Amerikai Magyar Népszava, 1954. július (56. évfolyam, 157-162. szám)
1954-07-02 / 157. szám
2. GLDA i Mitered ae second class matter at the Post Office at Cleveland, Ohio. Published Dally Except Sunday, New Year’s Day, Decoration Day, Independence Day, Labor Day, Thanksgiving Day and Christmas Day at 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA. Inc. Editor: ZOLTÁN GOMBOS jamunsiana Circulation Office Szerkesztőség és riadóit!Vitai SeO EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 53 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK: juh, Oe 453 Störer Avenue ilanee, O.: 766 E. Summit Street .ethlehem, Pa.: 703 E. 4th Street (ridgeport, Conn.: 5v8 Bostwick Ave. ?uffalo 17, N. Y.: 70 Orchard, Drive •tracas, Venezuela, Velazquez s Miserla 25 'hlcago. 111.: B341 Prairie Avenue 'etrolt, Mich.: 8129 W. Jefferson Ave. ‘lew Brunswick, N. J.: 98 French St. Newark, N J.: 403 Lawrle Street, Perth Amboy, N. J. Passaic, N. J.: 141 Jefferson Street Perth Amboy, N J.: 403 Lawrle St. Philadelphia. Pa.. 1811 N. uvanklln S' Pittsburgh, Pa.: 75 Cjst Street Poughkeepsie, N. Y. 31 Jefferson Bt. Toronto, Ont.: Izsák Gyula, 368 Spadina Rd. •Trenton, N. J.: 511 Genesee Street «madal Main Office- Rave- ,,T "’’a, 269 Spadina Ave., Toronto 2-B, Ont. Tel. /A 1-5783, Lakás telefon: AV 5-1795. / SUBSCRIPTION RATES — (ELŐFIZETÉSI ÁRAK) ÍJ. S. A., Canada, Mexico és Délamerika 1 év e hónap 1 hónap Httkóxp.p. Hun (« nap) __________________$12.00 »6.50 »350 Manhattan, Bronx és Európa Hétfögnapi zsám (8 nap)__________________$13.00 fT.De $4.6e ▲ névvel vagy Jelzéssel megjelent cikkek elsősorban a szerző véleményét fejezik ki és nem feltétlenül azonosak a lap álláspontjával. Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg _ és nem küldünk vissza. A BÚCSÚBESZÉD • Churchill beszédeit az ember mindig azzal az érzéssel hallgatja, mint egy nagy színész teljesítményét. Tegnapi beszédével, amely négynapos amerikai látogatásának búcsúbeszéde volt, szintén így vagyunk, de valami szomorúságot is érzünk. Churchill gyakori vendég Amerikában, ahová vérségi kapcsolatok is fűzik— anyja amerikai volt — és valószínű, hogy ez volt utolsó látogatása. A közel 80 éves Churchill visszavonulás előtt áll és így ez a beszéde egyben amerikai hattyúdala is volt. Vájjon igaza volt-e, amikor a szovjettel való “békés együttműködést” sürgette? Vájjon igaza volt, amikor javasolta, hogy türelemmel és megértéssel kell kezelnünk a szovjet politikáját? Béke, türelem és megértés hangoztatása mindig lefegyverző. Ki akarná az ellenkezőjét? De vájjon nem gyakorolta-e Amerika ezeket az erényeket szinte fölös mértékben? Vájjon jóhiszeűségünkben nem mentünk-e el odáig a háború után, hogy leszereltük hadseregünket? Vájjon nem használtunk-e minden alkalmat a szovjettel való tárgyalásra? Vájjon nem tűrtünk-e el több visszaélést a szovjet részéről, mint amennyi egészséges volt? Sokszor az az érzésünk, hogy kevesebb türelem és “megértés’’ hasznosabb lett volna. Sajnos, nagyon is jól megértjük a szovjet szándékait. Ennyi meddő próbálkozás és keserű csalódás után vaknak kellene lennünk, ha nem értenők meg. De a türelmet és megértést nem vagyunk hajlandók összetéveszteni a megalkuvással. Churchill államférfim nagyságát csodáljuk, de azt is tudjuk, hogy legalább annyiszor tévedett, mint igaza volt, és ma, 1954 nyarán egyáltalán nem vagyunk meggyőződve, hogy a világbéke ügyét a szovjet iránti türelemmel szolgáljuk legjobban. A GUATEMALAI HELYZET A guatemalai helyzet tisztul és egyben homályosodik. Arbenz elnök lemondásával a jelek szerint a kommunista befolyás véget ért az országban. Diaz ezredes katonai juntája törvényen kívül helyezte a kommunista pártot, de ugyanakkor tovább harcol az anti-kommunista felkelők ellen. Ezekben a kis “banán köztársaságokban” államérdek és magánérdek gyakran keveredik, és még nem tudhatjuk, hogy ez a mai zavaros helyzet nem egyéni becsvágyak küzdelmét jelzi-e. Valaki hatalomra törés valószínűleg diktatúrára, ami a banán köztársaságok szokott államformája. De ez már Guatemala magánügye marad — ha a kommunizmus valóban ki van küszöbölve abból az országból és vele együtt az amerikai kontinensről. AZ ÚJ ORSZÁG Szibéria egy új ország — mondták az oroszok Harrison Salisburynak, a New York Times munkatársának magyarázatul arra, hogy az életviszonyok milyen kezdetlegesek. Az igaz, hogy meglehetősen új ország telepedés szempontjából — körülbelül ugyanolyan idős, mint az amerikai kontinens, vagyis nagyjából 350 éves. Szibéria éghajlata természetesen sokkal kedvezőtlenebb az amerikai kontinensénél, de nyugati és déli részén, ahol a települések vannak, az időjárás tűrhető, nem rosszabb, mint nálunk például az északnyugati államokban, Montanában, North Dakotában vagy Washingtonban. A különbség a két országrész között azonban szembeötlő és tegyük hozzá, hogy a mi északnyugati államainkban alig száz éve indult csak meg a település. A különbségre a szovjetnek jobb magyarázatra lesz szüksége, mint az időjárás. VESZÉLYBEN Amerikai nagyvárosai a múlt héten védelmi játékokat rendeztek. Kiderült, hogy cseppet sem készültünk fel ellenséges légitámadásokra. Ha atom és hidrogénbombával megrakott rakéta repülőgépek lepnék meg az amerikai kontinenset, milliók halnának szörnyet percek alatt. Éppen ezért komolyabb, alaposabb, széleskörű szervezkedésre van szükség. A polgári hatóságokkal karöltve kell minden más szervnek beilleszkednie a légvédelmi hálózatba. Reméljük, hogy erre a percre, amikor bombázók hatolnak át az óceánon, sohasem kerül sor. De azért nem hagyhatjuk védtelenül városainkat, családjainkat. Résen kell állani és akkor nem érhet bennünket meglepetés. AMERIKAI MAGYAR NIIFLEÁJA A TÉVEDÉS ÁRA “A mi demokratikus éltfelfogásunk szerint minden embernek joga van tévedni következmények nélkül, feltéve, hogy tévedése jóhiszemű, szemben a diktatúrákkal, ahol a “tévdelés” fejvesztéssel is jár. Ha elvesszük az egyén jogát a tévedéshez, ha súlyosan megbüntetjük tévedéséért, aláássuk a független gondolkodásra való hajlamot, felvizezzük a függetlenség szellemét, amely ennek az országnak legnagyobb lelki erőforrása — írta a minap Nógrádi Béla a “Tévedés joga” című cikkében. Ragyogóan Szász Ernő szellemes és logikus írásairól ismert kartársam dr. J. R. Oppenheimer, a nagy atomtudós tragikus bukásával kapcsolatban jutott az idézett következtetésekre, amelyek éppen olyan elgondolkoztatók, mint maga az Oppenheimer-eset. Anélkül, hogy a tévedés jogának a Nógrádi kartárs által megfogalmazott védelmével vitába kívánnék bocsátkozni, szeretnék továbbmenni az újságcikkben felvetett gondolatokon. A tévedés jogát — legyen az Oppenheimeré, akinek ügye az egész világ érdeklődését magára vonja, vagy legyen az Nagy Jánosé, akinek neve legfeljebb majd egyik kis vidéki újság halálozási rovatában jelenik meg nyomtatásiban — természetesen elismerem. Sőt, messzebb megyek, mint jeles kartársam, mert szerintem a tévedés az emberi szellem éppen olyan természetes megnyilvánulása, mint amilyen természetesen lehetséges velejárója a testi funkciónak a betegség. A “jóhiszeműséget’’ én nem is említeném, mert szerintem a tévedés szó önmagában a szándékosság hiányát is kifejezi, rosszhiszeműségnek pedig szándékosság a megelőzője. A tévedés tehát szerintem sem bűn és ami nem bűn; szerintem sem büntethető. Nagyon földi és nagyon prózai megnyilvánulása azonban emberi életünknek, hogy maga az a tény ,hogy a tévedés nem bűn, nem ad felmentvényt a tévedés árának megfizetésére. Nem Oppenheimer lesz az első ember a világon, akivel a sors megfizetteti tévedése árát — amennyiben ügyének legfelsőbb fóruma is ellene dönt — és nem ő lesz az utolsó. Tévedéseinknek árát szinte kivétel nélkül valamennyien megfizetjük. Burokban született az az ember, aki nem bűnhődik meg tévedéseiért. Vegyük csak a legmindennapibb példát, a rosszul sikerült házasságot. Tévedés volt és a tévedés árát két ember fizeti. Térjünk azonbanvissza Oppenheimer személyére. Én nem vagyok benne annyira biztos, mint Nógrádi kartársam ,hogy “Oppenheimer legnagyobb bűne valószínűleg a hidrogénbomba körül van.” Kétségtelen ,hogy Oppenheimer “nagy tévedése” a hidrogénbomika megalkotásának ellenzése volt. A háromtagú bizottság döntésében azonban talán nem ez a tévedés volt a vezető motívum (végeredményben ez mér a múlté), hanem az a száraz tény, hogy Oppenheimer baráti körében kommunisták voltak ,esetleg vannak. Ez az, ami Oppenheimert — jóllehet ő maga hűséges és hazafias embernek találtatott — a bizottság szemében elsősorban biztonsági kockázattá minősítette. És bármennyire is visszásnak tetszik egy szabad országban ,hogy az ember nem válogathatja meg szabadon és következményeik nélkül barátait, a bizottság aggálya mégis érthető. Először is nyilvánvalóan több esélye van annak ,aki kommunistákkal barátkozik, hogy előttük “elszólja” magát, mint annak, aki kommunistákkal szóba sem áll, másodszor pedig már a múltban megtörtént, hogy Oppenheimert abarátai megpróbálták atomtitkok kiadására rábeszélni — a kommunisták számára. Oppenheimer ellenállt, amint ez hazafias kötelessége volt (nem érdeme, hanem kötelessége), feljelentést tett, de később, az ügyiben eljáró biztonsági szervek munkáját megnehezítette azzal, hogy valótlan vallomással igyekezett kommunista barátját a bűnhődés elől megmenteni. A hibát később belátta és korrigálta és amikor megkérdezték, miért tette, szárazon és őszintén csak annyit mondott: mert idióta voltam ... A tapasztalatok után nem kell bizonygatni, hogy olyan ember, aki az egész nemzet sorsára döntő titkok őrzője, nem mindegy, hogy milyen baráti körben él. A hazafi hűsége bármikor konfliktusba kerülhet a barát hűségével, mint ahogy ez Oppenhemer esetében meg is történt. Oppenheimerben a hazafi hűsége egyszer győzött, valószínűleg újjabb esetben is győzne, tekintve, hogy nemcsak nagy tudásnak bizonyult, hanem hűséges hazafinak is találtatott, de a kockázat mindemellett fennáll. Senki vagyok ahhoz, hogy lapunk olvasói előtt a nagy Oppenheimer bírájaként lépjek fel. Csodálom alkotó erejét, tudását, sőt csodálom bátor és őszinte egyéniségét ,amivel a nyilvános meghurcoltatást választotta ártatlanságának bizonyítására a babérkoszorúval övezett nyugdíjfolvonulás helyett. Ha azonban arra gondolok, hogy a kommunisták által meggyötört, elüldözött, kifosztott ember ,aki gyűlöli a kommunistákat, biztonsági kockázatot jelenthet államtitkok szempontjából ebben az országban, ha felesége, vagy gyermekei ,esetleg szülei a vasfüggöny mögött élnek, akkor csak helyeselhetem a bizottság meszszemenő és felelős óvatosságát, amivel legnagyobb titkainak őrzését kockázatmentessé kívánja tenni. A gyakorlati kitérőtől visszakanyarodva a tévedés jogának és árának konfliktusára, megállap ítta: SZÁSZ ERNŐ áíthatjuik, hogy Oppenheimer hidrogénbombás tévedésének áráért már benyújtotta a sors a számlát évekkel ezelőtt, méghozzá nem is Oppenheimer kezéhez címezte, hanem az Egyesült Államok külügyminisztériumához és rajta keresztül az egész nemzethez. Az a tény ugyanis, hogy Oppenheimer tévedése késleltette a hidrogénbomba megalkotását, a Szovjetuniónak előnyt áldott, amely időbeli előnyt — hasonló tévedés hijján — az oroszok ki is használtak és hamarabb álltak közelebb a legpusztítóbb háborús eszköz használatának lehetőségéhez, mint az USA. Nem kell külügyi szakértőnek lennünk ahhoz, hogy ez a körülmény milyen súlyos fékeket rakott külpolitikánk lendületére és milyen veszélyeket jelentett az egész nemzet számára. Jóvátehetetlen következményei is lehettek volna a tévedésnek, ha párosult volna hozzá egy hasonló következményeikkel járó tévedés a légierőnk építésének fejlesztésében és egy időre ezen a téren is a második helyre szorultunk volna a versenyben. És itt kapcsolódik fejtegetésünkhöz a tévedések árának egy tragikus tényezője. Az, hogy minél nagyobb, minél fontosabb egy ember, tévedésének árát annál többen fizetik. A sors igazságtalan törvénye ez, de olyan gyakran beteljesülő, hogy nemzedékről nemzedékre végigkísérte az emberiség történelmét. Mi magunk is fizetjük az árát Hitler téves kalkulációjának, hogy meg tulja nyerni a háborút. Fizetjük az árát Roosevelt tévedésének, hogy az orosz ígéretekben meg lehet bízni. Fizetjük az árát vezetőink tévedéseinek és fizetjük az árát a saját magunk ezer és egy történelmileg jelentéktelen, de a magunk sorsára esetleg döntő tévedéseinek. Diktatúrákban a fejünket is veszíthetjük értük, mint ezt Nógrádi kartársam írja, de a mi demokratikus életformánkban is csak szép elv marad legtöbbször, hogy “jogunk van tévedni következmények nélkül”, mert ha az államhatalom el is,ismeri természetes jogunkat a tévedéshez, a sors mégis fejünkre olvassa annak következményeit. Tévedni jogunk van, tévedni nem ibün, de azért tévedéseinkért sajnos fizetünk. Fizetsz Te, fizet Oppenheimer és fizetek én. Emberek vagyunk, ez a sorsunk. ELSZEGÉNYEDETT DOLLÁRMILLIOMOSOK OTTHONA San Franciskóban Fehér Háznak nevezik azt a tágas palotát, amelyben Brixton ,sokszoros milliomos, elszegényedett volt dollármilliomosok részére, otthont rendezett be. Az ellátás ingyenes azok számára, akiknek semmi jük sem maradt, de valami csekélységet fizetnek azért ,akik a múlt roncsait megtudták menteni. A palotának jelenleg 300 lakója van, agglegények és családos emberek. A közös étkező a legelegánsabb szálloda díszére válnék. Van azonkívül olvasó-, író- és játékterem, továbbá rádióhelyiségek. ROSSZKOR KEZDTÉK... Aczél Benő A napokban jórészt tanárokból és nevelési szakértőkből álló társaságban fültanúja voltam egy vitának, amely az úgynevezett progresszív nevelés körül forgott. A tekintélyesebbek — egy nagy kollégium dékánja és egy nagy elemi iskola igazgatónője — hevesen védelmezték az új iskolai “világnézetet”, a gyakorlati oktatók támadták. Azt mondták, a progresszív nevelés a tanulást a gyermekekre bízta, akikre ily súlyos, érettséget, tapasztalatot kívánó feladatot nem lehet rábízni. Az elmélet védelmezői azt felelték, hogy ahol a rendszer nem sikeres, ott a tanár a hibás, mert a progresszív nevelés célja nem a felelőtlenséget hirdeti, hanem és ellenkezőleg, a felelősséget, de azt a gyermekeknek — megfelelő irányítás mellett — önként kell vállalniok. Igen, de nem vállalják, mondták a kritikusok, hanem vígan döntik el, mi jó nekik s ebből fakad a tudatlanság, a fenyelmezetlenség ,sőt az ifjúkori bűnözés. Lehetséges, felelték a progreszszív nevelés vérilelmezői, de ez csak átmeneti tünet, ami velejár minden reformmal. Majd ha a tanárok jobban megértik, a tanulók is jobban meg fogják érteni. A gyermekben ösztönös a tudásvágy, azt kell felébreszteni, ez az új rendszer alapja. Jelen sorok írója, nem lévén szakértő, csak a végén s akkor is félénken szóltbele a vitába: — Az a baj, hogy az egészet rossz időkben kezdték. Forradalmi időkben nem kevesebb, hanem több fegyelemre van szükség ... Az idő későre járt s így a felvetett szempont nem került megvitatásra. Holott azt hiszem, ez a kérdés magva. A progresszív nevelés visszahatás volt a régi, túlzott iskolai fegyelemre, amelynek valóban voltak súlyos hátrányai. Mint minden visszahatás, ez is túl ment az egészséges határokon s normális időkben — igazuk van az uj rendszer védelmezőinek, — ebből nem lett volna nagyobb baj. Bizonyos idő és kipróbálás után minden elmélet lecsillapodik s megtisztul s kialakul a régi és az uj rendszerek valami praktikus keveréke. De az idők nem normálisak s ,a megtisztulási folyamat ezúttal veszedelmes. Érdekes ellenmondás, hogy az új politikai “ideológiák” híveiktől a legnagyobb fegyelmet követelik meg s a demokrácia az egyéni szabadság lehető kiterjesztését kívánja, mégis az ideológiai háborúiban a demokrácia e természetes fejlesztése rossz stratégia. A demokrácia ugyanis békére való politika, s mint ismeretes, a rómaiak tudták ezt s háború esetén diktátort választottak. Amire nem egyszer ráfizettek, mert a diktátor győzelem után sem adta vissza a rábízott hatalmat. Ez a történeti tapasztalat azonban csak azt bizonyítja, hogy a gyógyszer túlerős s ennélfogva enyhébbet és kevésbé kockázatosat kell keresni. Magán azon a tényen, hogy a demokrácia fejlesztését ilyenkor jobb időkre kell halasztani, ez sem változtat. tan ACZÉL Jen. Kétségtelen, hogy a progresszív nevelés a demokrácia fejlődésével jár s a “gyermekosztály” felszabadítása a szülői és tanítói zsarnokság alól nem elvetendő gondolat. De a kísérlet kezdeti veszedelmei, a túlzások, a gyermekek elvadítása éppoly kétségtelen s akkor, amikor a szembenálló oldal egyre erősebb fegyelemmel összekovácsolva rohamozik ,ezt a problémát nem lehet vállalni. A progresszív nevelés végcélja az, hogy a kikényszerített fegyelmet felváltsa az önkéntes fegyelemmel, ami a legüdvösebb dolog a világon. Igen, de mi lesz addig? A régi kényszerített fegyelem lerombolódik — vészes jeleit látjuk az iskolákban, a szülői házakban ,az utcákon — s az önkéntes fegyelem még késik az idők homályában, akkor, amikor a leginkább volna szükség rá. Az átmeneti idő nem hagyható figyelmen kívül semmiféle reformnál s ha életveszélyes, akkor a reformot nem szabad elkezdeni. Mint nem egyszer volt módomban rámutatni, az új politikai ideológiák halálcsíája épen az átmeneti idők elhanyagolása: az ország nem kávéház, hogy átalakítás céljából hosszabb időre bezárhassák. Feltéve,de meg nem engedve, mint jogi műnyelven kifejezik,) ha a kommunisták idővel csakugyan meg tudnák teremteni azt a paradicsomot, amit, ígérnek, amíg megteremtik, addig a kísérletező nép belehal s a paradicsommak nem lesz lakója. Kicsiben a progresszív nevelésre is áll ez. Lehet, hogy különb nemzedéket tud felnevelni idővel, de amíg ez bekövetkezik, azt az időt nehéz kivárni. Azalatt nemzedékek sülyedhetnek mélyen az előző — rosszabb — rendszer alatt elért erkölcsi és értelmi színvonal alá s gyengülhetnek meg végzetesen, épen akkor, amikor legerősebbeknek kellene lenniük. A progresszív nevelés főhibája, hogy lebontja a régi erkölcsi épületet akkor, amikor a zivatar imár tombol s az új épület, amelyről még nem is tudjuk, hogy állja-e a vihart, még nincs készen. Szép nyári időkben talán meg lehetne kockáztatni, noha akkor is lehet vitatkozni célszerűségéről, — de télen? Annak idjén azt mondták, hogy a sedáni csatát a németek számára a tanítók nyerték meg, — vigyázzunk, nehogy a miénket a tanítók veszítsékel. A nemzetőrség karabésokkal felfegyverezve tart őrjáratot Phenix City, Alá utcáin, ahol Albert L. Patterson, refrom demokraták főügyész jelölt gyilkosát keresik. A KIRÁLY JOGAI Claire Séris művészi nevén Clairon, a híres francia drámai színésznő ,egy alkalommal viszszautasította egyik szerepét, mert nem szerette azt a színészt, aki partnere lett volna. Ezért egyhónapi fogságra ítélték. Midőn ezt az ítéletet egy udvari ember hírül vitte neki ,a művésznő színpadias méltósággal felelte: — A király rendelkezhet szabadságom, javaim és életem fölött, de a becsületemmel mitsem tehet. — Önnek igaza van, — felelte az udvari ember. — Ott, ahol nincs mit keresni, akirály elvesztette jogait. .