Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2014. július-november (123. évfolyam, 22-43. szám)

2014-11-28 / 43. szám

háttér 2014. NOVEMBER 28., PÉNTEK 11. Mi áll az ebolajárvány hátterében? A 2014-es nyugat-afrikai ebolajárványt terjedési sebessége miatt az ENSZ szakértői az újkor egyik legveszélyesebb köz­egészségügyi fenyegetésnek tartják. De mit mond a történelmi tapasztalat a járványok megfékezésének esélyéről? Chris Bowl­­by, a BBC History munkatársának kérdéseire válaszolva két történész fejti ki a véleményét. ... BBC... Nem csitul az ebolajárványra adandó átfogó nemzetközi reak­cióról folytatott médiavita - de milyen precedensek állnak ren­delkezésünkre a határokon átíve­lő járványok elfojtására vonat­kozóan? A járványok kitörésével kapcsolatos információk gyors megosztása nem újkeletű. A táv­íróhálózatok 19. századi kiépülé­sével a tenger felől érkező járvány­veszély figyelésének és a kikötők közötti híráramlásnak a módszere az európai és amerikai kontinen­sen is egyre szabályozottabbá vált - hívja fel a figyelmet Anne Har­dy, a Londoni Egyetemhez tarto­zó London School of Hygiene and Tropical Medicine közegészség­­üggyel és trópusi betegségekkel foglalkozó kutatóegyetemének tiszteletbeli professzora. A 20. században azonban már komolyabb kezdeményezések tör­téntek a közegészségügyi válságok nemzetközi koordinációjával kapcsolatban. Az 1918—1919-es, legalább ötvenmillió halálos ál­dozattal járó spanyolnátha volt az első nagyobb figyelmezető jel­­ az influenza A vírusának kórokozó­járól és a hatékony védekezésről korábban nem álltak rendelkezés­re széleskörű ismeretek. A két világháború közötti idő­szakban jelentősen megnöveke­dett a légi forgalom, és a határo­kon átívelő járványok fenyegetése megkongatta a vészharangokat. Sokan eleve a fertőző betegségek­től tartva nem szálltak repülőre. A Népszövetség különböző prog­ramokat hirdetett ugyan a nemi betegségek megfékezésére, ám a globális járványok megelőzésére egyetlen szervezet sem tett ko­moly erőfeszítést. Az Egészségügyi Világszerve­zetet (WHO) nem sokkal a má­sodik világháború lezárását köve­tően, 1948-ban hívtak életre, ám tevékenysége jobbára kimerült az ajánlások,a hasznos tanácsok megfogalmazásában. Hosszú ide­ig úgy is tűnt, a járványos betegsé­geket képesek leszünk lokalizálni és kordában tartani. Az orvostu­domány jelentős előrelépéseket könyvelhetett el, új medicinák és kezelések jelentek meg, így a korábban halálosnak látszó kór­okozókat - legalábbis látszólag - sikerült megszelídíteni. Az 1970- es évekig a közvélemény hamis nyugalomba ringatta magát azzal kapcsolatban, hogy a ragályos be­tegségek globális terjedését végér­vényesen megfékezték. Az évszázadokon át viszony­lag stabil kórokozói környezethez adaptálódott emberiség azonban egy dologgal nem számolt: új fer­tőzések megjelenésével. A HIV vírus okozta AIDS azonosítása az 1980-as évek elején sokként ért mindenkit. Utólag ugyan könnyű bölcsnek lenni, de ma már látjuk, egy a helyi kormányokkal együtt­működő, azonnal mozgósítható és a járvány helyszínén szükség­­intézkedéseket végrehajtani ké­pes nemzetközi epidemiológiai sürgősségi egység jelentősen mér­sékelhette volna a kibontakozó katasztrófát. A járványok kitörésére vonat­kozó, megbízható információs adatbázis kiépítése legalább an­nyira szükséges azok megféke­zéséhez, mint a helyi hatóságok és közegészségügyi szervezetek erőforrásainak folyamatos fejlesz­tése. A fejlett nyugati országokban mindez könnyebbnek tűnik - az információáramlás sebessége és a lakosság egészségügyi ismeret­­anyaga, öngondoskodási képessé­ge aránylag megfelelőnek minősít­hető. Az európai országok jelentős hányadában száz évnél régebb óta működnek közegészségügyi in­tézmények, ám az ezekben és a nyugati orvoslásban való vakhit elhalványítja a veszélyérzetet. Kínában, ahol a helyi, ende­mikus megbetegedéseknek és a madarak, sertések­­ ,embe­ri populációk közötti járványos fertőzéseknek szintén ismert a története, a szigorú politikai-köz­igazgatási struktúra és a hatósá­goknak engedelmeskedni köteles lakosság kritériumegyüttese szin­tén jó eséllyel állja útját a potenci­ális világjárványok kitörésének és elterjedésének. A magam részéről azonban úgy vélem - szögezi le a profes­szor -, hogy ezek a feltételek mes­sze nem állnak fenn az ebola által leginkább fenyegetett afrikai or­szágokban, így Guineában, Libé­riában, Sierra Leonéban, Nigéri­ában, Szenegálban vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Mind a kormányzati és helyi igazgatási struktúra gyengesége, mind a jelentős, az egészségügyi kockázatokkal és prevencióval kapcsolatos ismeretekben hiányt szenvedő populáció fokozza a járványveszélyt. A hagyományok (az elesettek otthoni ápolásának bevett, évezredes tradíciója), a nyugati orvoslással szembeni el­lenérzések, valamint a hozzátar­tozók nem megfelelő elkülönítése a helyi kórházakban a betegek idő előtti hazaengedésével karöltve csak súlyosbítják a helyzetet. A léptékek és az arányok sem mellékesek: az ebola által érintett országok hatalmas kiterjedésű­­ek, lakóik hozzászoktak a sűrű helyváltoztatással járó, nomád életmódhoz, s a határőrizet sem kellően megoldott. Az ebolavírus 1976-os azonosítása óta a legsú­lyosabb, napjainkban is pusztító járvány kordába szorítása tehát a megelőzés és kezelés hatékony módjának felfedezéséig a jelenlegi körülmények között csak időle­gesen és jelentős áldozatok árán lehetséges. Nyugati vagy tradicionális orvoslás? A korábbi ebolajárványok - 1976 óta több tucatnyit ismerünk - va­lamennyien jóval kevesebb meg­betegedéssel jártak, általában könnyen lokalizálhatóak és rövid életűek is voltak. A vírus, amely valószínűleg főemlősök útján ter­jed át az emberre, az emberi po­pulációban nem képes tartósan fennmaradni, így a kiterjedtebb epidémiának, illetve a több kon­tinensre átcsapó pandémiának kisebb az esélye - fejti ki Micha­el Jennings, a Londoni Egyetem School of Oriental and African Studies kutatóegyetemének afri­­kanisztikai tanszékvezetője. A jelenlegi nyugat-afrikai az első nagyobb léptékű, több or­szágra kiterjedő ebolajárvány. Egyértelműnek tűnik, hogy nem több helyi járvány összekapcso­lódásának vagyunk tanúi: a fer­tőzésért felelős vírustörzs saját lábán, illetve - sok tudós feltéte­lezése szerint - a vírushordozó denevérek segítségével lépte át az országhatárokat, és európai és amerikai önkénteseket, egészség­­ügyi személyzetet is megfertőzött, sokan közülük már elhunytak. Száz évvel ezelőtt a távoli afrikai faluból a nagyobb, egészségügyi intézménnyel rendelkező városba tartó beteg már jóval azelőtt bele­halt az 50-90 százalékos halálo­zási aránnyal járó ebolába, hogy megérkezett volna a kórházba, ma már azonban egy repülőút után a világ másik felére érkezhe­tünk anélkül, hogy az első tünetek jelentkeznének. Természetesen nem szeret­ném lekicsinyelni a veszteségeket és személyes tragédiákat. De a járvány mértéke még mindig el­hanyagolhatónak mondható, ös­szevetve például a HIV vírus által okozottal - erősíti meg Michael Jennings. - Az ebolával kapcsola­tos híradásokban azonban tetten érhetők az Afrikával kapcsolatos történelmi előítéletek és közhe­lyek is. Úgy kezelik a kórt, mint valami szörnyű trópusi betegséget - felidézve azt az idejétmúlt el­képzelést, hogy ha az ember fogja magát, és bemegy a dzsungelbe, gyógyíthatatlan fertőzéssel fog vis­szatérni. A maga idejében a HIV vírust és az AIDS-et is a trópusi veszélyek kategóriájában tartották nyilván. Bár néhány nyugati kor­mány ma már valóban komolyan veszi a helyzetet, sokan osztják azt a véleményt, hogy húzzuk le a ro­lót a határon, nehogy Afrika újra megfertőzzön valamivel. Az ebola esetében a tradicio­nális afrikai gyógyítás és a nyuga­ti vagy modern orvoslás közötti ellentéteket is tetten érhetjük. A szubszaharai régióban becslések szerint a népesség 70 százaléka egészségügyi szükségleteit a tra­dicionális orvoslás eszközeivel igyekszik kielégíteni. Ez sokszor kulturális-spirituális dimenzió­ban jelentkezik: azért fordulnak az itt élők a tradicionális gyógy­módhoz, mert ez érzik természe­tesnek és hiedelemvilágukhoz, vallásukhoz a legjobban illesz­kedőnek. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy - különösen falusi környezetben - nincs is le­hetőségük mást igénybe venni. Ám azt is figyelembe kell vennünk, hogy az orvoslást a szubszaharai régióban sokkal ho­lisztikusabban szemlélik, mint a nyugati világ polgárai. Sokan na­gyon is tudatában vannak, hogy az ebolát vírus okozza - ám köz­ben felteszik maguknak a kérdést: miért éppen engem fertőzött meg a kórokozó, miért nem a baráto­mat, szomszédomat, vagy a másik falut? Ezen a ponton számukra kézenfekvő magyarázathoz for­dulnak (hasonlóan a középkori Európa betegségfelfogásához), amely nem feltétlenül mágikus, ám mindenképpen morális ideá­kon alapul: átok érte őket, illetve valamilyen módon kiérdemelték a büntetést. A kétfajta betegsé­gértelmezés nagyon jól megfér egymással a tudatukban, így a szokványos biomedikális kezelés mellett a tradicionális orvoslást is igénybe veszik. Ám még egy tényezőt érdemes számításba vennünk - húzza alá a Londoni Egyetem tanszékvezető­je. - Az ebolajárvány epicentruma azokon a területeken található, amelyek lakói korábban erős el­lenállást tanúsítottak a gyerek­bénulás és más betegségek elleni oltási kampányokkal szemben. Az európaiak gyakran azt hiszik, ez az idegenkedés az afrikai hie­delmekben gyökerezik. Ám ha pusztán a történelmi tapasztalatra fókuszálunk, egyáltalán nem irra­cionális azt feltételeznünk a helyi­ek szemszögéből, hogy a nyugati biomedikális kezelést nyújtó or­vosok - tekintettel arra, hogy a gyógyszerezést gyakran hatalmi eszközként vezették be a múltban, például etikátlan gyógyszerkísér­letek végzésével - valójában árta­ni akarnak. Az ebolajárvány elleni fellépés biztató eredményeket is hozott, a kormányok viszonylag gyorsan reagáltak, s egymással együttmű­ködve felállították az epidémiát megfékezni igyekvő szervezeteket. Az a tény pedig, hogy a rosszul fizetett afrikai orvosok és ápolók nem szakították meg a kontaktust a fertőzöttekkel, hatalmas kocká­zatnak téve ki magukat (gyakran megfelelő védőfelszerelés hiányá­ban, amibe többen bele is haltak), minden tiszteletet megérdemel, és az afrikai orvoslással kapcsolatos klisék közül többet is látványosan megcáfol. Ebolás betegek egy kikwiti kórház elkülönített termében (1995.). (Fotó: Christophe Simon / AFP) Vöröskeresztes dolgozók Sierra Leonéban. (Fotó: Francisco Leong/AFP)

Next