Amerikai Magyar Népszava, 1954. július (56. évfolyam, 157-162. szám)

1954-07-02 / 157. szám

2. GLDA i­ Mitered ae second class matter at the Post Office at Cleveland, Ohio. Published Dally Except Sunday, New Year’s Day, Decoration Day, Indepen­dence Day, Labor Day, Thanksgiving Day and Christmas Day at 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA. Inc. Editor: ZOLTÁN GOMBOS jamu­nsi­ana Circulation Office Szerkesztőség és riadóit!Vitai SeO EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 53 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK: juh, Oe 453 Störer Avenue ilanee, O.: 766 E. Summit Street .ethlehem, Pa.: 703 E. 4th Street (ridgeport, Conn.: 5v8 Bostwick Ave. ?uffalo 17, N. Y.: 70 Orchard, Drive •tracas, Venezuela, Velazquez s Miserla 25 'hlcago. 111.: B341 Prairie Avenue 'etrolt, Mich.: 8129 W. Jefferson Ave. ‘lew Brunswick, N. J.: 98 French St. Newark, N J.: 403 Lawrle Street, Perth Amboy, N. J. Passaic, N. J.: 141 Jefferson Street Perth Amboy, N J.: 403 Lawrle St. Philadelphia. Pa.. 1811 N. uvanklln S' Pittsburgh, Pa.: 75 Cjst Street Poughkeepsie, N. Y. 31 Jefferson Bt. Toronto, Ont.: Izsák Gyula, 368 Spadina Rd. •Trenton, N. J.: 511 Genesee Street «madal Main Office- Rave- ,,T "’’a, 269 Spadina Ave., Toronto 2-B, Ont. Tel. /A 1-5783, Lakás telefon: AV 5-1795. / SUBSCRIPTION RATES — (ELŐFIZETÉSI ÁRAK) ÍJ. S. A., Canada, Mexico és Délamerika 1 év e hónap 1 hónap Httkóxp.p. Hun (« nap) __________________$12.00 »6.50 »350 Manhattan, Bronx és Európa Hétf­ögnapi zsám (8 nap)__________________$13.00 fT.De $4.6e ▲ névvel vagy Jelzéssel megjelent cikkek elsősorban a szerző véleményét fejezik ki és nem feltétlenül azonosak a lap álláspontjával. Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg _ és nem küldünk vissza. A BÚCSÚBESZÉD • Churchill beszédeit az ember mindig azzal az érzéssel hallgatja, mint egy nagy színész teljesítmé­nyét. Tegnapi beszédével, amely négynapos ameri­kai látogatásának búcsúbeszéde volt, szintén így va­gyunk, de valami szomorúságot is érzünk. Churchill gyakori vendég Amerikában, ahová vérségi kapcso­latok is fűzik­— anyja amerikai volt — és valószínű, hogy ez volt utolsó látogatása. A közel 80 éves Chur­chill visszavonulás előtt áll és így ez a beszéde egy­ben amerikai hattyúdala is volt. Vájjon igaza volt-e, amikor a szovjettel való “békés együttműködést” sürgette? Vájjon igaza volt, amikor javasolta, hogy türelemmel és megértés­sel kell kezelnünk a szovjet politikáját? Béke, türelem és megértés hangoztatása mindig lefegyverző. Ki akarná az ellenkezőjét? De vájjon nem gyakorolta-e Amerika ezeket az erényeket szin­te fölös mértékben? Vájjon jóhisze­­űségünkben nem mentünk-e el odáig a háború után, hogy leszereltük hadseregünket? Vájjon nem használtunk-e minden alkalmat a szovjettel való tárgyalásra? Vájjon nem tűrtünk-e el több visszaélést a szovjet részéről, mint amennyi egészséges volt? Sokszor az az érzésünk, hogy kevesebb türelem és “megértés’’ hasznosabb lett volna. Sajnos, nagyon is jól megértjük a szovjet szándékait. Ennyi meddő próbálkozás és keserű csalódás után vaknak kellene lennünk, ha nem értenők meg. De a türelmet és meg­értést nem vagyunk hajlandók összetéveszteni a meg­alkuvással. Churchill államférfim nagyságát csodáljuk, de azt is tudjuk, hogy legalább annyiszor tévedett, mint igaza volt, és ma, 1954 nyarán egyáltalán nem va­gyunk meggyőződve, hogy a világbéke ügyét a szov­jet iránti türelemmel szolgáljuk legjobban. A GUATEMALAI HELYZET A guatemalai helyzet tisztul és egyben homá­­lyosodik. Arbenz elnök lemondásával a jelek szerint a kommunista befolyás véget ért az országban. Diaz ezredes katonai juntája törvényen kívül helyezte a kommunista pártot, de ugyanakkor tovább harcol az anti-kommunista felkelők ellen. Ezekben a kis “banán köztársaságokban” állam­érdek és magánérdek gyakran keveredik, és még nem tudhatjuk, hogy ez a mai zavaros helyzet nem egyéni becsvágyak küzdelmét jelzi-e. Valaki hatalomra tör­és valószínűleg diktatúrára, ami a banán köztársa­ságok szokott államformája. De ez már Guatemala magánügye marad — ha a kommunizmus valóban ki van küszöbölve abból az országból és vele együtt az amerikai kontinensről. AZ ÚJ ORSZÁG Szibéria egy új ország — mondták az oroszok Harrison Salisburynak, a New York Times munka­társának magyarázatul arra, hogy az életviszonyok milyen kezdetlegesek. Az igaz, hogy meglehetősen új ország telepedés szempontjából — körülbelül ugyanolyan idős, mint az amerikai kontinens, vagyis nagyjából 350 éves. Szibéria éghajlata természetesen sokkal kedve­zőtlenebb az amerikai kontinensénél, de nyugati és déli részén, ahol a települések vannak, az időjárás tűrhető, nem rosszabb, mint nálunk például az észak­­nyugati államokban, Montanában, North Dakotában vagy Washingtonban. A különbség a két országrész között azonban szembeötlő és tegyük hozzá, hogy a mi északnyugati államainkban alig száz éve indult csak meg a település. A különbségre a szovjetnek jobb magyarázatra lesz szüksége, mint az időjárás. VESZÉLYBEN Amerikai nagyvárosai a múlt héten védelmi já­tékokat rendeztek. Kiderült, hogy cseppet sem ké­szültünk fel ellenséges légitámadásokra. Ha atom és hidrogénbombával megrakott rakéta repülőgépek lepnék meg az amerikai kontinenset, milliók halná­nak szörnyet percek alatt. Éppen ezért komolyabb, alaposabb, széleskörű szervezkedésre van szükség. A polgári hatóságokkal karöltve kell minden más szervnek beilleszkednie a légvédelmi hálózatba. Reméljük, hogy erre a percre, amikor bombázók hatolnak át az óceánon, sohasem kerül sor. De azért nem hagyhatjuk védtelenül váro­sainkat, családjainkat. Résen kell állani és akkor nem érhet bennünket meglepetés. AMERIKAI MAGYAR NIIFLEÁJA A TÉVEDÉS ÁRA “A mi demokratikus éltfelfogásunk szerint minden embernek joga van tévedni következmé­nyek nélkül, feltéve, hogy tévedése jóhiszemű, szemben a diktatúrákkal, ahol a “tévdelés” fej­vesztéssel is jár. Ha elvesszük az egyén jogát a téve­déshez, ha súlyosan­ megbüntetjük tévedéséért, aláássuk a független gondolkodásra való hajlamot, fel­vizezzük a függetlenség szellemét, amely ennek az országnak legna­gyobb lelki erőforrása — írta a minap Nógrádi Béla a “Tévedés joga” című cikkében. Ragyogóan Szász Ernő szellemes és logikus írásairól ismert kartársam dr. J. R. Oppenheimer, a nagy atomtudós tragi­kus bukásával kapcsolatban jutott az idézett kö­vetkeztetésekre, amelyek éppen olyan elgondol­koztatók, mint maga az Oppenheimer-eset. Anélkül, hogy a tévedés jogának a Nógrádi kar­társ által megfogalmazott védelmével vitába kí­vánnék bocsátkozni, szeretnék továbbmenni az újságcikkben felvetett gondolatokon. A tévedés jogát — legyen az Oppenheimeré, akinek ügye az egész világ érdeklődését magára vonja, vagy legyen az Nagy Jánosé, akinek neve legfeljebb majd egyik kis vidéki újság halálozási rovatában jelenik meg nyomtatásiban — természetesen elis­merem. Sőt, messzebb megyek, mint jeles kartár­sam, mert szerintem a tévedés az emberi szellem éppen olyan természetes megnyilvánulása, mint amilyen természetesen lehetséges velejárója a testi funkciónak a betegség. A “jóhiszeműséget’’ én nem is említeném, mert szerintem a tévedés szó önmagában a szándékosság hiányát is kifejezi, rosszhiszeműségnek pedig szándékosság a megelő­zője. A tévedés tehát szerintem sem bűn és ami nem bűn; szerintem sem büntethető. Nagyon földi és nagyon prózai megnyilvánulá­sa azonban emberi életünknek, hogy maga az a tény ,hogy a tévedés nem bűn, nem ad felment­vényt a tévedés árának megfizetésére. Nem Op­penheimer lesz az első ember a világon, akivel a sors megfizetteti tévedése árát — amennyiben ügy­ének legfelsőbb fóruma is ellene dönt — és nem ő lesz az utolsó. Tévedéseinknek árát szinte kivétel nélkül valamennyien megfizetjük. Burok­ban született az az ember, aki nem bűnhődik meg tévedéseiért. Vegyük csak a legminden­napibb pél­dát, a rosszul sikerült házasságot. Tévedés volt és a tévedés árát két ember fizeti. Térjünk azonban­­vissza Oppenheimer szemé­lyére. Én nem vagyok benne annyira biztos, mint Nógrádi kartársam ,­hogy “Oppenheimer legna­gyobb bűne valószínűleg a hidrogénbomba kö­rül van.” Kétségtelen ,hogy Oppenheimer “nagy tévedése” a hid­rogénbomika megalkotásának el­lenzése volt. A háromtagú bizottság döntésében azonban talán nem ez a tévedés volt a vezető mo­tívum (végeredményben ez mér a múlté), hanem az a száraz tény, hogy Oppenheimer baráti köré­ben kommunisták volta­k ,esetleg vannak. Ez az, ami Oppen­heimert — jóllehet ő maga hűséges és hazafias embernek találtatott — a bizottság szemében elsősorban biztonsági kockázattá minő­sítette. És bármennyire is visszásnak tetszik egy szabad országban ,hogy az ember nem válogat­hatja meg szabadon és következményeik nélkül barátait, a bizottság aggálya mégis érthető. Elő­ször is nyilvánvalóan több esélye van annak ,aki kommunistákkal barátkozik, hogy előttük “elszól­ja” magát, mint annak, aki kommunistákkal szóba sem áll, másodszor pedig már a múltban megtör­tént, hogy Oppenheimert a­­barátai megpróbálták atomtitkok kiadására rábeszélni — a kommunis­ták számára. Oppenheimer ellenállt, amint ez hazafias kötelessége volt (nem érdeme, hanem kötelessége), feljelentést tett, de később, az ügy­iben eljáró biztonsági szervek munkáját megnehe­­zítette azzal, hogy valótlan vallomással igyeke­zett kommunista barátját a bűnhődés elől meg­menteni. A hibát később belátta és korrigálta és amikor megkérdezték, miért tette, szárazon és őszintén csak annyit mondott: mert idióta vol­tam ... A tapasztalatok után nem kell bizonygatni, hogy olyan ember, aki az egész nemzet sorsára döntő titkok őrzője, nem mindegy, hogy milyen baráti kör­ben él. A hazafi hűsége bármikor konfliktus­ba kerülhet a barát hűségével, mint ahogy ez Oppenhemer esetében meg is történt. Oppenhei­merben a hazafi hűsége egyszer győzött, való­színűleg újjab­b esetben is győzne, tekintve, hogy nemcsak nagy tudásnak bizonyult, hanem hűsé­ges hazafinak is találtatott, de a kockázat minde­mellett fennáll. Senki vagyok ahhoz, hogy lapunk olvasói előtt a nagy Oppenheimer bírájaként lépjek fel. Cso­dálom alkotó erejét, tudását, sőt csodálom bátor és őszinte egyéniségét ,amivel a nyilvános meg­hurcoltatást választotta ártatlanságának bizonyí­­tására a babérkoszorúval övezett nyugdíjfolvo­­nulás helyett. Ha azonban arra gondolok, hogy a kommunisták által meggyötört, elüldözött, ki­fosztott ember ,aki gyűlöli a kommunistákat, biz­tonsági kockázatot jelenthet államtitkok szem­pontjából ebben az országban, ha felesége, vagy gyermekei ,esetleg szülei a vasfüggöny mögött élnek, akkor csak helyeselhetem a bizottság mesz­­szemenő és felelős óvatosságát, amivel legnagyobb titkainak őrz­ését kockázatmentessé kívánja tenni. A gyakorlati kitérőtől visszakanyarodva a té­vedés jogának és árának konfliktusára, megállap­ ítta: SZÁSZ ERNŐ áíthatjuik, hogy Oppenheimer hidrogénbombás tévedésének áráért már benyújtotta a­ sors a szám­lát évekkel ezelőtt, méghozzá nem is Oppenhei­mer kezéhez címezte, hanem az Egyesült Államok külügyminisztériumához és rajta keresztül az egész nemzethez. Az a tény ugyanis, hogy Oppen­heimer tévedése késleltette a hidrogénbomba megalkotását, a Szovjetuniónak előnyt áldott, amely időbeli előnyt — hasonló tévedés hijján — az oroszok ki is használtak és hamarabb álltak közelebb a legpusztítóbb háborús eszköz hasz­nálatának lehetőségéhez, mint az USA. Nem kell külügyi szakértőnek lennünk ahhoz, hogy ez a körülmény milyen súlyos fékeket rakott külpo­litikánk lendületére és milyen veszélyeket je­lentett az egész nemzet számára. Jóvátehetetlen következményei is le­hettek volna a tévedés­nek, ha párosult volna hozzá egy hasonló kö­vetkezményeikkel járó tévedés a légierőnk épí­tésének fejlesztésében és egy időre ezen a té­ren is a második helyre szorultunk volna a ver­senyben. És itt kapcsolódik fejtegetésünkhöz a tévedé­sek árának egy tragikus tényezője. Az, hogy minél nagyobb, minél fontosabb egy ember, té­vedésének árát annál többen fizetik. A sors igaz­ságtalan törvénye ez, de olyan gyakran betelje­sülő, hogy nemzedékről nemzedékre végigkísér­te az emberiség történelmét. Mi magunk is fizet­jük az árát Hitler téves kalkulációjának, hogy meg tul­ja nyerni a háborút. Fizetjük az árát Roosevelt tévedésének, hogy az orosz ígéretek­ben meg lehet bízni. Fizetjük az árát vezetőink tévedéseinek és fizetjük az árát a saját magunk ezer és egy történelmileg jelentéktelen, de a ma­gunk sorsára esetleg döntő tévedéseinek. Diktatúrákban a fejünket is veszíthetjük ér­tük, mint ezt Nógrádi kartársam írja, de a mi demokratikus életformánkban is csak szép elv marad legtöbbször, hogy “jogunk van tévedni következmények nélkül”, mert ha az államha­talom el is,ismeri természetes jogunkat a té­vedéshez, a sors mégis fejünkre olvassa annak következményeit. Tévedni jogunk van, tévedni nem ibün, de azért tévedéseinkért sajnos fize­tünk. Fizetsz Te, fizet Oppenheimer és fizetek én. Emberek vagyunk, ez a sorsunk. ELSZEGÉNYEDETT DOLLÁRMILLIO­­MOSOK OTTHONA San Franciskóban Fehér Háznak nevezik azt a tágas palotát, amelyben Brixton ,sokszoros mil­liomos, elszegényedett volt dollármilliomosok ré­szére, otthont rendezett be. Az ellátás ingyenes azok számára, akiknek semmi j­ük sem maradt, de valami csekélységet fizetnek azért ,akik a múlt roncsait megtudták menteni. A palotának jelen­leg 300 lakója van, agglegények és családos em­berek. A közös étkező a legelegánsabb szálloda díszére válnék. Van azonkívül olvasó-, író- és já­tékterem, továbbá rádióhelyiségek. ROSSZKOR KEZDTÉK... Aczél Benő A napokban jórészt tanárokból és nevelési szak­értőkből álló társaságban fültanúja voltam egy vitának, amely az úgynevezett progresszív neve­lés körül forgott. A tekintélye­sebbek — egy nagy kollégium dékánja és egy nagy elemi isko­la igazgatónője — hevesen vé­delmezték az új iskolai “világ­nézetet”, a gyakorlati oktatók támadták. Azt mondták, a pro­gresszív nevelés a tanulást a gyermekekre bízta, akikre ily súlyos, érettséget, tapasztalatot kívánó feladatot nem lehet rábízni. Az elmélet védelmezői azt fe­lelték, hogy ahol a rendszer nem sikeres, ott a tanár a hibás, mert a progresszív nevelés célja nem a felelőtlenséget hirdeti, hanem és ellenke­zőleg, a felelősséget, de azt a gyermekeknek — megfelelő irányítás mellett — önként kell vál­­lalniok. Igen, de nem vállalják, mondták a kritikusok, hanem vígan döntik el, mi jó nekik s eb­ből fa­kad a tudatlanság, a fenyelmezetlenség ,sőt az ifjúkori bűnözés. Lehetséges, felelték a progresz­­szív nevelés vérilelmezői, de ez csak átmeneti tü­net, ami velejár minden reformmal. Majd ha a tanárok jobban megértik, a tanulók is jobban meg fogják érteni. A gyermekben ösztönös a tudás­vágy, azt kell felébreszteni, ez az új rendszer alapja. Jelen sorok írója, nem lévén szakértő, csak a végén s akkor is félénken szólt­­bele a vitába: — Az a baj, hogy az egészet rossz időkben kezd­ték. Forradalmi időkben nem kevesebb, hanem több fegyelemre van szükség ... Az idő későre járt s így a felvetett szempont nem került megvitatásra. Holott azt hiszem, ez a kérdés magva. A progresszív nevelés visszahatás volt a régi, túlzott iskolai­ fegyelemre, amelynek valóban vol­tak súlyos hátrányai. Mint minden visszahatás, ez is túl ment az egészséges határokon s nor­mális időkben — igazuk van az uj rendszer vé­delmezőinek, — ebből nem lett volna nagyobb baj. Bizonyos idő és kipróbálás után minden el­mélet lecsillapodik s megtisztul s kialakul a régi és az uj rendszerek valami praktikus keveréke. De az idők nem normálisak s ,a megtisztulási folyamat ezúttal veszedelmes. Érdekes ellenmondás, hogy az új politikai “ide­ológiák” híveiktől a legnagyobb fegyelmet kö­vetelik meg s a demokrácia az egyéni szabad­ság lehető kiterjesztését kívánja, mégis az ide­ológiai háborúiban a demokrácia e természetes fej­lesztése rossz stratégia. A demokrácia ugyanis békére való politika, s mint ismeretes, a rómaiak tudták ezt s háború esetén diktátort választottak. Amire nem egyszer ráfizettek, mert a diktátor győzelem után sem adta vissza a rábízott hatal­mat. Ez a történeti tapasztalat azonban csak azt bizonyítja, hogy a gyógyszer túlerős s ennélfogva enyhébbet és kevésbé kockázatosat kell keresni. Magán azon a tényen, hogy a demokrácia fejlesz­tését ilyenkor jobb időkre kell halasztani, ez sem változtat.­ tan ACZÉL Jen. Kétségtelen, hogy a progresszív nevelés a de­mokrácia fejlődésével jár s a “gyermekosztály” felszabadítása a szülői és tanítói zsarnokság alól nem elvetendő gondolat. De a kísérlet kezdeti veszedelmei, a túlzások, a gyermekek elvadítása éppoly kétségtelen s akkor, amikor a szembenálló oldal egyre erősebb fegyelemmel összekovácsol­va rohamozik ,ezt a problémát nem lehet vállalni. A progresszív nevelés végcélja az, hogy a ki­­kényszerített fegyelmet felváltsa az önkéntes fe­gyelemmel, ami a legüdvöseb­b dolog a világon. Igen, de mi lesz addig? A régi kényszerített fe­gyelem lerombolódik — vészes jeleit látjuk az iskolákban, a szülői házakban ,az utcákon — s az önkéntes fegyelem még késik az idők homá­lyában, akkor, amikor a leginkább volna szük­ség rá. Az átmeneti idő nem hagyható figyel­men kívül semmiféle reformnál s ha életveszé­lyes, akkor a reformot nem szabad elkezdeni. Mint nem egyszer volt módomban rámutatni, az új politikai ideológiák halálcsí­ája épen az át­meneti idők elhanyagolása: az ország nem kávé­ház, hogy átalakítás céljából hosszabb időre be­zárhassák. Feltéve,­­de meg nem engedve, mint jogi műnyelven kifejezik,) ha a kommunisták idővel csakugyan meg tudnák teremteni azt a paradicsomot, amit, ígérnek, amíg megteremtik, addig a kísérletező nép belehal s a parad­icsom­­ma­k nem lesz lakója. Kicsiben a progresszív nevelésre is áll ez. Lehet, hogy különb nemzedé­ket tud felnevelni idővel, de amíg ez bekövetke­zik, azt az időt nehéz kivárni. Azalatt nemzedé­kek sülyedhetnek mélyen az előző — rosszabb — rendszer alatt elért erkölcsi és értelmi szín­vonal alá s gyengülhetnek meg végzetesen, épen akkor, amikor legerősebbeknek kellene lenniük. A progresszív nevelés főhi­bája, hogy lebontja a régi erkölcsi épületet akkor, amikor a zivatar imár tombol s az új épület, amelyről még nem is­ tudjuk, hogy állj­a-e a vihart, még nincs készen. Szép nyári időkben talán meg lehetne kockáz­tatni,­­ noha akkor is lehet vitatkozni célsze­rűségéről, — de télen? Annak idjén azt mond­ták, hogy a sedáni csatát a németek számára a tanítók nyerték meg, — vigyázzunk, nehogy a miénket a tanítók veszítsék­­el. A nemzetőrség karabésokkal felfegyverezve tart őrjáratot Phenix City, Alá­ utcáin, ahol Albert L. Patterson, refrom demokraták főügyész jelölt gyilkosát keresik. A KIRÁLY JOGAI Claire Séris művészi nevén Clairon, a híres francia drámai színésznő ,egy alkalommal visz­­szautasította egyik szerepét, mert nem szerette azt a színészt, aki partnere lett volna. Ezért egy­hónapi fogságra ítélték. Midőn ezt az ítéletet egy udvari ember hírül vitte neki ,a művésznő színpadias méltósággal felelte: — A király rendelkezhet szabadságom, javaim és életem fölött, de a becsületemmel mitsem te­het.­­ — Önnek igaza van, — felelte az udvari em­ber. — Ott, ahol nincs mit keresni, a­­király el­vesztette jogait. .

Next