Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2014. július-november (123. évfolyam, 22-43. szám)
2014-11-28 / 43. szám
háttér 2014. NOVEMBER 28., PÉNTEK 11. Mi áll az ebolajárvány hátterében? A 2014-es nyugat-afrikai ebolajárványt terjedési sebessége miatt az ENSZ szakértői az újkor egyik legveszélyesebb közegészségügyi fenyegetésnek tartják. De mit mond a történelmi tapasztalat a járványok megfékezésének esélyéről? Chris Bowlby, a BBC History munkatársának kérdéseire válaszolva két történész fejti ki a véleményét. ... BBC... Nem csitul az ebolajárványra adandó átfogó nemzetközi reakcióról folytatott médiavita - de milyen precedensek állnak rendelkezésünkre a határokon átívelő járványok elfojtására vonatkozóan? A járványok kitörésével kapcsolatos információk gyors megosztása nem újkeletű. A távíróhálózatok 19. századi kiépülésével a tenger felől érkező járványveszély figyelésének és a kikötők közötti híráramlásnak a módszere az európai és amerikai kontinensen is egyre szabályozottabbá vált - hívja fel a figyelmet Anne Hardy, a Londoni Egyetemhez tartozó London School of Hygiene and Tropical Medicine közegészségüggyel és trópusi betegségekkel foglalkozó kutatóegyetemének tiszteletbeli professzora. A 20. században azonban már komolyabb kezdeményezések történtek a közegészségügyi válságok nemzetközi koordinációjával kapcsolatban. Az 1918—1919-es, legalább ötvenmillió halálos áldozattal járó spanyolnátha volt az első nagyobb figyelmezető jel az influenza A vírusának kórokozójáról és a hatékony védekezésről korábban nem álltak rendelkezésre széleskörű ismeretek. A két világháború közötti időszakban jelentősen megnövekedett a légi forgalom, és a határokon átívelő járványok fenyegetése megkongatta a vészharangokat. Sokan eleve a fertőző betegségektől tartva nem szálltak repülőre. A Népszövetség különböző programokat hirdetett ugyan a nemi betegségek megfékezésére, ám a globális járványok megelőzésére egyetlen szervezet sem tett komoly erőfeszítést. Az Egészségügyi Világszervezetet (WHO) nem sokkal a második világháború lezárását követően, 1948-ban hívtak életre, ám tevékenysége jobbára kimerült az ajánlások,a hasznos tanácsok megfogalmazásában. Hosszú ideig úgy is tűnt, a járványos betegségeket képesek leszünk lokalizálni és kordában tartani. Az orvostudomány jelentős előrelépéseket könyvelhetett el, új medicinák és kezelések jelentek meg, így a korábban halálosnak látszó kórokozókat - legalábbis látszólag - sikerült megszelídíteni. Az 1970- es évekig a közvélemény hamis nyugalomba ringatta magát azzal kapcsolatban, hogy a ragályos betegségek globális terjedését végérvényesen megfékezték. Az évszázadokon át viszonylag stabil kórokozói környezethez adaptálódott emberiség azonban egy dologgal nem számolt: új fertőzések megjelenésével. A HIV vírus okozta AIDS azonosítása az 1980-as évek elején sokként ért mindenkit. Utólag ugyan könnyű bölcsnek lenni, de ma már látjuk, egy a helyi kormányokkal együttműködő, azonnal mozgósítható és a járvány helyszínén szükségintézkedéseket végrehajtani képes nemzetközi epidemiológiai sürgősségi egység jelentősen mérsékelhette volna a kibontakozó katasztrófát. A járványok kitörésére vonatkozó, megbízható információs adatbázis kiépítése legalább annyira szükséges azok megfékezéséhez, mint a helyi hatóságok és közegészségügyi szervezetek erőforrásainak folyamatos fejlesztése. A fejlett nyugati országokban mindez könnyebbnek tűnik - az információáramlás sebessége és a lakosság egészségügyi ismeretanyaga, öngondoskodási képessége aránylag megfelelőnek minősíthető. Az európai országok jelentős hányadában száz évnél régebb óta működnek közegészségügyi intézmények, ám az ezekben és a nyugati orvoslásban való vakhit elhalványítja a veszélyérzetet. Kínában, ahol a helyi, endemikus megbetegedéseknek és a madarak, sertések ,emberi populációk közötti járványos fertőzéseknek szintén ismert a története, a szigorú politikai-közigazgatási struktúra és a hatóságoknak engedelmeskedni köteles lakosság kritériumegyüttese szintén jó eséllyel állja útját a potenciális világjárványok kitörésének és elterjedésének. A magam részéről azonban úgy vélem - szögezi le a professzor -, hogy ezek a feltételek messze nem állnak fenn az ebola által leginkább fenyegetett afrikai országokban, így Guineában, Libériában, Sierra Leonéban, Nigériában, Szenegálban vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Mind a kormányzati és helyi igazgatási struktúra gyengesége, mind a jelentős, az egészségügyi kockázatokkal és prevencióval kapcsolatos ismeretekben hiányt szenvedő populáció fokozza a járványveszélyt. A hagyományok (az elesettek otthoni ápolásának bevett, évezredes tradíciója), a nyugati orvoslással szembeni ellenérzések, valamint a hozzátartozók nem megfelelő elkülönítése a helyi kórházakban a betegek idő előtti hazaengedésével karöltve csak súlyosbítják a helyzetet. A léptékek és az arányok sem mellékesek: az ebola által érintett országok hatalmas kiterjedésűek, lakóik hozzászoktak a sűrű helyváltoztatással járó, nomád életmódhoz, s a határőrizet sem kellően megoldott. Az ebolavírus 1976-os azonosítása óta a legsúlyosabb, napjainkban is pusztító járvány kordába szorítása tehát a megelőzés és kezelés hatékony módjának felfedezéséig a jelenlegi körülmények között csak időlegesen és jelentős áldozatok árán lehetséges. Nyugati vagy tradicionális orvoslás? A korábbi ebolajárványok - 1976 óta több tucatnyit ismerünk - valamennyien jóval kevesebb megbetegedéssel jártak, általában könnyen lokalizálhatóak és rövid életűek is voltak. A vírus, amely valószínűleg főemlősök útján terjed át az emberre, az emberi populációban nem képes tartósan fennmaradni, így a kiterjedtebb epidémiának, illetve a több kontinensre átcsapó pandémiának kisebb az esélye - fejti ki Michael Jennings, a Londoni Egyetem School of Oriental and African Studies kutatóegyetemének afrikanisztikai tanszékvezetője. A jelenlegi nyugat-afrikai az első nagyobb léptékű, több országra kiterjedő ebolajárvány. Egyértelműnek tűnik, hogy nem több helyi járvány összekapcsolódásának vagyunk tanúi: a fertőzésért felelős vírustörzs saját lábán, illetve - sok tudós feltételezése szerint - a vírushordozó denevérek segítségével lépte át az országhatárokat, és európai és amerikai önkénteseket, egészségügyi személyzetet is megfertőzött, sokan közülük már elhunytak. Száz évvel ezelőtt a távoli afrikai faluból a nagyobb, egészségügyi intézménnyel rendelkező városba tartó beteg már jóval azelőtt belehalt az 50-90 százalékos halálozási aránnyal járó ebolába, hogy megérkezett volna a kórházba, ma már azonban egy repülőút után a világ másik felére érkezhetünk anélkül, hogy az első tünetek jelentkeznének. Természetesen nem szeretném lekicsinyelni a veszteségeket és személyes tragédiákat. De a járvány mértéke még mindig elhanyagolhatónak mondható, összevetve például a HIV vírus által okozottal - erősíti meg Michael Jennings. - Az ebolával kapcsolatos híradásokban azonban tetten érhetők az Afrikával kapcsolatos történelmi előítéletek és közhelyek is. Úgy kezelik a kórt, mint valami szörnyű trópusi betegséget - felidézve azt az idejétmúlt elképzelést, hogy ha az ember fogja magát, és bemegy a dzsungelbe, gyógyíthatatlan fertőzéssel fog visszatérni. A maga idejében a HIV vírust és az AIDS-et is a trópusi veszélyek kategóriájában tartották nyilván. Bár néhány nyugati kormány ma már valóban komolyan veszi a helyzetet, sokan osztják azt a véleményt, hogy húzzuk le a rolót a határon, nehogy Afrika újra megfertőzzön valamivel. Az ebola esetében a tradicionális afrikai gyógyítás és a nyugati vagy modern orvoslás közötti ellentéteket is tetten érhetjük. A szubszaharai régióban becslések szerint a népesség 70 százaléka egészségügyi szükségleteit a tradicionális orvoslás eszközeivel igyekszik kielégíteni. Ez sokszor kulturális-spirituális dimenzióban jelentkezik: azért fordulnak az itt élők a tradicionális gyógymódhoz, mert ez érzik természetesnek és hiedelemvilágukhoz, vallásukhoz a legjobban illeszkedőnek. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy - különösen falusi környezetben - nincs is lehetőségük mást igénybe venni. Ám azt is figyelembe kell vennünk, hogy az orvoslást a szubszaharai régióban sokkal holisztikusabban szemlélik, mint a nyugati világ polgárai. Sokan nagyon is tudatában vannak, hogy az ebolát vírus okozza - ám közben felteszik maguknak a kérdést: miért éppen engem fertőzött meg a kórokozó, miért nem a barátomat, szomszédomat, vagy a másik falut? Ezen a ponton számukra kézenfekvő magyarázathoz fordulnak (hasonlóan a középkori Európa betegségfelfogásához), amely nem feltétlenül mágikus, ám mindenképpen morális ideákon alapul: átok érte őket, illetve valamilyen módon kiérdemelték a büntetést. A kétfajta betegségértelmezés nagyon jól megfér egymással a tudatukban, így a szokványos biomedikális kezelés mellett a tradicionális orvoslást is igénybe veszik. Ám még egy tényezőt érdemes számításba vennünk - húzza alá a Londoni Egyetem tanszékvezetője. - Az ebolajárvány epicentruma azokon a területeken található, amelyek lakói korábban erős ellenállást tanúsítottak a gyerekbénulás és más betegségek elleni oltási kampányokkal szemben. Az európaiak gyakran azt hiszik, ez az idegenkedés az afrikai hiedelmekben gyökerezik. Ám ha pusztán a történelmi tapasztalatra fókuszálunk, egyáltalán nem irracionális azt feltételeznünk a helyiek szemszögéből, hogy a nyugati biomedikális kezelést nyújtó orvosok - tekintettel arra, hogy a gyógyszerezést gyakran hatalmi eszközként vezették be a múltban, például etikátlan gyógyszerkísérletek végzésével - valójában ártani akarnak. Az ebolajárvány elleni fellépés biztató eredményeket is hozott, a kormányok viszonylag gyorsan reagáltak, s egymással együttműködve felállították az epidémiát megfékezni igyekvő szervezeteket. Az a tény pedig, hogy a rosszul fizetett afrikai orvosok és ápolók nem szakították meg a kontaktust a fertőzöttekkel, hatalmas kockázatnak téve ki magukat (gyakran megfelelő védőfelszerelés hiányában, amibe többen bele is haltak), minden tiszteletet megérdemel, és az afrikai orvoslással kapcsolatos klisék közül többet is látványosan megcáfol. Ebolás betegek egy kikwiti kórház elkülönített termében (1995.). (Fotó: Christophe Simon / AFP) Vöröskeresztes dolgozók Sierra Leonéban. (Fotó: Francisco Leong/AFP)