Amerikai Magyar Népszava, 1959. április (61. évfolyam, 77-102. szám)

1959-04-01 / 77. szám

­. OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office —, Szerkesztőség és Kladőhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00: félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street New Brunswick, N. J., 98 French St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Perth Amboy. N. J., 403 Lawrie St. Niagara Square Station PHILADELPHIA, 122 W. Loudon St, Chicago 19, HI., 8341 Prairie Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: EÉLA W. BAYER, Mgr. 371 College St.. Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 ELLENSÉGEKBŐL — SZÖVETSÉGESEK Aki a középkeleti politikai sakkjátékot figyeli, az rövid idő alatt épületes dolgokat tapasztalhatott. Nas­ser alig pár hónappal ezelőtt még halálos ellensége volt Jordánnak és Lebanonnak. Mindkét országot az arab köztársaságba akarta olvasztani. Aztán jött az iraki forradalom és a szovjet kimutatta a foga fehérét. Az “önzetlen Kremlin” babként rángatja Kessem ezre­dest, Irak diktátorát. Egyiptom és Szíria is eladósodtak Moszkvában, de Nasser, akármilyen elfogult is a nyugati kormá­nyokkal szemben, nem esett a feje lágyára. Az arab nemzeti mozgalmat nem hajlandó Moszkva járószalag­jára fűzni. Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet gyarmatosítani akarja a Középkeletet, Nasser nyíltan szembeszállott Kruscsevvel. Bár a nagy arab világbi­rodalom álmát még nem adta fel, sietve megállapodott tegnapi ellenségeivel, Jordánnal és Lebanonnal, hogy tiszteletben tartva függetlenségüket, igyekszik szövet­kezni velük a közös veszély ellen. Washingtonban már egy évvel ezelőtt megjósolták, hogy a nagy orosz­­egyiptomi szerelemnek rossz vége lesz, így is történt. Szudán, amely szintén bizonytalan lábon áll, ugyan­csak védelmet keres. Azoknak lett igazuk, akik meg­mondották, hagyni kell, hadd alakuljanak ki a dolgok maguktól. Az arabok rájöttek, hogy Nikitával nem le­­­het egy tálból cseresznyézni. KEZDJÉK A GYILKOSOK Ohioban az állami törvényhozás elutasította Di­ Salle kormányzó kérelmét a halálbüntetés eltörlésére. Alig múlik el év, hogy egyik vagy másik állam tör­vényhozásában ilyen javaslat fel ne bukkanjak, de többnyire elutasításra talál. Jelenleg nagyon kevés az államok száma, ahol nincs halálbüntetés. Kriminológusok, jogászok, humanisták, akik a ha­lálbüntetés eltörlése mellett kardoskodnak, azt han­goztatják, hogy a halálbüntetésnek nincs elriasztó ha­tása a bűnözőre, és hivatkoznak azokra az országokra, ahol a halálbüntetés el van törölve. Ezekben az orszá­gokban a kapitális bűncselekmények nem emelkedtek, noha a bűnözőnek nem kell félnie a halálbüntetéstől. Mindennek tetejébe, a halálbüntetés “végleges”, vagy­is nem ad módot a jogszolgáltatás hibáinak helyesbí­tésére. A valószínűség azonban az, hogy a statisztika félrevezető. Kicsi a lélekszáma azoknak az országok­nak, ahol a halálbüntetés el van törölve és csak túl rö­vid ideje van eltörölve, semhogy a statisztikát mérték­adónak fogadhassuk el. Minden logika és emberismeret arra vall, hogy a halálbüntetésnek igenis elriasztó hatása van. Szokták hangoztatni azt az érvet, hogy az életfogytiglani bör­tön rosszabb, mint a halál, de azt látjuk, hogy halálra­ítéltek mindig kegyelemért könyörögnek és megköny­­nyebbülnek, ha ítéletüket életfogytiglani börtönre vál­toztatják át. Azt hisszük, végső, fokon ez nem statisz­tikai, hanem emocionális kérdés. A társadalom nem érez elégtételt, ha nem veszik el az életét annak, aki elvett egy életet. Különben is, máig sem tudunk hat­hatósabb érvet a halálbüntetés eltörlése ellen, mint az ismert francia jelszót: Kezdjék a gyilkosok. HARC A RÁK ELLEN Lesújtó még említeni is a statisztikai tényt, hogy minden negyedik amerikai rákbetegségben fog meg­halni. Orvosilag ennek a századnak iróniája, hogy mi­nél hosszabb az átlagos életkor, annál többen halnak meg rákban, lévén a rák az öregség betegsége. A tudo­mány nem törődik bele ebbe a statisztikai ténybe és szívós harcot folytat a rák kiküszöbölése ellen. Április hava a “Cancer Crusade” hónapja lesz, amikor többek közt gyűjtést indítanak a rákkutatás céljaira. El fog jönni az idő, amikor a rák gyógyítható és megelőzhető lesz, de ehhez kutatás és pénz szükséges. Ne feledkez­zünk meg erről, amikor bennünket is adakozásra szó­lítanak fel. AMERIKAI MAGTÁR NÉPSZAVA Váltogatok a nevelésben Szász Ernő Tizennyolc éves voltam, orrom alatt pelyhező bajuszt ápolgattam, lövésben meghaladtam a 6 lábat­ és testsúlyom megközelítette a mait, ami­kor annak a rendje és módja sze­rint még középiskolába, a szom­bathelyi premontrei gimnázium nyolcadik osztályába jártam Életem szigorú szabályok jegyé­ben zajlott. Heti 6 napon át napi 6 negyvenöt perces tanórát töl­töttem az iskolában és onnét rendszerint annyi otthon elvég­zendő feladatot vittem haza, amennyinek tökéletes megoldá­sa akár egy újabb 5-6 órát be­tölthetett volna. Nyáron este 8 óra, télen pedig este fél 8 óra után nem volt szabad házon kívül tartózkodnom. Nyilvános helyen diáksapka viselése szigorúan kötelező volt, hogy mindenki láthassa, melyik is­kolának tartozom felelősséggel viselkedésemért. Mozit, színházat, sporteseményt csak iskolai en­gedéllyel látogathattam, meglehetősen ritkán. Édesapámnak kellett írásban kérnie az osztályfő­nök hozzájárulását a film, vagy a színdarab, vagy a sportesemény jellegének és idejének a feltün­tetésével és még így is megesett, hogy az ember nem kapta meg a szentesítő tanári aláírást. Em­lékszem még rá, hogy jaj­a volt annak a­ diáknak, aki vasárnap futballmérkőzésen volt és hétfőn megakadt a latin memoriterben. Lányokkal mutatkozhattunk nyilvánosan, akár haza is kísérhettük őket, ami inkább csak elmé­leti engedmény volt, mert a hasonló korú leány­gimnazisták fegyelmi szabályzata nem engedé­lyezte a lányoknak, hogy szülői kíséret nélkül fiukkal sétáljanak. Lányos házakhoz látogatóba járhattunk, diák­zsúrokon részt vehettünk — az iskolának történt bejelentés és engedélykérés után. Szerelmesek persze mi is voltunk, sajnála­tosképen főleg csak plátóian, mert ha meg is volt a jószándékunk arra, hogy megcsókoljuk a lányt, nem volt meg rá az alkalmunk. Akkoriban mindez roppant természetesnek tűnt nekünk, de el tudom képzelni, hogy mulatna raj­tunk egy mai, 15 éves amerikai középiskolás, ha egyáltalán el tudná hinni, hogy igaz, amit fentebb írtam. Neki az természetes, hogy amint kilép az iskola kapuján, a következő reggelig megfeledke­zik a tanulmányokról, szabadon jár moziba, sport­mérkőzésekre, ahová csak tetszik neki, fújja a füstöt a felnőttek orra alá és ha csak éjfélig csó­­kolózik a papa kölcsönkért és egy alkalmasan sö­tét helyen leparkolt kocsijában girl-friend-jével, akkor a szerényebb fajtához sorolható. Ez a cikk azonban nem szándékozik párhuza­mot vonni az akkori és a mai ifjúság ’’erkölcsei” között, már csak azért sem, mert az írója még ar­ra élénken emlékezik, hogy tavaszi estéken ő is szívesebben foglalkozott volna egy szőke kislány­nyal, mint a trigonometria szabályaival. A fenti összehasonlítás inkább csak azt akarja illusztrál­ni, hogy fegyelmével és nehéz tananyagával meny­nyire inkább betöltötte a mi életünket az iskola, mint amennyire betölti a mai amerikai ifjúságét. Helyes volt-e ez, vagy helytelen nevelési szem­pontból, azon vitatkozzanak a pszichoanalitikusok, tanulmányi szempontból azonban az vitán felül áll: mi a középiskolában lényegesen többet ta­nultunk, tehát amikor az egyetemre beiratkoz­tunk, lényegesen többet is tudtunk, mint a közép­iskolát végzett mai amerikai nebuló. Nem a szombathelyi diákok privilégiuma volt ez a több tudás, nem is a magyaroké általában, ha­nem minden európaié, leszámítva a Szovjetunió diákjait, ők akkoriban kevesebbet tanultak, mint mi és egyes komoly szakértők véleménye szerint ma is az a helyzet, hogy például, egy francia, vagy német középiskolás játszva tenné le azt az érettségi vizsgálatot, amely egy szovjet diákot komoly nehézségek elé állít. Ezért tartom egy kicsit hisztérikus jelenség­nek azt az agyoncsodálást, amelyben a szovjet is­kolák az első Sputnik felrepülése óta nálunk Ame­rikában részesülnek. A szigorú iskola, a nehéz tananyag, a 6 napos iskolába járás, az otthoni ta­nulás nem kommunista találmány, hanem a jó öreg kapitalizmus országainak kipróbált, konzer­vatív rendszere. Természetesen eltérésekkel az anyagban és a nevelési felfogásban, ami országok szerint variálódhat. Tudjuk például, hogy egy norvég diák geometriában és matematikában fe­lülmúlja külföldi társait, egy francia diák a tör­ténelemnek több figyelmet szentel, mint ez álta­lában szokás, egy német diák hangyaszorgalom­mal sajátítja el a fegyelmezett gondolkozást, egy angol diák aránytalan nagy megbecsülést tanúsít a dicső brit múlt iránt, az amerikai diák társadal­mi órák sokaságában kap tréninget arra, hogy hogyan kell kedvesen és szeretetreméltóan bele­illeszkedni egy demokratikus társadalomba, és együtt élni, együtt­működni más emberekkel, míg TERMÉSZET AZ EMBER TANÍTÓMESTERE Az állatvilágról bizvást elmondhatjuk, hogy sokban megelőzte a tudományt. A tintahalat és a sokkarú polipot a természetes ösztön tanította meg arra a műveletre, amelyhez az emberi tudo­mány évszázados tanulmánok árán jutott el. A tintahal karjai számos szívókéval vannak ellát­va. Az állat szorosan ráfeszíti karjait valamely tárgyra, olyan szorosan, hogy alatta légüres tér támad. Akkor középről indulva ki, lassan emeli mozdítja ki helyéről a külső légnyomás segítségé­vel. Ez a külső nyomás segíti abban, hogy önma­gánál sokkal súlyosabb és nagyobb tárgyakat is elbírjon. A tintahal szívóinak működése egészen olyan mint a mi szivattyú szerkezeteink szívó- és nyomócsöveié. A szívó- és nyomócső működésére különben legjobb példa a saját szívünk, a belőle kiinduló és hozzá visszatérő vérkeringéssel. A természet azonban nemcsak a technikai esz­közök alkalmazásával kelti fel bámulatunkat: bámulatraméltóak az ásványi, növényi és állatvi­lág változatosan szép formái is. A természet nagyszerű műhelyében minden és mindenki megtalálhatja azt az ősformát, amelyet később az ember tökéletesített. Az ősember kép­zelete gyermekesen egyszerű volt és a természetet nem formálta, hanem másolta vagy azon módon használta fel, ahogyan kapta. A természet formai megnyilatkozása csudálatos. Ki gondolná például, hogy a szabad szemmel nem is látható, csak a sokszorosan nagyító üvegen keresztül vizsgálható apró élőlények között tökéletes formáit találjuk mindannak, amit egyszer az emberi kéz is tanult készíteni. A természet mindig a legjobb tanítómestere volt az embernek. Az ember azonban csak a leg­újabb időkben merült el a természet gazdag kin­csesbányájába, az eszközök és gépek feltalálása közben, tehát az állati és növényi világnak hasz­nos útmutatásai kevéssé alkalmazhatta. Ha azon­ban nyitott szemmel járunk útjainkon, akkor a természetben felfedezhetjük az évezredes igazsá­gokat, amelyek körülöttünk minden életet moz­gatnak és ébren tartanak. » Lepsénynél még megvolt... Kecskeméti Erzsi Az utóbbi két évben sokat hallottuk az új-ame­­rikásoktól, hogy itt nincs kultúra. Gyöngéden és illő tapintattal perbeszálltam velük, védekeztem, vitatkoztam, ám ők nem hittek nekem. Nemcsak én kerültem bajba ezzel a kultúrával. Egy író barátom tavaly New York­ban járt. “Na, mi újság New York­ban?” —kérdeztem. Csen­des bölcs mosolyával rám nézett és azt mondotta : — Baj van. — Megtudtam, hogy Amerikában nincs kultúra. — Mit felelt ne­kik? — Mit feleltem volna? — Hiszen nem értenek még angolul. Magyarul feleltem nekik. Kellő kultúrával. — Mondtam: Lepsénynél még megvolt . . . Egy orvosi rendelőben ültem másfél év előtt (hol ülhetek én?) és amig várakoztam, a “Szabad­­ság”-ot olvastam. Elém penderül egy kövér, nagy­­hajú asszony, és cinege-vékony hangon kérdi: — Magyarnak tetszik lenni ? — Akartam felelni, hogy görög vagyok, és magyarul csak úgy megta­nultam, de gyöngédség, tapintat ésatöbbi, azt fe­leltem illedelmesen, hogy igenis kérem magyar vagyok. —­Jaj, — mondotta hölgyem, — ezek az itteni magyar lapok fikarcot sem érnek. Tetszene olvasni az otthoni újságokat. Magam is újságíró vagyok és mondhatom, hogy nálunk otthon az irodalomban igen nagy a műveltség. Ezek után mondanom sem kell, hogy beletemet­keztem az újságomba, mert nem lehet perbeszáll­­ni egy hivatásos magyar íróval, aki szerint az irodalomban igen nagy a műveltség. Tán ezzel ma­gyarázható, hogy hölgyünk előbb még közölte, hogy itt nincs kultúra, az amerikaiaknak nincsen Toldy-juk, és a kultúra hiánya az is, hogy sehol sincsenek az utcákon padok. Még megemlítette, hogy színházak sincsenek, és a filmek élvezhetet­lenek. S kihimbálódzott a rendelőből. Megvallom, nagyon haragudtam rá, és most másfél év múlva láttam csak be, hogy igaza volt. Töredelmesen megvallom, hogy nekünk nincs kultúránk. Ugya­nis egy eredeti budapesti színházi újság került a kezembe, ahol a következőket olvastam: — Zaj­­mazga Tadzsimajelovna, (bocsánat, ha rosszul be­tűztem, az oroszom az utóbbi időben nem az, ami­nek lennie kellene) több üzbég film főszereplője, most fejezte be legújabb filmjét. A művésznő sze­rint nagy sikere volt az üzbég nyelvre szinkroni­zált­­ Mágnás Miskának. — Tadzsimajelovna az üzbég filmgyártás dolgozóinak baráti üdvözletét közvetítette. — A cikk még megemlíti, hogy az üzbég filmgyártás nem egy alkotását játsszák sikerrel a Szovjetunióban. (Hol másutt ?) Hát itt törtem le és vallottam meg, hogy ne­künk ilyen kultúránk bizony nincsen. Egyetlen­egy üzbég filmet sem élveztünk, sőt, piruló arcával és lehajtott fejjel kell beismernem, hogy sohasem hallottam még csak a hírét sem az üzbégeknek. Azt sem tudom, hogy bégetnek, és szinte biztosra állíthatom, hogy a többi amerikai sem tudja. Sze­gény Hemmingway, neki egyetlenegy sorát sem fordították még le üzbégre, és hogy ez kulturális szempontból lesújtó, azt tagadni tovább nem le­het. Nem is tudom, igazán, hogy élhetünk meg anélkül, hogy naponta halljunk híreket a taskenti üzbég színtársulatról, és ne tudjuk meg, hogy Aszlacsova Pancsolaszki komoran dübörgő drá­mát írt “Leszakadt a pi­ncelakat” lelkeket-rázó szociális­ erejű címmel, az üzbégi piaci dolgozók írta: KECSKEMÉTI ERZSI (magyarul: kofák) építő-formáló-hittel-telitett­­haladó-küzdelmű nagyszabásúan kulturális életé­ről. El vagyok készülve néhányszáz haragos le­vélre, de mégis meg kell mondanom, hogy ha ezt a fajta kultúrát kellett és kell lenyelni Magyaror­szágon, akkor én hamarabb tanulnék meg angolul mint üzbégül, hogy legalább is összehasonlítani tudjam a két nemzet kultúráját: az üzbégét és az amerikaiét. Mert hiszen nem a magyar kultú­ráról van szó. Azon nőttünk fel mi is. Azt sohasem kisebbítettük, vagy kifogásoltuk. Mi sohase mon­dottuk, hogy Magyarországon nincs kultúra. Mi tudjuk, hogy van. Csak amit most ottan magyarra fordítva le kell nyelni üzbégetészetből, az egy ki­csit sok egy kulturális kebelnek. Lehet, hogy meg­vetnek érte, de inkább megnézek egy egyszerű, kapitalista, pár nevetséges milliókból kihozott amerikai filmet, mint egy sistergően lehengerelő üzbég népi tragédiát. S kutya legyek, ha nem több kultúrát szívok magamba belőle. A csacskama­­gamnak, Zsemlyenovojnák, Szemredovojnák dü­­börgik agyon a magyar színpadokat, igaz hittel, a művészet igazi eszközeivel megírt, békevágyó színművekkel, melyek minden alkalommal ese­ményei az útjait kereső szociális szándékú drá­mairodalomnak. Még jó, hogy megtudtam ezt az üzbég ügyet. Már kezdett kisebbségi érzésem lenni ebben a kultúra kérdésben, így valahogy megnyugszom a mi szerény kultúránkban, amiben elég biztosnak éreztük magunkat, míg el nem kezdtek minket felvilágosítani, hogy nekünk az nincsen. Most már én is azt felelném, amit New York-ot járt i­ó­­barátom felett illuzió-cibálóinak: “Nem értem, mi történhetetett. Lepsénynél még megvolt...” Irtát SZÁSZ ERNŐ : egy korombeli magyar diák a magyar nép törté­nelmi érdemeiről és az ezekből származó törté­nelmi jogainkról szerzett alapos ismereteket az ál­talános tudományokon kívül. Lenin nagyságáról és a kommunista párt min­denhatóságáról pedig lehetetlen többet tudni, min amennyit egy ifjú embernek a Szovjetunióban­­ fejébe vernek. Azt a helyet, amit a gyakorlati tu­dományok befogadásán kívül egy átlag­ gyerek agyának kapacitása rendelkezésre bocsát, a Le­nin-Stalin-Kruscsev háromság olyan alaposan be is tölti, hogy az elvont tudományokra nem marad ott hely. Ilyen szempontból a szovjet iskola ala­­csonyrendű, bigott, egy lépés hátra a kultúrában és ha képes is jó mesterembereket termelni ra­kétatervezésben, tudósokat csillagászatban, nem­ alkalmas arra, hogy szabadon szárnyaló elmét ter­mékenyítsen, amely új gondolatokkal, új érte­lemmel gazdagítaná az emberiség életét. Mellesleg szólva, ez utóbbi az, amit nem is akar. Mi szükség volna a Szovjetunióban szabadon szár­nyaló elmékre? Új gondolatok születésére, szebb és gazdagabb új kultúra­­virágzására ? Aki több szépséget, több értelmet keres az életben, az nyil­vánvalóan reakciós. Ha nem volna az, akkor tud­ná, hogy nyitott kapukat dönget, mert Kruscsev elvtárs termelési beszámolójának hetedik bekez­désében, ott, a negyedik sorban, igen, ott van a válasz a kérdésére. Igen, ott, ahol az 1967-re elő­irányzott traktorkerék-gyártás statisztikája van. Kulturált agy és kommunista diktatúra nem fér meg egy országban. Technikailag képzett agyra, tudományos gondolkozásban termékeny agyra vi­szont annál nagyobb szükség van. Ez utóbbi eléré­sét és fejlesztését kívánja szolgálni a szovjet is­kolarendszer. Bizonyos kockázatok vállalása árán is. (Nehéz tudóst nevelni, aki az ég csillagjai kö­zött otthon van és mégsem sejti meg mögöttük a Mindenható végtelen nagyságát). Ezeket a kocká­zatokat azonban lehetőleg minimalizálják. A mai szovjet iskolarendszer arra a célra épült, hogy írni, olvasni tudó (a Pravdát olvasni kell), de egyébként tudatlan tömeget és a legtehetsége­sebbekből egy kicsi, dédelgetett, képzett elitet ad­jon a rendszernek. Az elemi iskola harmadik osz­tályában már kiválogatják azokat, akik a legte­hetségesebbek. Külön tananyaggal, külön osz­tályban nyomják beléjük a tudományt, ők men­nek majd egyetemre, ha a gyilkos iramú, kemény tanulást végig bírják. A többinél, a tömegnél a propaganda szempontól értékes és szükséges tan­­rendszert­ követik. Amikor pedig a csemete elérte a középiskola felső osztályát, meg kell szakítania a tanulást és 2 esztendőre el kell mennie fizikai munkára. Talán sohasem megy majd vissza ez­után az iskolába. Minek is? A Pravdát már el tud­ja olvasni. E sorok írója nem hajlandó úszni az árral és csodálattal adózni egy ilyen iskolarendszernek, mégha végzett növendékei akkora Sputnikot lő­nek is a j­égbe, hogy Moszkvát ráépíthetik. A má­sik oldalon viszont látja, hogy az amerikai “prog­­resszív” iskolarendszer, amely a szigorú és kö­vetelő iskola fogalmát kihajította az ablakon az elnéző és megértő iskola kedvéért, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, sok szempontból megbukott. Szeretné, ha fiai annak idején majd megreformált amerikai középiskolába járhatná­nak, amely fülön fogja őket, amikor arra szük­ség van. Ennek a középiskolának tanterve és ne­velési szisztémája ne épüljön azonban arra a ma­teriális célszerűségre, amely a Szovjetunió isko­láit jellemzi, hanem — ha példát kell keresnie — térjen vissza az öreg, de még mindig a legjobb európai rendszerhez.

Next