Amerikai Magyar Népszava, 1956. február (58. évfolyam, 26-44. szám)

1956-02-01 / 26. szám

2-IK OLDAL »1« as focoad Class Matter at tbs C Is island Post OífMa Badar tha Act of March 1879. Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. ins HAST sand STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Mu to rial ana Circulation Office — Szerkesztőség és KladOnlvata] tSO EAST 79th STREET. NEW YORK 81. N. Y. telefon: REgent 7-9370 «löflxetésl Arak • Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $13.00 — Félévre (half year) 8.00. Negyed évre (quarter year) $4.23 JRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Irldgeport, Conn., 578 Bostwiek Ave. Uliance, O., 766 E. Summit Street lethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo 17, N. 70 Orchard Drive hicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. etroit, Mich., 8129 V/. Jefferson Ave. KANADAI 269 CoUege St., WA 4-3905 Lakás: E Garfield, N. J„ S3 Division Bt. New Brunswick, N. J., 96 F-arch Bt. Perth Ambor, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St. Toronto, Ont., Can., 368 Spadlna Rd. Trenton, N. J., 511 Genesee Street FŐIRODA: A 1-8324, Toronto 1-B. Ont., Canada AZ ATOMVESZÉLY Európai ato­mtudósok, élükön az angolokkal, azt­­hangoztatják, hogy a sok atombombás kísérlet az emberiség egészségét veszélyezteti. A radioaktív anyagok ugyanis a föld légkörében maradnak. Szél, eső viszi szerte a föld minden zugába ezt a mérges anyagot, amely, ha nagy mennyiségben kerül érint­kezésbe az emberi testtel, károsan befolyásolhatja a szervezet működését. Többiek között erről is tanács­kozni fog Eden an­gol miniszterelnök ,aki most a Fehér Ház vendége. Az angol munkáspárt azt sürgette, hogy valamiféle egyezményt hozzanak létre Amerikával és a szovjet­tel, hogy ne robbanjon több atom- és hidrogénbomba. Bár a szórványos robbanások nem jelentenek komoly veszélyt, később, amikor már nemcsak Ame­rika, Anglia és a szovjet, de más országok is kísérle­tezni fognak, túl sok ilyen atom­hamu kerül majd a levegőbe. Az orosz származású dr. Rabinovics vegyész­­professzor ismertette a legkiválóbb a­tomkutatók vé­leményeit. Ezek­­mind atomellenőrzést sürgetnek, mi­előtt még atomháborúra kerülne sor. Az érvelés, hogy egy atomháború romokba dön­tené az emberi civilizációt, helytálló. De ugyanakkor ezeknek a­­szörnyű fegyvereknek köszönhetjük, hogy békében élünk. A hajdan olyan hetyke, kard csörtető­s marsalok ma már jól tudják, hogy az atombomba nem tesz kivételt közlegények és vezérek között. A halál forgó szele válogatás nélkül ragadja magával azokat, akik azt hiszik, hogy büntetlenül nyithatják fel Pandóra szelencéjét. Bármennyire járhatják is a szájukat az oroszok, katonai fölényükre hivatkozva, jól tudják, hogy a támadás napján utoléri őket a meg­torlás, így aztán a hidegháború zátonyai között érte­keivé halad tovább az emberiség egy jobb jövő felé. Atomháborútól azonban — egyelőre legalább is — nem kell tartania. Az új nemzedék talán majd oko­sabb lesz. Damocles kardjával a feje fölött belátja, hogy jobb engedni és élni, mint tömeggyilkosságokat rendezni­­és elpusztulni. AZ EGÉSZSÉGHEZ VALÓ JOGUNK Eisenhower elnök egészségügyi programját ez­­ideig sikerrel gáncsolták, vagy helyesebben, szabo­tálták a republikánus honatyák. A törvényhozók, akik bőséges tiszte­let­díjat húznak és ráadásul még vagyonuk is van, el sem tudják képzelni, hogy mil­liók élnek ebben a tej­jel-mézzel folyó Kánaánban orvosi, fogorvosi, kórházi segítség nélkül. Éppen azok, akik legjobban rászorulnak erre a segítségre, nélkülözik azt anyagiak híjján, gyenge bérek, szű­kös fizetések miatt. Sok huzavona után módosult a valóban ember­séges és időszerű program. Ike most azt kéri, hogy a szövetségi kormány adjon egészségügyi biztosítást a dolgozóknak,­­családtagjaiknak, öregeknek, nyugdí­jasoknak. A biztosító társaságok, amelyek túlságosan drá­gák és aránylag keveset­­nyújtanak, lejekyzón­k révén gáncsoskodnak. Az­­elnök módosított és mérsékelt kívánságát sem akarják teljesíteni. Hiába hivatkozik rá, hogy Európában mindenütt beváltak és áldásos­nak bizonyultak az efajta intézmények. A bősz de­magógok “szocializmusnak” nevezik a tervet, az egészségügyi szocializálás aféle kommunista össze­esküvés a szemükben. Az, hogy milliók, akik nem tudják az orvost, gyógyszert, kórházat megfizetni, betegségektől pusz­tulnak el, hidegen hagyja őket. “Hja, ez az élet”, mondják szemforgatón azok, akik, ha szálka megy a kisujjukba, specialistát hivat­nak ki. — Truman volt elnök annak idején azt hangoztat­ta, hogy minden amerikai polgárnak joga van az egészséghez és az államnak nemcsak háborúban kell gondoskodni erről, de békében is. A háború vetett fényt a megdöbbentő tényre, hogy a hadköteles ame­rikai ifjúság milliói rossz fogakkal­­és mindenféle be­tegségekkel terhelten katonai szolgálatra képtelen­nek bizonyultak. Mások a hadsereg orvosainak, fogor­vosainak köszönhették, hogy meggyógyultak, rendbe jöttek. Egy háború kellett ahhoz, hogy visszanyerjék egészségüket. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA FERENCZ BÁCSI EMLÉKEZÉS EGY FOGOLYTÁBORRA Fogolytáborunk piszkos ablakai, a Volga nap­sütötte tükrére néztek. A tábor legidősebb tiszti­szolgája, Ferencz bácsi, galambosz fejével, a Mur­­mán vasútról hozott tapasztal­taiéval, a körösmenti öreg pa­rasztok apáskodó kedvességével közös tiszteletnek örvendett. Sokszor kértem, hogy ne szólít­son hadnagy úrnak, de i.y . nagyarányú f­e­g­y­e­le­mtörésre nem tudtam rábírni. Hiába érez­hette, hogy fiúi tisztelettel vi­seltetek iránta, kérésemet­ nem telj­esítette. Ennek ellenében a negyven fogoly tiszt között, én voltam az egyedüli, akinek titkos énjét is feltárta. Ilyenkor is had­nagy úrnak hívott, de megfogta a kezemet és sok sok szenvedéssel teli múltjába vezetett. Egy világos tavaszi reggelen, amikor a tábor udvarán lévő padon ültünk, mindezt úgy mondta, mintha önmagának mesélt volna. —Semmi házi ember lett belőlem. A Murmány vasút elemésztett. Hogy fogom meg majd otthon az eke szarvát, amikor az egyik karomba, annyi erő sincs, mint egy gyerekébe? Lelogó bajusza eltakarta szájszélének vissza­szorított megrándulását. — A múlt tavasszal, amikor kikerültem a kór­házból, a barakba vittek. Hát csak egyszer azt érzem, hogy még a pipa se ízlik. Mán pedig, ha magam fajta embernek nem ízlik a pipa, akkor már nagy baj van. Meg is mondtam mindjárt Jani komámnak, aki törül ingrál atyámfia is, hallod-i Jani, énbennem megint bennem van a nyaraja, mer a pipa se ízlik. Jani komám csak hallgatott. Egyszer osztán azt mondja, hogy bizony neki se. Na mondok, Jani, akkor benned is benned van a nyavaja. — Milyen nyavaja Ferencz bácsi? — Nagy sora van annak hadnagy úr, nem lehet azt egy szuszra elmondani. Na mondom Jani ko­mám, bennünk van a cinga, mert tudja-i hadnagy úr, hogy aki a Murmány vasutat megjárta, abba örökre beleesett a féreg. — Mi az,a cinga, Frencz bácsi? — Csúnya nyavaja. Látja hadnagy úr, engem elengedtek a kórházból, de a fogdusom mindég virzik. A jobb t­rdem kalácsát, még alig tudom mozgatni. A karomba meg nincs erő. Néha úgy vagyok, hogy az egész testembe nincs jártnyi erő. Aki ott vót, mind így járt. Hogy ne járt vóna, hát­szén hetekig, hónapokig úgy dogoztunk, hogy a mocsárba kötésig álltunk. Minden nap egy nagy ibrik melegvizet, amit úgy hívtak, hogy tea, egy kis cukrot kaptunk, meg olyan fekete kenyeret akár odahaza a jó szántófőd. Két három hónap­­­nál senki se bírta tovább, legtöbbje elpatkolt. Akik elpatkoltak, odakerültek a vonat tőzisiba. Hej de sok magyar csonton fut a Murmány vasút! Akik, mint én is, nem pat­koltunk el, világ hetünk­re roncsok maradunk. Hát hogy egyik szavam­mal a másikba ne kapjak, csak haj­toga­togatom Jani komámnak, hogy Jani,­emán nem jól van, mert a pipa se ízlik. De ő is hajtogatja, hogy hal­lod-i Ferenc nékem se. Napokig kodorogtunk a barakba. Olyanok vólunk, mint a leforrázott macs­ka. Egyszer osztán kiültünk a barak elé, oszt ott szomorkodtunk. Odajön ám a ruszki, motyogott valamit, de azt csak a jó Isten értette, mit. Mond­ja­m a magáért, mink meg a mienkét, de bizon nem értettük meg egymást. Na komám, montam Ja­ninak, ez a ruszki valami rosszba töri a fejét. A jó Isten tudja, mit akar tőlünk. Csak mondja, mondja mink meg, akár a csuka a fűbe hallgat­tunk. Eccet oszt, amikor már látta hogy úgyse irtjük meg, megfordult, mutat valamit. Arra néz­­tünk, amerre mutatott. Hát nem messzi a barak­­tul, ott áll egy eke. Attól meg nem messzi egy ki­pányvázott ló. Hát abba a pillanatba olyan szédü­­lés vett rajtam erőt, hogyha nem ülök,hát biztos fődhöz vág. Olyan jószág jött abból a felhasított fődbül, hogy nincsen a világon olyan patikárius, aki jobbszagú vizet tudna csinálni. A muszka meg mondja a magáét. De az Istenit Jani, mondom a komámnak, ő meg tán azt akarja, hogy menjünk szántani. Felállok, oszt mutatom a muszkának, ő is mutatja, hogy ő is azt gondolta. Még a puskáját is megforgatta, oszt mutatta hogy szívesebben fogná az eke szarvát, mint a puska agyát. Mon­dom osztán neki ,hallod-i ruszki, menjünk ott az ekre, ott a ló, próbáljuk meg, hogy nem felejtet­­tük-i el . . .? Jani­komám is feltápászkodott. Neki még Sara­­tovba vágták le a ballábát. Lipisbe mind a hár­man megindultunk. Ferenc bácsi mint aki nagyon mélyen néz a múltba, és látja a jelent sóhajtott. — Honnan tudná, a hadnagy úr, hogy milyen szaga van, a tavasszal felszántott fődnek, azt csak az érzi, aki mindég a főddel bajlódott. Ferencz bácsi egy pillanatnyira megint megállt. — A ruszki odakocog a lóhoz, egy mozdulattal elkapja a serényit, oszt odahozza. Én meg egy­kettőre rávetem a hámot, az eke elé tároltatom. — Na mondom Jani komám, most próbáljuk meg a pipát, hátha izük. Megtömjük. Látom osz­tán, hogy Jani komám olyan milyet szippant be­­lőle, hogy a füst csak úgy bodorkodik a feje felett. — De jó az ize, mondja Jani komám. — Én is nagyot húzok a pipából — folytatta Ferencz bácsi. — Mondom oszt, Jani­komám hal­lod-i, ő kellett nékünk, ő volt a mi bajunk, hogy ingen nem szántottunk. Éreztem én már napok óta, csakúgy mint otthon tavasszal, jó szagot hoz a szél a felszántott fedekrül. Megsziditi az az em­bert, de tán meg is gyógyítja. Hogy izletnék a magamfajta embernek a pipa, amikor arra gon­dolok, hogy nem szánthat, nem vethet. A magam­fajta embernek olyan az ily­esi, mint az uraknak az asszonyaik, nem tudnak nála nélkül meglenni. Hát mondom oszt Jani komámnak, oszt hallod­ i hé, te állj a ló mellé, én meg majd az ekeszarvát fogom. A muszka meg csak nézett bennünket. Neki is olyan vót az ábrázatja, mint a hódvilágé. Ő is örült. Szépen, lassan megindulunk. De alig tet­tünk néhány lipist, amikor azt mondja Jani­ko­mám, hogy hallod-i Ferencz, én nem bírom, nehéz a mankó. Én meg azt érzem, hogy hiába erőlkö­dök, a bal karom az ekeszarvát nem bírja. Ráné­­zünk egymásra. A Jani szemibe látom, hogy az én képem olyan mintha temetisrül jöttem vóna. Az övé meg sárga, fehér, osztán csak annyit mond­tunk egymásnak, ho­gy emberek vagyunk. Ő még a ló mellett se tud elkocogni, én meg még az eke­szarvát se tudom tartani . . . Gyoraai Imre Kanadai magyarok lehetőségei Kemény Júlia A kanadai magyarok történetét már sokan meg­írták. Drámai színekkel ecsetelték a gigászi küz­delmet, amelyet a korai telepeseknek folytatniok kellett a zord éghajlaton amíg termékennyé tették a­ talajt, amíg járhatóvá tették az uta­kat, betörték a vad lovakat és elviselhetővé tették maguknak és családjuknak az életét. Hősök voltak ők, bátrak és erősek. Az utódok már élvezik gyümölcsét a harcnak és munkának, ők már igazi Kánaánban élnek, nekik már rendelkezésükre állnak a technika legmodernebb eszközei és ők már korszerű iskolákban tanulták meg a mezőgazdasági tudományt is. Amikor utunk vé­gig vezet a kanadai magyar farm­vidéken, nincs szükségünk különös éleslátásra, hogy megállapít­suk a jólétet, a gondtalanságot, amelyben a nép é 1. A gazdaságok gondozottak, gépi felszerelésük a legmagasabb igényeket is kielégíti, földjeik dú­sak, állataik a legpompásabb fajállatok, gyümöl­csösük és veteményes kertjük megmutatja, hogy a magyar otthonról hozta magával a föld szerete­­tét és átplántálta új hazája földjébe, még töké­letesítve a kertészet tudományát. A kanadai városokban is megtaláljuk a ma­gyarság szép és tiszta életét. A magyar egyhá­zak és egyletek megőrizték hagyományaikat és a hétköznapok nehéz munkájában elfáradt váro­si­ magyar megtalálja társadalmi életét a magyar közösségekben. Vannak családok, amelyeknek itt született gyermekeik és unokáik olyan zamatos alföldi, dunántúli, erdélyi vagy tiszántúli tájszó­lással beszélnek, hogy senki sem hinné el ró­luk, hogy sohasem jártak az óhazai tájakon. A kanadai magyarság boldog. Lezáródott a küz­delmek korszaka és ma már virágzó élet van Ka­nadában. És ebbe a boldog, fejlődő és haladó or­szágba jöttek be a hazátlanok, akik új országot, új életet kerestek. Nem könnyű nekik a teljesen új és szokatlan környezetbe beleilleszkedniük, kü­lönösen azoknak, akik már megették a kenyerük javát. Sokan hallatták is panasz szavukat. Sokan vágytak vissza Németországba és akadt is közöt­tük olyan, aki visszament, mert nem volt türelme, nem volt lelkiereje kivárni az időt, amíg megszok­ja az új életkörülményeket, amíg lehetőséget talál arra, hogy megfelelő megélhetést, baráti kört, ki­egyensúlyozottabb életet találjon. Nem volt igazuk a panaszkodóknak, mert an­nak, aki elvesztette hazáját, erősnek és kitartó­nak kell lennie. Össze kell szorítania fogait és ök­leit és nem szabad megfutamodnia. Az idő az erő­seket, a türelmeseket és kitartókat igazolta. Azok, akik nem futamodtak meg és erősen dolgozva, kivárták az időt, legtöbbnyire boldogultak is. Leg­utóbb Torontóban találkoztam egy fiatal­ember­rel, aki Budapesten végezte el a gimnáziumot, az­után szüleivel Németországba került, ahol gyár­ban dolgozott és kitanulta a motorszerelést. Ez a fiatal magyar ma egy nagy gyárban dolgozik Kanadában, a kanadai állam költségén most fejezi be mérnöki tanulmányait és nagy jövőt jósolnak neki, mint tehetséges elektromérnöknek. Az édes­apja, aki pesti ügyvéd volt, egy asztalosárugyár­­ban dolgozik és nemcsak eltartja családját, de már kifizetett háza és autója is van. Nagyon sok hasonló példát tudnék felhozni. Természetesen vannak szerencsétlen emberek, akiknek semmi sem sikerül, de azoknál rendszerint valami hiba van: vagy betegség, vagy valamilyen káros szen­vedély, iszákosság, könnyelműség, lustaság. Tér­ írta: KEMÉNY JULIA mészetesen van olyan is, akit egyszerűen üldöz a balszerencse. Véletlenül kezembe került a Calgaryban megje­lenő napilap.‘Mindig megfigyelem ezekben az új­ságokban, vájjon nincs-e bennük valamilyen ma­gyar vonatkozású hír és rendszerint akad is ilyen. Azt olvasom, hogy két fiatal magyar, Kiss József és Illés Béla felfedeztek egy olyan ötletes új ablak­­szisztémát, amely még a szeszélyes­ kanadai időjá­rást is kijátsza. Ez az ablak kitűnő válasz a hideg vagy meleg hullámra. Az érdeklődés oly nagy ezek iránt az ötletes ablakok iránt, hogy hama­rosan megkezdik majd a keleti gyárosok a nagy­bani gyártást is. A lap részletesen leírja az ablakok működését, amelyek olyanok, mint ha valami magnetikus erő vagy csoda szabályozná őket. Az ablak négy oldal­ról nyitható és ha hőhullám van, akkor a szél el­len nyíló ablakot kell kinyitni, ha a szél iránya változik, akkor az ablak egy kézmozdulattal más irányban nyitható. Ha hirtelen zápor jön, egysze­rűen kis fogantyú segítségével ki lehet lendíteni az ablakot úgy, hogy az felfogja az esőt. Az ab­lak teljesen korszerű és modern. Az új építkezé­seknél használatos légszabályozásnál is kiválóan alkalmazható, mert két sor üveg van benne. A két fiatal­­magyar biztos abban, hogy az építészek örülnek újításaiknak és a tervezők az új házak építésénél az előnyöket összhangba hozzák a cse­kély ártöbblettel, amely nem áll arányban a nyúj­tott újításokkal. A két fiatalember néhány év előtt érkezett Ka­nadába és ez a rövid idő elég volt arra, hogy új ötletekkel, friss elgondolásokkal gazdagítsák új hazájukat. Bizonyára fogunk még róluk hallani és azokról a nagyszámú tehetséges magyarokról, akik megtalálják boldogulásukat Kanadában. AZ ŐS ELLENSÉG Entiti Már* Mikor az egyetemen a számtantanítás módszer­tanát felvettem, azt hittem, nem lesz nehéz dol­gom. Gondoltam, majd eljátszogatunk a számo­lógéppel, meg szép színes koc­kákkal fogjuk kirakni, hogy két­szer kettő négy. E helyett köny­vünk első lapján ilyen hierogli­fák meredtek rám: hat nyolcad osztva két egész három huszon­négy­eddel. Megbotránkozásomnál c­s­a­k meghökkenésem volt nagyobb. Hát léteznek még vegyes neve­zőjű törtek? Hiszen én azokat látszólag egy életre eltemettem a képző ötödik osztályában. Hogyan lehet az, hogy sem a háború nem pusztította el őket, se meg nem avasodtak? Hiszen ha meggondolom, már a piramisokon is szerepeltek. Egyáltalán mi joguk van a létezéshez? Ki lá­tott már három huszonnegyedet valamiből és hányszor életemben vásároltam én akármiből is 19 és félszer nyolcvanhárom ötvenhatodot ? Hirtelen kísérteties világossággal elevenedett meg előttem utolsó és majdnem végzetes szám­tan vizsgám. Egy vidám társaságról volt ott szó, amely tutajon kirándult. Ne értsenek félre, nem a tutaj kirándulás volt végzetes, hanem az én sor­som, pedig én nem is voltam a tutajon. Nekem mindössze azt kellett volna tudnom, hogy mennyi vizet szerít ki a társaság a tóból Archimedes tör­vénye szerint, ha a tutaj 21 fatörzsből áll, a fa­törzsek átmérője 56% centiméter és a társaság 16 tagja átlagban 58 és fél kilót nyom? Szomorú merengésemből a tanár hangja riasz­tott fel. “Néhány nap múlva felvételi vizsgát tar­tunk számtanból”.— mondta és én alig akartam hinni a fülemnek. “Aki nem szerez legalább 95 pontot, az nem folytathatja tanulmányait.” Hát velem így senki ne beszéljen — gondol­tam felháborodva. Igaz, azt is hozzátette, hogy a felvételi megismételhető, de én azt már alig hal­lottam. Mindig személyes diadalomnak könyveltem el, hogy számtantanárom jóslata ellenére vittem va­lamire, Amerikába eljutottam és itt, ha szerényen is, de dollárokat kerestem. Igaz, azokkal csak osz­tottam és kivontam, se összeadni, se szorozni ve­lük meg nem tanultam, de Istennek hála, hogy ami kevés volt azt eloszthattam. És most kiderül, hogy Amerikában is van matematika. Feléledt és üldöz, mint a disznófejű nagyúr. Mit csináljak? Nem aludtam azon az éj­jeli Az, hogy meg is ta­ . Irta: ENESEY KLÁRA­ nulhatnám esetleg, eszembe se jutott. Ahhoz én már túl jól ismerem magamat. Megbukni viszont nem óhajtottam, különösen mielőtt szépen ívelő egyetemi pályafutásom ívelni kezdett volna. Már megvirradt mire az én fejemben is felderengett a gordiusi megoldás: hogyan is lehet, hogy nem jutott előbb eszembe? Hiszen Amerikában va­gyunk, a demokrácia hazájában. Itt a diák azt hallgat az egyetemen, amit akar. Ami nem tet­szik neki azt egyszerűen “elejti.” Siettem az irodába és elejtettem a számtan ta­nulást. Gyönyörrel irtam­ alá az erről szóló nyi­latkozatot. Igaz, valahol a tudat alatt felmerült bennem, hogy előbb-utóbb csak fel kell vennem, ha egyszer diplomát akarok,­­de ki­­tudja, ebben a gyorsan haladó korban, hátha addigra valami újabbat fedeznek fel? f Írta: GYOMAI IMRE (Paris. PONTOSAN — Hát aztán, hogy tudtak magától lopni, Mi­hály bácsi ? És hány tárgyat loptak ? — Harminchármat!­­*• — Harminchármat, már össze is számolta ? No, sorolja fel! — Nem igen van mit felsorolni kérem, mert egy pakli kártyát meg a szűrömet lopták el.

Next