknak nem volt kedvére, lemon­datták, és másik kormány váltotta fel. Apám úgy emlékezett, hogy Friederichet sokáig „egynapos minisz­terelnökinek nevezték. Mondotta még, hogy melyik pártnak a képviselője most, amelyiknek égisze alatt újraválasztásáért küzd. Ezért a gyűlés a Fészek mozi­ban, az Erzsébet körút és a Pál utca sarkán, amely gyűlésnek, mint alkalmasint legifjabb résztvevője, tanú­ja voltam én is. Érdemes volt. Mert a mondat megma­radt: „boldogtalan ország, melyiknek nincs ellenzéke.” Abban az esztendőben országos választások folytak és a budapesti Nagykörút látványos színtere volt an­nak. Csaknem szünet nélkül vonultak a hatalmas plakátokkal borított teherautók, amelyik mindegyike a pártok és képviselőik nevét hirdette. Sok párt volt 1935-ben, és sok képviselő, sokféle jelszó, amelyek min­degyike a Nagykörút járókelőinek figyelméért versen­gett. Dehát a járókelők voltak a választók, és minden párt és minden jelölt sorsa tőlük függött. „Ruperté az ötödik kocka!” közölte a teherautó nagy plakátja a nép­pel, hogy abba a kockába tegye a keresztet és ne más­hová. Ma már bajosan tudnám megmondani, hogy ki volt Rupert, de azt, hogy az 1935-ös választáson övé volt az ötödik kocka, azt nem felejtem el, amíg élek. Fábián Béla regénye: „Hat ló, 40 ember”. “Szavazz Fábián Bé­lára és pártjára!” A regény címe: a katonavonatok olda­lán volt az egykori felirat: hat ló fér el egy vagonban, vagy 46 ember. „Szavazz Usetty Bélára!” „Peyer pártja a jövő pártja”. MEP, MÉP Rassay-párt, Polgári Sza­badság Párt.... a választási lehetőségek végtelenje. A napilapok kiadóhivatalainak falára is táblákat akasz­tanak, részleteket a képviselők beszédeiből. A Vilá­gosság könyvkereskedés kirakatában a legújabb sike­rek: Enczi Endre: Százezer ember. Fejtő Ferenc: Makói beszélgetés. Szőnyi Zoltán: Telihold. A Világosság a Szociáldemokrata párt könyvkereskedése, a kirakata előtt mindig megállok, mert a legjobb barátom Várnai Péter, akinek az apja Várnai Dániel, a „Népszava” egyik szerkesztője. Péter a Madách Imre gimnázium tanulója volt, én a Zrínyi Miklósé, de a szabad időnk nagy részét együtt töltjük, télen társasjátékokkal, nyá­ron az Állatkertben. Péternek bérlete volt a kerthez, nekem nem, de tisztára szolidaritásból ő sem használta a bérletét, hanem velem együtt szökött be a Gundel­­étterem pincéreinek lengőajtaján a Gundel teraszára és akkor már bent volt az ember az Állatkerben. Várnaiéknak gyönyörű lakásuk volt a Székely Berta­lan utcában, ahol engem leginkább a nagy dolgozószoba vonzott, faragott bútoraival, a széles íróasztallal és a könyvek állványaival, amelyeken Várnai Dániel könyvei sorakoztak: „Hajnali énekek”, „Sorsunk, életünk”, „Há­ború”, és orosz fordításainak a kötetei: Tolsztoj, Tur­­genyev, Gogoly, Andrejev... Várnai Dániel elegáns, ősz­hajú úr volt, olykor elmenőben átsétált a szobán, ahol jónéhányan társasjátékkal ültük körül az asztalt, megállt pár pillanatra, néha beszélgetett is egy kicsit, aztán ment a szerkesztőségbe. Áhitattal néztem. Iste­nem, egy eleven író, szerkesztő, orosz drámák fordítója. Pétertől tudtam, hogy a világháborúban orosz fogságba esett, és az ott töltött esztendők során tanulta meg a nyelvet, azokról az évekről szól „Háború” című regénye. Unokatestvéremnek, Gyurinak az apja, nyugdíjas pos­tatisztviselő, a „Népszava” előfizetője volt. Gyakran megfordultam náluk és akkor fellapoztam az asztalon fekvő újságot, van-e benne írása Várnai Dánielnek. A vezércikkek oldalán mindig találtam egyet, írásait úgy szignálta, hogy van, de ráismertem a többiek írásaira is, szél Szélpál Árpád volt, és szakár természetesen Szakasits Árpád, mert akkor még - szerencséjére - messze volt későbbi pályafutásától. „Szakár” még lehe­tett ellenzéki, később aztán soha többé. Szélpál Árpád is lehetett ellenzéki - de már csak párizsi emigrációban. Apám a vasárnapi Pesti Hírlapnak volt az előfizetője. A melléklete pompás olvasmány, végigolvasása eltar­tott egy hétig, egyik vasárnaptól a következő vasár­napig. Ma már nem emlékszem arra, hogy mi volt an­nak az 1935-ben megtartott választásnak az ered­ménye, milyen arányban győztek, vagy vesztettek a pártok, megtartotta vajon a mandátumát Friedrich István, de az a mondata, hogy boldogtalan az ország, amelyiknek nincs ellenzéke, kőbe vásott szentencia erejével bizonyult igazságnak. Egy-egy „vasárnapi szám” végigolvasása meggyőzött arról, hogy az igazán je­lentős írók mind „ellenzékiek”. Nem a vezércikk mód­szerével, szerkezetével és szintjén, hanem túl az írá­saikon a magatartásukkal is. „Megvásárolható” egyet­len egy sem volt közöttük, a főszerkesztő Herczeg Fe­renc lehetett „írófejedelem”, lehetett „felsőházi tag”, de humanizmusa, emberiessége iránt kétség nem merül­hetett fel. Fedezték drámái, „A híd”, a „Bizánc”, Bakócz Tamásról írt regénye, „Az élet kapuja”. Hosszan sorol­ható, hogy mennyi még. A békekötés igazságtalanságai ellen küzdő irredenta mozgalmat nevével csak addig fémjelezte, míg az szélsőséges irányzatot nem vett, akkor eltávolodott tőle, és lapja fölvette a küzdelmet a német nácizmusnak az országba szivárgó tüneteivel. Ezért lehettek a Pesti Hírlapnak olyan munkatársai, mint Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Endrődy Béla, a lapba rendszeresen író Karinthy Frigyes és Vaszary Gábor, ezért díszíthették Szép Ernő versei, Krúdy Gyu­la tárcái. Keserű mellékízzel hozzáfűzhető: 1949-ben Herczeg Ferencet kizárták az írószövetségből. Vajon tudomásul lehetett venni az ilyet, ellenzéki állásfogla­lás nélkül? 1949-ben az akkori ellenzék tragikus sorsa Sulyok Dezső mondataival már így volt ábrázolható: „Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrál­lammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéle­tre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhe­tetlenül ránehezedik és szigorodik.” Az 1935-ös magyarországi általános választástól 1949-ig mindössze 14 esztendő telt el. Arasznyi idő, ami azonban magába foglalja Németország hitleri ámok­futását, a keresztülgázolást „fogak közé szorított kés­sel” országokon, milliók sorsán, a pusztításak fokozha­­tatlan paroxizmusával és végzetes következményével. Az egyik őrjöngő, Hitler, kihozta birodalmának vasfüg­gönye mögül a másikat, a búskomor népgyilkost, Sztá­lint, az új világháború minden borzalmával. A vasúti vagonok többé nem 6 ló, vagy 40 ember idilli szállítását nyújtották, de fulladásig zsúfoltan a haláltáborokba férfiak, nők, öregek, fiatalok és gyerekek tömegét, miu­tán náci hadosztályok megszállták, akkor már Ma­gyarországot is. De nem addig a megszállásig. Addig próbálkozott a hintapolitika gyönge koreográfiája, az­tán összeomlott, kivédhetetlenül. Hitler már jó ideje kö­­vetelődzött, fenyegetőzött, magához rendelte Horthyt és szóval tartotta, míg hadai átlépték a magyar határt. A német veszélyt a legnagyobb magyar költő is jól is­merte, megvetette. Rövid idézet a „Mit nem beszél az a német...” című versből. „...A mondja, hogy jaj minenünk, \Háborút küld a magyarra \ Országunkat elfoglal­ja...\ Foglalod a kurványádat \ De nem ám a mi hazánkat!” így tört ki a harag, ezzel a csúnya szóval, Petőfi Sándorból 1848 májusában. 1945 végén aztán a szénné égett náci ámokfutót fölváltotta, mármint ott, ahol megtehette, a búskomor népgyilkos. Mert búskomor volt, amikor ő maga volt, és nem Gelovani játszotta őt a „Berlin eleste” című film­ben. Új fejezet, új történelem. Vagy folytatás csak? Amikor annak az esztendőnek tavaszán szovjet ha­difogságból hazatértem, egy megjelenésre készülődő hetilap, a „Színház” már kerestetett egy ideje. De az a megjelenés még váratott magára. Addig is, hívatott Vadnai Endre, a „Reggeli Újság” főszerkesztője, írhat­nék neki egy-egy riportot, tudósítást, így kért meg egyszer arra, hogy mennék el a Gazdasági Főtanács Titkárságának a sajtókonferenciájára. Annak az élén Vas Zoltán áll és a Főtanács úgyszólván teljes egészében a kommunista párt kezében van - magyarázta Vadnai -, hatalma kiterjed a gazdasági élet egész területére. Tegy fel Vas Zoltánnak egy ügyes kérdést, próbáld ki­hozni a sodrából, ha lehet. Ez a hivatal a Liszt Ferenc tér egyik házának első emeletén volt. Amikor oda­érkeztem a megadott délelőttön, a nem túlságosan nagy teremben újságírók csoportja várakozott már, hogy az emelvényen ülő Vas Zoltán megnyissa a sajtókonferen­ciát. Ez hamarosan megtörtént, és Vas felszólította az újságírókat, hogy mielőtt föl­tesznek egy kérdést, mond­ják meg nevüket, az újság címét, amelyet képviselnek, és közöljék, hogy melyik politikai párt a lap kiadója. Ar­ra, hogy mi volt a kérdés, amelyet föltettem Vas Zoltán­nak, nem emlékszem már, előtte azonban, amint óhaj­totta, bemondtam a nevemet és a lap címét valamint kiadóját: a Polgári Demokrata Párt. Vas Zoltán enyhén elmosolyodott és miután megnézett, válasz helyett kérdést tett fel ő is: - Ilyen fiatal és már demokrata? Ezt a megjegyzést hatalmas derű honorálta. 23 éves voltam akkor, kerek tíz esztendővel idősebb, mint az 1935-ös választási gyűlésen, a Fészek moziban, amikor megjegyeztem és megtanultam, hogy boldogtalan az ország, amelynek nincs ellenzéke. Jóval később Szécsi Ferenc „szállóigéket” tartalmazó könyvéből rájöttem arra, hogy Vas bonmot-ja nem volt egészen eredeti. Tör­ténetét 1850 táján így jegyezték föl: Krassó megyében emberemlékezet óta mindig egy Jakabfy, egyik a másik után, volt alispán. Történt, hogy Lugasról több ifjú rándult Karánsebesre bálba, köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrség útleveleiket kérte, egyiknek sem volt. Megmondták, hogy mi célból utaznak, a tiszt tehát följegyzés végett a neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor Jakabfyra került a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. Mire a tiszt elmosolyodott és csak annyit szólt: - Ilyen fiatal és máris Jakabfy? Választási gyűlés a Fészek moziban TÁRCA 2007. FEBRUÁR 9. PÉNTEK

Next