Amerikai Magyar Népszava, 1959. április (61. évfolyam, 77-102. szám)
1959-04-01 / 77. szám
. OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office —, Szerkesztőség és Kladőhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00: félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street New Brunswick, N. J., 98 French St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Perth Amboy. N. J., 403 Lawrie St. Niagara Square Station PHILADELPHIA, 122 W. Loudon St, Chicago 19, HI., 8341 Prairie Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: EÉLA W. BAYER, Mgr. 371 College St.. Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 ELLENSÉGEKBŐL — SZÖVETSÉGESEK Aki a középkeleti politikai sakkjátékot figyeli, az rövid idő alatt épületes dolgokat tapasztalhatott. Nasser alig pár hónappal ezelőtt még halálos ellensége volt Jordánnak és Lebanonnak. Mindkét országot az arab köztársaságba akarta olvasztani. Aztán jött az iraki forradalom és a szovjet kimutatta a foga fehérét. Az “önzetlen Kremlin” babként rángatja Kessem ezredest, Irak diktátorát. Egyiptom és Szíria is eladósodtak Moszkvában, de Nasser, akármilyen elfogult is a nyugati kormányokkal szemben, nem esett a feje lágyára. Az arab nemzeti mozgalmat nem hajlandó Moszkva járószalagjára fűzni. Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet gyarmatosítani akarja a Középkeletet, Nasser nyíltan szembeszállott Kruscsevvel. Bár a nagy arab világbirodalom álmát még nem adta fel, sietve megállapodott tegnapi ellenségeivel, Jordánnal és Lebanonnal, hogy tiszteletben tartva függetlenségüket, igyekszik szövetkezni velük a közös veszély ellen. Washingtonban már egy évvel ezelőtt megjósolták, hogy a nagy oroszegyiptomi szerelemnek rossz vége lesz, így is történt. Szudán, amely szintén bizonytalan lábon áll, ugyancsak védelmet keres. Azoknak lett igazuk, akik megmondották, hagyni kell, hadd alakuljanak ki a dolgok maguktól. Az arabok rájöttek, hogy Nikitával nem lehet egy tálból cseresznyézni. KEZDJÉK A GYILKOSOK Ohioban az állami törvényhozás elutasította Di Salle kormányzó kérelmét a halálbüntetés eltörlésére. Alig múlik el év, hogy egyik vagy másik állam törvényhozásában ilyen javaslat fel ne bukkanjak, de többnyire elutasításra talál. Jelenleg nagyon kevés az államok száma, ahol nincs halálbüntetés. Kriminológusok, jogászok, humanisták, akik a halálbüntetés eltörlése mellett kardoskodnak, azt hangoztatják, hogy a halálbüntetésnek nincs elriasztó hatása a bűnözőre, és hivatkoznak azokra az országokra, ahol a halálbüntetés el van törölve. Ezekben az országokban a kapitális bűncselekmények nem emelkedtek, noha a bűnözőnek nem kell félnie a halálbüntetéstől. Mindennek tetejébe, a halálbüntetés “végleges”, vagyis nem ad módot a jogszolgáltatás hibáinak helyesbítésére. A valószínűség azonban az, hogy a statisztika félrevezető. Kicsi a lélekszáma azoknak az országoknak, ahol a halálbüntetés el van törölve és csak túl rövid ideje van eltörölve, semhogy a statisztikát mértékadónak fogadhassuk el. Minden logika és emberismeret arra vall, hogy a halálbüntetésnek igenis elriasztó hatása van. Szokták hangoztatni azt az érvet, hogy az életfogytiglani börtön rosszabb, mint a halál, de azt látjuk, hogy halálraítéltek mindig kegyelemért könyörögnek és megkönynyebbülnek, ha ítéletüket életfogytiglani börtönre változtatják át. Azt hisszük, végső, fokon ez nem statisztikai, hanem emocionális kérdés. A társadalom nem érez elégtételt, ha nem veszik el az életét annak, aki elvett egy életet. Különben is, máig sem tudunk hathatósabb érvet a halálbüntetés eltörlése ellen, mint az ismert francia jelszót: Kezdjék a gyilkosok. HARC A RÁK ELLEN Lesújtó még említeni is a statisztikai tényt, hogy minden negyedik amerikai rákbetegségben fog meghalni. Orvosilag ennek a századnak iróniája, hogy minél hosszabb az átlagos életkor, annál többen halnak meg rákban, lévén a rák az öregség betegsége. A tudomány nem törődik bele ebbe a statisztikai ténybe és szívós harcot folytat a rák kiküszöbölése ellen. Április hava a “Cancer Crusade” hónapja lesz, amikor többek közt gyűjtést indítanak a rákkutatás céljaira. El fog jönni az idő, amikor a rák gyógyítható és megelőzhető lesz, de ehhez kutatás és pénz szükséges. Ne feledkezzünk meg erről, amikor bennünket is adakozásra szólítanak fel. AMERIKAI MAGTÁR NÉPSZAVA Váltogatok a nevelésben Szász Ernő Tizennyolc éves voltam, orrom alatt pelyhező bajuszt ápolgattam, lövésben meghaladtam a 6 lábat és testsúlyom megközelítette a mait, amikor annak a rendje és módja szerint még középiskolába, a szombathelyi premontrei gimnázium nyolcadik osztályába jártam Életem szigorú szabályok jegyében zajlott. Heti 6 napon át napi 6 negyvenöt perces tanórát töltöttem az iskolában és onnét rendszerint annyi otthon elvégzendő feladatot vittem haza, amennyinek tökéletes megoldása akár egy újabb 5-6 órát betölthetett volna. Nyáron este 8 óra, télen pedig este fél 8 óra után nem volt szabad házon kívül tartózkodnom. Nyilvános helyen diáksapka viselése szigorúan kötelező volt, hogy mindenki láthassa, melyik iskolának tartozom felelősséggel viselkedésemért. Mozit, színházat, sporteseményt csak iskolai engedéllyel látogathattam, meglehetősen ritkán. Édesapámnak kellett írásban kérnie az osztályfőnök hozzájárulását a film, vagy a színdarab, vagy a sportesemény jellegének és idejének a feltüntetésével és még így is megesett, hogy az ember nem kapta meg a szentesítő tanári aláírást. Emlékszem még rá, hogy jaja volt annak a diáknak, aki vasárnap futballmérkőzésen volt és hétfőn megakadt a latin memoriterben. Lányokkal mutatkozhattunk nyilvánosan, akár haza is kísérhettük őket, ami inkább csak elméleti engedmény volt, mert a hasonló korú leánygimnazisták fegyelmi szabályzata nem engedélyezte a lányoknak, hogy szülői kíséret nélkül fiukkal sétáljanak. Lányos házakhoz látogatóba járhattunk, diákzsúrokon részt vehettünk — az iskolának történt bejelentés és engedélykérés után. Szerelmesek persze mi is voltunk, sajnálatosképen főleg csak plátóian, mert ha meg is volt a jószándékunk arra, hogy megcsókoljuk a lányt, nem volt meg rá az alkalmunk. Akkoriban mindez roppant természetesnek tűnt nekünk, de el tudom képzelni, hogy mulatna rajtunk egy mai, 15 éves amerikai középiskolás, ha egyáltalán el tudná hinni, hogy igaz, amit fentebb írtam. Neki az természetes, hogy amint kilép az iskola kapuján, a következő reggelig megfeledkezik a tanulmányokról, szabadon jár moziba, sportmérkőzésekre, ahová csak tetszik neki, fújja a füstöt a felnőttek orra alá és ha csak éjfélig csókolózik a papa kölcsönkért és egy alkalmasan sötét helyen leparkolt kocsijában girl-friend-jével, akkor a szerényebb fajtához sorolható. Ez a cikk azonban nem szándékozik párhuzamot vonni az akkori és a mai ifjúság ’’erkölcsei” között, már csak azért sem, mert az írója még arra élénken emlékezik, hogy tavaszi estéken ő is szívesebben foglalkozott volna egy szőke kislánynyal, mint a trigonometria szabályaival. A fenti összehasonlítás inkább csak azt akarja illusztrálni, hogy fegyelmével és nehéz tananyagával menynyire inkább betöltötte a mi életünket az iskola, mint amennyire betölti a mai amerikai ifjúságét. Helyes volt-e ez, vagy helytelen nevelési szempontból, azon vitatkozzanak a pszichoanalitikusok, tanulmányi szempontból azonban az vitán felül áll: mi a középiskolában lényegesen többet tanultunk, tehát amikor az egyetemre beiratkoztunk, lényegesen többet is tudtunk, mint a középiskolát végzett mai amerikai nebuló. Nem a szombathelyi diákok privilégiuma volt ez a több tudás, nem is a magyaroké általában, hanem minden európaié, leszámítva a Szovjetunió diákjait, ők akkoriban kevesebbet tanultak, mint mi és egyes komoly szakértők véleménye szerint ma is az a helyzet, hogy például, egy francia, vagy német középiskolás játszva tenné le azt az érettségi vizsgálatot, amely egy szovjet diákot komoly nehézségek elé állít. Ezért tartom egy kicsit hisztérikus jelenségnek azt az agyoncsodálást, amelyben a szovjet iskolák az első Sputnik felrepülése óta nálunk Amerikában részesülnek. A szigorú iskola, a nehéz tananyag, a 6 napos iskolába járás, az otthoni tanulás nem kommunista találmány, hanem a jó öreg kapitalizmus országainak kipróbált, konzervatív rendszere. Természetesen eltérésekkel az anyagban és a nevelési felfogásban, ami országok szerint variálódhat. Tudjuk például, hogy egy norvég diák geometriában és matematikában felülmúlja külföldi társait, egy francia diák a történelemnek több figyelmet szentel, mint ez általában szokás, egy német diák hangyaszorgalommal sajátítja el a fegyelmezett gondolkozást, egy angol diák aránytalan nagy megbecsülést tanúsít a dicső brit múlt iránt, az amerikai diák társadalmi órák sokaságában kap tréninget arra, hogy hogyan kell kedvesen és szeretetreméltóan beleilleszkedni egy demokratikus társadalomba, és együtt élni, együttműködni más emberekkel, míg TERMÉSZET AZ EMBER TANÍTÓMESTERE Az állatvilágról bizvást elmondhatjuk, hogy sokban megelőzte a tudományt. A tintahalat és a sokkarú polipot a természetes ösztön tanította meg arra a műveletre, amelyhez az emberi tudomány évszázados tanulmánok árán jutott el. A tintahal karjai számos szívókéval vannak ellátva. Az állat szorosan ráfeszíti karjait valamely tárgyra, olyan szorosan, hogy alatta légüres tér támad. Akkor középről indulva ki, lassan emeli mozdítja ki helyéről a külső légnyomás segítségével. Ez a külső nyomás segíti abban, hogy önmagánál sokkal súlyosabb és nagyobb tárgyakat is elbírjon. A tintahal szívóinak működése egészen olyan mint a mi szivattyú szerkezeteink szívó- és nyomócsöveié. A szívó- és nyomócső működésére különben legjobb példa a saját szívünk, a belőle kiinduló és hozzá visszatérő vérkeringéssel. A természet azonban nemcsak a technikai eszközök alkalmazásával kelti fel bámulatunkat: bámulatraméltóak az ásványi, növényi és állatvilág változatosan szép formái is. A természet nagyszerű műhelyében minden és mindenki megtalálhatja azt az ősformát, amelyet később az ember tökéletesített. Az ősember képzelete gyermekesen egyszerű volt és a természetet nem formálta, hanem másolta vagy azon módon használta fel, ahogyan kapta. A természet formai megnyilatkozása csudálatos. Ki gondolná például, hogy a szabad szemmel nem is látható, csak a sokszorosan nagyító üvegen keresztül vizsgálható apró élőlények között tökéletes formáit találjuk mindannak, amit egyszer az emberi kéz is tanult készíteni. A természet mindig a legjobb tanítómestere volt az embernek. Az ember azonban csak a legújabb időkben merült el a természet gazdag kincsesbányájába, az eszközök és gépek feltalálása közben, tehát az állati és növényi világnak hasznos útmutatásai kevéssé alkalmazhatta. Ha azonban nyitott szemmel járunk útjainkon, akkor a természetben felfedezhetjük az évezredes igazságokat, amelyek körülöttünk minden életet mozgatnak és ébren tartanak. » Lepsénynél még megvolt... Kecskeméti Erzsi Az utóbbi két évben sokat hallottuk az új-amerikásoktól, hogy itt nincs kultúra. Gyöngéden és illő tapintattal perbeszálltam velük, védekeztem, vitatkoztam, ám ők nem hittek nekem. Nemcsak én kerültem bajba ezzel a kultúrával. Egy író barátom tavaly New Yorkban járt. “Na, mi újság New Yorkban?” —kérdeztem. Csendes bölcs mosolyával rám nézett és azt mondotta : — Baj van. — Megtudtam, hogy Amerikában nincs kultúra. — Mit felelt nekik? — Mit feleltem volna? — Hiszen nem értenek még angolul. Magyarul feleltem nekik. Kellő kultúrával. — Mondtam: Lepsénynél még megvolt . . . Egy orvosi rendelőben ültem másfél év előtt (hol ülhetek én?) és amig várakoztam, a “Szabadság”-ot olvastam. Elém penderül egy kövér, nagyhajú asszony, és cinege-vékony hangon kérdi: — Magyarnak tetszik lenni ? — Akartam felelni, hogy görög vagyok, és magyarul csak úgy megtanultam, de gyöngédség, tapintat ésatöbbi, azt feleltem illedelmesen, hogy igenis kérem magyar vagyok. —Jaj, — mondotta hölgyem, — ezek az itteni magyar lapok fikarcot sem érnek. Tetszene olvasni az otthoni újságokat. Magam is újságíró vagyok és mondhatom, hogy nálunk otthon az irodalomban igen nagy a műveltség. Ezek után mondanom sem kell, hogy beletemetkeztem az újságomba, mert nem lehet perbeszállni egy hivatásos magyar íróval, aki szerint az irodalomban igen nagy a műveltség. Tán ezzel magyarázható, hogy hölgyünk előbb még közölte, hogy itt nincs kultúra, az amerikaiaknak nincsen Toldy-juk, és a kultúra hiánya az is, hogy sehol sincsenek az utcákon padok. Még megemlítette, hogy színházak sincsenek, és a filmek élvezhetetlenek. S kihimbálódzott a rendelőből. Megvallom, nagyon haragudtam rá, és most másfél év múlva láttam csak be, hogy igaza volt. Töredelmesen megvallom, hogy nekünk nincs kultúránk. Ugyanis egy eredeti budapesti színházi újság került a kezembe, ahol a következőket olvastam: — Zajmazga Tadzsimajelovna, (bocsánat, ha rosszul betűztem, az oroszom az utóbbi időben nem az, aminek lennie kellene) több üzbég film főszereplője, most fejezte be legújabb filmjét. A művésznő szerint nagy sikere volt az üzbég nyelvre szinkronizált Mágnás Miskának. — Tadzsimajelovna az üzbég filmgyártás dolgozóinak baráti üdvözletét közvetítette. — A cikk még megemlíti, hogy az üzbég filmgyártás nem egy alkotását játsszák sikerrel a Szovjetunióban. (Hol másutt ?) Hát itt törtem le és vallottam meg, hogy nekünk ilyen kultúránk bizony nincsen. Egyetlenegy üzbég filmet sem élveztünk, sőt, piruló arcával és lehajtott fejjel kell beismernem, hogy sohasem hallottam még csak a hírét sem az üzbégeknek. Azt sem tudom, hogy bégetnek, és szinte biztosra állíthatom, hogy a többi amerikai sem tudja. Szegény Hemmingway, neki egyetlenegy sorát sem fordították még le üzbégre, és hogy ez kulturális szempontból lesújtó, azt tagadni tovább nem lehet. Nem is tudom, igazán, hogy élhetünk meg anélkül, hogy naponta halljunk híreket a taskenti üzbég színtársulatról, és ne tudjuk meg, hogy Aszlacsova Pancsolaszki komoran dübörgő drámát írt “Leszakadt a pincelakat” lelkeket-rázó szociális erejű címmel, az üzbégi piaci dolgozók írta: KECSKEMÉTI ERZSI (magyarul: kofák) építő-formáló-hittel-telitetthaladó-küzdelmű nagyszabásúan kulturális életéről. El vagyok készülve néhányszáz haragos levélre, de mégis meg kell mondanom, hogy ha ezt a fajta kultúrát kellett és kell lenyelni Magyarországon, akkor én hamarabb tanulnék meg angolul mint üzbégül, hogy legalább is összehasonlítani tudjam a két nemzet kultúráját: az üzbégét és az amerikaiét. Mert hiszen nem a magyar kultúráról van szó. Azon nőttünk fel mi is. Azt sohasem kisebbítettük, vagy kifogásoltuk. Mi sohase mondottuk, hogy Magyarországon nincs kultúra. Mi tudjuk, hogy van. Csak amit most ottan magyarra fordítva le kell nyelni üzbégetészetből, az egy kicsit sok egy kulturális kebelnek. Lehet, hogy megvetnek érte, de inkább megnézek egy egyszerű, kapitalista, pár nevetséges milliókból kihozott amerikai filmet, mint egy sistergően lehengerelő üzbég népi tragédiát. S kutya legyek, ha nem több kultúrát szívok magamba belőle. A csacskamagamnak, Zsemlyenovojnák, Szemredovojnák dübörgik agyon a magyar színpadokat, igaz hittel, a művészet igazi eszközeivel megírt, békevágyó színművekkel, melyek minden alkalommal eseményei az útjait kereső szociális szándékú drámairodalomnak. Még jó, hogy megtudtam ezt az üzbég ügyet. Már kezdett kisebbségi érzésem lenni ebben a kultúra kérdésben, így valahogy megnyugszom a mi szerény kultúránkban, amiben elég biztosnak éreztük magunkat, míg el nem kezdtek minket felvilágosítani, hogy nekünk az nincsen. Most már én is azt felelném, amit New York-ot járt ióbarátom felett illuzió-cibálóinak: “Nem értem, mi történhetetett. Lepsénynél még megvolt...” Irtát SZÁSZ ERNŐ : egy korombeli magyar diák a magyar nép történelmi érdemeiről és az ezekből származó történelmi jogainkról szerzett alapos ismereteket az általános tudományokon kívül. Lenin nagyságáról és a kommunista párt mindenhatóságáról pedig lehetetlen többet tudni, min amennyit egy ifjú embernek a Szovjetunióban fejébe vernek. Azt a helyet, amit a gyakorlati tudományok befogadásán kívül egy átlag gyerek agyának kapacitása rendelkezésre bocsát, a Lenin-Stalin-Kruscsev háromság olyan alaposan be is tölti, hogy az elvont tudományokra nem marad ott hely. Ilyen szempontból a szovjet iskola alacsonyrendű, bigott, egy lépés hátra a kultúrában és ha képes is jó mesterembereket termelni rakétatervezésben, tudósokat csillagászatban, nem alkalmas arra, hogy szabadon szárnyaló elmét termékenyítsen, amely új gondolatokkal, új értelemmel gazdagítaná az emberiség életét. Mellesleg szólva, ez utóbbi az, amit nem is akar. Mi szükség volna a Szovjetunióban szabadon szárnyaló elmékre? Új gondolatok születésére, szebb és gazdagabb új kultúravirágzására ? Aki több szépséget, több értelmet keres az életben, az nyilvánvalóan reakciós. Ha nem volna az, akkor tudná, hogy nyitott kapukat dönget, mert Kruscsev elvtárs termelési beszámolójának hetedik bekezdésében, ott, a negyedik sorban, igen, ott van a válasz a kérdésére. Igen, ott, ahol az 1967-re előirányzott traktorkerék-gyártás statisztikája van. Kulturált agy és kommunista diktatúra nem fér meg egy országban. Technikailag képzett agyra, tudományos gondolkozásban termékeny agyra viszont annál nagyobb szükség van. Ez utóbbi elérését és fejlesztését kívánja szolgálni a szovjet iskolarendszer. Bizonyos kockázatok vállalása árán is. (Nehéz tudóst nevelni, aki az ég csillagjai között otthon van és mégsem sejti meg mögöttük a Mindenható végtelen nagyságát). Ezeket a kockázatokat azonban lehetőleg minimalizálják. A mai szovjet iskolarendszer arra a célra épült, hogy írni, olvasni tudó (a Pravdát olvasni kell), de egyébként tudatlan tömeget és a legtehetségesebbekből egy kicsi, dédelgetett, képzett elitet adjon a rendszernek. Az elemi iskola harmadik osztályában már kiválogatják azokat, akik a legtehetségesebbek. Külön tananyaggal, külön osztályban nyomják beléjük a tudományt, ők mennek majd egyetemre, ha a gyilkos iramú, kemény tanulást végig bírják. A többinél, a tömegnél a propaganda szempontól értékes és szükséges tanrendszert követik. Amikor pedig a csemete elérte a középiskola felső osztályát, meg kell szakítania a tanulást és 2 esztendőre el kell mennie fizikai munkára. Talán sohasem megy majd vissza ezután az iskolába. Minek is? A Pravdát már el tudja olvasni. E sorok írója nem hajlandó úszni az árral és csodálattal adózni egy ilyen iskolarendszernek, mégha végzett növendékei akkora Sputnikot lőnek is a jégbe, hogy Moszkvát ráépíthetik. A másik oldalon viszont látja, hogy az amerikai “progresszív” iskolarendszer, amely a szigorú és követelő iskola fogalmát kihajította az ablakon az elnéző és megértő iskola kedvéért, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, sok szempontból megbukott. Szeretné, ha fiai annak idején majd megreformált amerikai középiskolába járhatnának, amely fülön fogja őket, amikor arra szükség van. Ennek a középiskolának tanterve és nevelési szisztémája ne épüljön azonban arra a materiális célszerűségre, amely a Szovjetunió iskoláit jellemzi, hanem — ha példát kell keresnie — térjen vissza az öreg, de még mindig a legjobb európai rendszerhez.