Amerikai Magyar Népszava, 1959. december (61. évfolyam, 282-307. szám)
1959-12-01 / 282. szám
2. OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 ______________________ félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Detroit Mich., 8129 W Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J.. 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick. N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy. N. J., 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa.. 122 W. Loudon St. Alliance O., 760 E. Summit Street Trentor, N. J.. 511 Genesee Street _ „ Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 97t College St„ Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 KIAVATKOZIK A MAGYAR BELÜGYEKBE? KÖNNYELMŰSÉG Amerikában, mint mindenütt a világon, nagy számmal akadnak könnyelmű emberek. De sehol sem bánnak olyan hebehurgyán a pénzzel, keservesen megkeresett dollárjaikkal, mint itt éppen azok, akik valóban nehezen dolgoztak minden centért. New York főügyésze most leplezett le nyolc takarékpénztárat, amelyek összbetétei meghaladják a százmillió dollárt. Azért viszik ide a pénzüket a kisemberek, mert ezek a takarékintézetek több kamatot adnak, mint a nagy bankok. Ugyanakkor azonban a biztosíték, amit nyújtanak, majdnem a semmivel egyenlő. Az ügyészség kinyomozta, hogy a hangzatos nevű “nemzetközi biztosító társaság”, amely garantálja a betéteket, a marokkói Tangerben székel, egy kis irodahelyiségben, csupán azért, hogy “neve legyen a gyereknek”. De ennek a biztosítónak a címén kívül mása sincsen, legfőképen pedig pénze arra, hogy bankbukás esetén kártalanítsa a betéteseket. Az érdekelt államok most a takarékok körmére koppantanak és kötelezik őket, hogy valódi fedezettel rendelkező hazai biztosítóval garantálják a betétesek pénzét. A közönséget pedig figyelmeztetik, hogy ne dobja ki vakon a pénzét az ablakon. Az a kamat, amit így kap, sokba kerülhet, ha a takarék becsukja a kapuit. A pénzdobálás másik módja: az esztelen részvényvásárlási láz. Nyakrafőre veszik a sohasem hallott nevű vállalatok sohasem hallott nevű papírjait “alkalmi áron”. Nem az osztalék reményében, de mert azt hiszik, hogy ha felszalad a részvény ára, gyorsan hasznot vágnak zsebre. Bár a nóta vége mindig ugyanaz, hirtelen lezuhannak a részvényárak és a kis halak milliókat veszítenek. A nagy cápák, a spekulánsok keresnek így gyorsan és könnyen. A közmondás, hogy más kárán tanul az okos, nem áll a tőzsdézőkre. Ezek még a saját kárukon sem okulnak. MAGYAR SORS Magyarnak lenni manapság nem könnyű dolog. Mármint Magyarországon élő magyarnak. Ezek az óhazai magyarok csak névleg magyar polgárok. Valójában már régen a szovjet gyarmat “benszülöttei” csupán. Kádárék persze tagadják az igazat és “független Magyarország”-ot emlegetnek a nemzetek szövetsége előtt, ahol tiltakoztak az ellen, hogy a NN a magyar “belügyekbe” ártsa magát. Ha valaha, úgy most van rá égető szükség, hogy a NN valóban magyar belügyekbe avatkozzék és segítse a keleteurópai szovjet gyarmat szerencsétlen hontalanjait. Mert földönfutók ők is, ott a Duna-Tisza közén, még inkább, mint azok a szerencsések, akik elmenekülhettek a roppant szovjet börtönből, Magyarországból. Amerika kiállása, a magyar kérdés napirendre való tűzése új reményt önt a csüggedt szívekbe. Amíg a világ lelkiismerete nem szűnik meg igazságot követelni Magyarországnak, addig nincsen veszve a magyar ügy. Addig reménykedhetünk abban, hogy egy napon tényleg szabad lesz Árpád népe. ÖNGYILKOSSÁG? A rendőri nyomozás szerint Poul Bang Jensen volt UN diplomata öngyilkosságot követett el. Holttestét Queensben egy kis erdőben találták meg, kezében revolver volt, a fejében egy golyó. Mellette búcsúlevél, melyet feleségéhez intézett. A dán diplomata 19 évig állott a UN szolgálatában. Tisztségét azért vesztette el, mert nem volt hajlandó kiadni a magyar menekültek névsorát. Azoknak a neveit, akik a magyarországi szabadságharc utáni vörös terrorról adtak információkat a nemzetek szövetségének, Jensen félt, hogy a névsor vörösök kezébe kerül és azok majd boszszút állanak a menekültek otthon élő hozzátartozóin. Nem ilyen sorsot érdemelt ez a talpig becsületes férfi, aki a háború alatt a nácik ellen küzdött, majd később a kommunistákkal szállott szembe. A szabad világ, a magyarság mély részvéte kíséri utolsó útjára Jensent, egy igaz ügy mártírját. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA FELVONT SZEMÖLDÖKKEL Nógrádi Béla A szerelemnek és szeretetnek, akárcsak a gyűlöletnek, sokféle kifejezési formája van, többek között az is, hogy megesszük azt, akit szeretünk. Tennessee Williamsnak, napjaink egyik legizgatóbb drámaírójának, van egy elbeszélése fiatal korából, amelynek hőse, egy hatalmas termetű homosexuális néger megeszi szerelmi áldozatát. Ámde jelen megfigyelésünk természete nem patologikus jellegű, teljesen normális emberekről van szó, akik úgy adnak kifejezést szereteteknek, hogy megeszik a szeretett egyént. Erről biztosít bennnünket Dr. Elmer O’Connolly, egy kiváló természettudós, aki most tért vissza New Guineából, ahol kat évig tanulmányozta a pápuákat. Első nyilatkozata az volt, hogy visszavágyik közéjük. “Az emberevő pápuák szelídek és jóságosak — mondta a tudós apai gyengédséggel. „ Más emberevő vadak, például a középafrikai vadak, az ellenségeiket eszik meg, mert azt hiszik, hogy azok ereje átszáll beléjük. De nem a new guineai pápuák. Azok a szeretteiket eszik meg, mert úgy érzik, hogy akkor sohasem válnak el tőlük, a szeretett egyén bennük marad.” Dr. O’Connolly megmagyarázta, hogy az emberevés ma már kiment a divatból a világ minden részén. (Különben is csak proteinhiány volt az oka, mondja, nem pedig gonosz, vérengző hajlam) A fehér hatóságok gondoskodnak róla — részben akasztófa ,részben fokozott marhatenyésztés útján, hogy primitív vadak más után adjanak kifejezést emócióiknak, de még így is előfordul néha, hogy az emberevők visszaesnek népi szokásaikba. Dr. O’Connolly nem magyarázta meg, hogy ő maga hogyan kerülte el a pápuák szeretetének kifejezését, mert annyi bizonyos, hogy népszerű volt közöttük, hiszen megtanulta nyelvüket is. A magunk részéről kissé túl eredetinek találjuk a gyengédségnek azt a kifejezési módját, amit a new guineai pápuák gyakorolnak, de el kell fogadnunk a kiváló természettudós szavát, hogy a fehérgalléros, jómodorú emberek, akik fogkefével mossák a fogukat, sokkal vadabbak, mint az emberevők. *í í *i A minap, amikor valaki Dulles, a néhai külügyminiszter politikáját bírálta, felpattant egy republikánus honatya és azt mondta, hogy az ilyen beszéd a halott emlékének gyalázása. Az emberek mindig hajlamosak arra, hogy kortársaikról szebben vélekedjenek haláluk után, mint életükben. Még a latin közmondás is azt tartja, hogy “de mortuis nil nisi bene”, vagyis a holtakról vagy jót vagy semmit — amiben semmi logika nincs, mert lényegében azt mondja, hogy az élet bízvást lehet gyalázni. Tristan Bernard, a kitűnő francia humorista mondta egyszer, hogy halottnak lenni talán jó, talán rossz, de semmi esetre sem erény. Ami önkéntelenül eszembe juttatja az adomát a kisfiúról, aki életében először jár temetőben és érdeklődve olvassa a sírfeliratokat: “Itt nyugszik X. Y., a szerető férj és apa”. Vagy “Itt nyugszik A. B., az istenfélő mintapolgár, a jóság megtestesítője, a társadalom támasza.” És így tovább, és így tovább. Míg végül a gyermek, a maga romlatlan logikájával az anyjához fordul: “Mondd, mama, a gazemberek sohasem halnak meg?” *** Amiként az előbb említettem, hogy a szeretetnek számos kifejezési formája van, aként az önteltségnek is. Jómagam is tudok az önteltségnek néhány szépen fejlett kifejezési formájáról. Hamarjában Szabó Dezső jut eszembe, a huszas évek kiváló és hóbortos írója, akinek rögeszméje volt, hogy a magyar népet ő fogja megváltani — a jó ég tudja miféle ellenségektől. Prófétai hivatásérzetet hordott magában és önmagától értetődik, hogy a legnagyobb magyar írónak tekintette magát. (Mellékesen: ezt a nézetét elég sokan osztották máig is, ámbár nem e sorok írója.) De néha fenséges elismerését kifejezte más kortársaknak is. Egy alkalommal Karinthy Frigyes írói estjén annyira el volt ragadtatva, hogy a következő szövegű nyilatkozatot küldte írásban Karinthynak: “Uram! Mától kezdve két lángelméje van a magyar irodalomnak. A másik Ön.” Mindez abból az alkalomból jut eszembe, hogy Hollywoodban nemrég egy filmsztár beperelte a stúdiót szerződésszegés miatt, és a per tárgyalása során állandóan úgy beszélt magáról, mint a világ legnagyobb színészéről. A hallgatóság azt hitte, hogy talán az esküdteket akarja befolyásolni, de rosszul ismeri a színészek természetét, aki ilyesmire gondol. A tárgyalás után egyik barátja felelősségre vonta a színészt, hogy ilyen ízléstelenül dicséri magát, mire az így felelt: “Tudom, hogy kissé beképzelten hangzik a dolog, de ne felejtsd el, hogy eskü alatt vallottam és az igazat kellett mondanom.” BIZTOS AUTÓ BIZTOS AUTÓS Amikor a szeszélyes amerikai időjárás egyik napról a másikra nyakunkba zúdítja a hóviharokat és dermesztő hideg járja át nemcsak csontjainkat, de életünk nélkülözhetetlen kellékének, az autónak is minden porcikáját, önkéntelenül arra gondolok, hogy talán jobb volna, ha az autógyárak évről-évre sok műgonddal kiagyalt “nyításai” nem abban merülnének ki, hogy a rakéta formák utánzásában és halfarkakban, meg króm trimmelésekben igyekezzenek egymást túllicitálni, hanem inkább a biztonságra törekednének. Biztonságra gondolva, nem elsősorban az jár fejemben, hogy a “balesetbiztos” kocsit, ezt a technikai fából vaskarikát teremtsék meg, ami minden bizonnyal a lehetetlenség világába tartozik. Nem szabad arról álmodoznunk, hogy valaha is olyan autóba ülhetünk, amely az országúton felelőtlenül vezetve is teljes biztonsággal szállítja utasát. Az ilyen közlekedési kényszerzubbonyhoz elengedhetetlen kellék a párnázott falu országút, beépített hideg zuhannyal és gumidominóval. Láttam már képet is az egyik tudós egyetemi tanár tervéről. Egy kocsi, amely átmenet a harckocsi és ágyugránát között. A bennülő biztonságát annyira szolgálja, hogy az nyaktörés kockázata nélkül belerohanhat a többi közlekedőbe. Azért átmenet, mert nem lő, mint a harckocsi és nem kell felrobbannia, hogy halált okozzon, mint az ágyugránátnak. Az ilyen önbiztos és közveszélyes találmány még azt a veszélyt is rejtegeti magában, hogy teljesen leszoktatja az autóst azokról a magatartásbeli kötelezettségekről, amelyek birtokában tekintélyes számú autóvezető sikeresen közelíti meg már ma is a biztonságot. Emlékszem a régi híres német “Fliegende Blaetter” című vicclap egyik karikatúrájára. Ez egy ötletes és óvatos afrikai oroszlánvadászt ábrázolt Sündisznó tüskékhez hasonló hosszú hegyes dárdákkal ellátott ruhában sétált, hóna alatt puskával, fogai között hosszú szivarral a sivatagban. Körülötte hatalmas, kiéhezett oroszlánok vicsorgatták fogaikat. A legnagyobb hímoroszlán közeibe merészkedve, az egyik dárda hegyében megszórta orrát. Soha sem felejtem el az állatok királyának eltorzult pofáját, mialatt a ravasz Nimród elégedett, széles vigyorral teljes biztonságban csak arra várt, mikor puffanthatja le Leót és családját, mintha csak a vurstli lövöldéjében szedné le a polcról a makacsákat és nyuszikat. Nos hát a vadászok dicséretére szóljon, hogy eddig még nem vadásszák az oroszlánokat sem ilyen sündisznó-fantázia öltözékben, sem pedig páncélos tankokról, bár bizonyára megtehetnék, de a vadászok társadalma kiközösítené soraiból az ilyen biztonsági találmányok felhasználóit. Remélem, ugyanez a sors várna arra, aki az országúton megjelennék a többi harminckettődincses pléhlemez borítású jármű között a maga kockázat nélkül romboló páncélzatában. Miként a vadász elveszítené körültekintését, óvatosságát, lövése gyorsaságát, keze biztonságát, a vad természetének, jellemének ismeretét, úgy ebben a biztonsági autóban rohamosan fejlődne vissza, sorvadna el az a fajta embertípus, amely már kihalófélben van: a körültekintő, közösségi érzéssel rendelkező, feladatát és körülményeit alaposan ismerő, fegyelmezett és felelősségérzettel áthatott motoros. Nem is szólva az elengedhetetlen reflexekről. Az autózásnak nemcsak rendőrségi szabályzata van. Van íratlan, udvariassági, mondjuk úgy, írta: MACHÁN TIBOR lovagiassági kódexe is. Ez nagyban segíti a biztonságot. Ehez tartozik ma már, hogy — bármilyen furcsán hangzik is — ne vegyünk fel “hitchhikert” akkor sem, ha az a szívünkhöz legközelebb álló öltözékben áll az országút szélén. Az öltözék lehet álruha és azon vesszük észre magunkat, hogy az előbb még botra támaszkodó öregasszony mintegy varázsütésre izmos banditaként nyomja a forgópisztolyt az oldalunkba és máris mondja az örökéletű útonálló igét: “Pénzt vagy életet.” A világért sem mondanám, hogy gyáraink és mérnökeink ne törekedjenek a biztonságra. De volna néhány szerény, többé-kevésbbé gyakorlatilag is megvalósítható tippem számukra, amelyeket ajánlok, mint standard újításokat, bevezetésre. Standard alatt értem, hogy olyan általános tartozékai legyenek az autónak, mint a kerék vagy a kormány. Ami nélkül nincsen Cadillac és nincsen Volkswagen. Elsősorban legyen minden kocsiban hátsó ablaktörlő. Látni akarom zuhogó esőben és havazásban is, mi történik a hátam mögött. Minden kocsit úgy szerkesszenek meg, hogy az ablakok ne homályosodjanak be a párától hideg időben. Mert hiába tiszta az én ablakom, ha a másik homályos ablakú kocsi belémszalad. Továbbá minden kocsinak legyenek nagyobb hatásfokú fékei. Nem elég ha én állok meg rövid távon. A hátam mögötti belémrohan, mert neki hosszabb féktávolság kell. A lökhárítók alsó szintjének magasságát a talajtól minden kocsinál pontosan egyformára szabják meg. Végül pedig a vezető ülést úgy tervezték meg, hogy azon minden körülmények között csak egy személy foglalhasson helyet. Kellő távolság mindig legyen a vezető és a mellette ülő hölgy között. Ne csak akkor ha az ar felesége. NEM MESE EZ... A tenger magas, csipkés hullámokat vert és a késő őszi nap fénye csillogott a habokon. A hajó utasai a fedélzetről figyelték a hullámok játékát. Távolból egy ficánkoló hal látszott. Egy kisfiú tágranyilt szemekkel nézte a vizet és aggódva kérdezte, hogy a távoli hal nem emberevő cápa-e. Megnyugtattam, hogy erre északon a víz még nyáron is hideg és a cápák csak a meleg vizet szeretik. A nyugszékem mellett ülő utas, egy angol nő, megszólított. Kérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert a kiejtésemen megérezte a magyar eredetet. Beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy ő tanítónő, eddig Victoriában tanított, de Vancouverbe költözött át, ebben a tanévben már ott tanít. Megkérdeztem, vájjon élnek-e Victoriában magyarok. Elmondta, hogy ott több magyar család él és legtöbben vagyonosak, jó állásokban és kedvező helyzetben vannak. Azután a szabadságharc menekültjeiről beszélt és amit elmondott, úgy hangzott, mintha mese lenne, pedig valóság. Amikor 1906 novemberében az orosz tankok legázolták a magyar szabadságharcot, az egész szabad világ megmozdult a menekültek segítésére. Minden ország befogadott magyarokat és Kanada minden városában akadtak jelentkezők, akik otthont kínáltak a szabadságharc menekültjeinek. Victoriába, British Columbia fővárosába is jutott a menekültekből és a lakosság valósággal versenyezett, hogy ki tud többet tenni azokért, akik hazájukat elhagyni kényszerültek. A templomok szószékéről szívhezszóló beszédek hangzottak el, kérve a hívőket, nyújtsanak segítséget az érkezőknek és a jómódú lakosság megértette, hogy áldozatot kell hoznia azokért, akik nemcsak hazájuk, hanem az egész világ szabadságáért harcoltak. A szigetváros egyik iskolaigazgatójának népes családja van,és otthona minden szobájában családtagok laknak, de a ház alagsorában van egy vendégszoba, amelyet készséggel ajánlott fel egy magyar menekültnek. A város közegészségügyi hatóságának felülvizsgálata után a menekültügyi bizottság beutalt egy menekültet a házba. A sok viszontagságot átélt magyar boldog volt, hogy otthonhoz jutott. Fiatal okleveles mérnök volt, szerény modorú, akit a háziak hamarosan megszerettek. Álláshoz is juthatott volna, ha tudott volna angolul. A nyelvtudás hiánya nagyon elszomorította. Az iskolaigazgató megsajnálta védencét és két heti szabadságot vett az iskolából. Ezt az időt arra áldozta, hogy házának vendégét angol nyelvre oktassa. Reggel és délben két-két órán át tanította és este további egy órát, összesen napi öt órát szentelve neki. A munka és fáradság nem veszett kárba, mert a tanítvány szorgalmas, tehetséges és hálás volt. A vakáció után a házigazda visszament iskolájába, a fiatal magyar pedig addigra már az iskolaigazgató segítségével álláshoz jutott és a városi útépítés egyik szakaszának felügyeletével bízták meg. Ez volt a kezdet, de később már tervezési írta: KEMÉNY JULIA munkálatokat is bíztak reá és ma már, mérnöki tanulmányainak folytatása után, értékes műszaki tevékenységet fejt ki és jó állásban van. Az intelligens fiatal magyar boldog úl hazájában, de érezte, hogy nem maradhat egyedül, társ nélkül. Családi élet után vágyott. Megismerkedett a város egyik kórházának ápolónőjével, egy szép magyar leánnyal, aki németországi hazátlanság után nyolc év előtt került Kanadába. Az ismeretségből hamar barátság, majd szerelem lett A leány édesanyjával együtt menekült Magyarországból annak idején Németországba, de az anya Európában maradt, mert nem merte vállalni a távoli utazás és az ismeretlen országba való kivándorlás kockázatát. A leánynak hamar sikerült álláshoz és megélhetéshez jutnia Victoriában és nagyon takarékos, szorgalmas volt. Élére rakta a garast, várta az anyját. Végre hosszú idő után sikerült annyit gyűjtenie, hogy házat vásárolt Victoriában és minthogy jó állása is van, jó otthont tud neki nyújtani. Nagy boldogság volt, hogy anya és leánya találkozhattak. A szabadságharcos mérnök és a magyar ápolónő 1958 karácsonyán tartotta esküvőjét a victoriai katolikus templomban. Násznagyuk az iskolaigazgató volt. A lakodalmi ebédet az egyház népe rendezte és a jó barátok elhalmozták a fiatalokat ajándékokkal. Három boldog ember él együtt a szép kis otthonban és várakozással néznek a kis jövevény elé, aki nemsokára megérkezik. Gyermekgondozóra nem lesz szükség, mert a jövendő nagymama már alig várja, hogy tisztségét elláthassa. Kemény Julia Irta: NÓGRÁDI BÉLA