Amerikai Magyar Népszava, 1959. december (61. évfolyam, 282-307. szám)

1959-12-01 / 282. szám

2. OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 ______________________ félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Detroit Mich., 8129 W Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J.. 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick. N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy. N. J., 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa.. 122 W. Loudon St. Alliance O., 760 E. Summit Street Trentor, N. J.. 511 Genesee Street _ „ Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 97t College St„ Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 KI­AVATKOZIK A MAGYAR BELÜGYEKBE? KÖNNYELMŰSÉG Amerikában, mint mindenütt a világon, nagy számmal akadnak könnyelmű emberek. De sehol sem bánnak olyan hebehurgyán a pénzzel, keservesen meg­keresett dollárjaikkal, mint itt éppen azok, akik való­ban nehezen dolgoztak minden centért. New York főügyésze most leplezett le nyolc taka­rékpénztárat, amelyek összbetétei meghaladják a száz­millió dollárt. Azért viszik ide a pénzüket a kisembe­rek, mert ezek a takarékintézetek több kamatot adnak, mint a nagy bankok. Ugyanakkor azonban a biztosíték, amit nyújtanak, majdnem a semmivel egyenlő. Az ügyészség­ kinyomozta, hogy a hangzatos nevű “nemzetközi biztosító társaság”, amely garantálja a betéteket, a marokkói Tangerben székel, egy kis iroda­­helyiségben, csupán azért, hogy “neve legyen a gye­reknek”. De ennek a biztosítónak a címén kívül mása sincsen, legfőképen pedig pénze arra, hogy bankbukás esetén kártalanítsa a betéteseket. Az érdekelt államok most a takarékok körmére koppantanak és kötelezik őket, hogy valódi fedezettel rendelkező hazai biztosítóval garantálják a betétesek pénzét. A közönséget pedig figyelmeztetik, hogy ne dobja ki vakon a pénzét az ablakon. Az a kamat, amit így kap, sokba kerülhet, ha a takarék becsukja a kapuit. A pénzdobálás másik módja: az esztelen részvény­­vásárlási láz. Nyakrafőre veszik a sohasem hallott ne­vű vállalatok sohasem hallott nevű papírjait “alkalmi áron”. Nem az osztalék reményében, de mert azt hi­szik, hogy ha felszalad a részvény ára, gyorsan hasznot vágnak zsebre. Bár a nóta vége mindig ugyanaz, hirtelen lezu­hannak a részvényárak és a kis halak milliókat veszíte­nek. A nagy cápák, a spekulánsok keresnek így gyor­san és könnyen. A közmondás, hogy más kárán tanul az okos, nem áll a tőzsdézőkre. Ezek még a saját kárukon sem okul­nak. MAGYAR SORS Magyarnak lenni manapság nem könnyű dolog. Mármint Magyarországon élő magyarnak. Ezek az ó­­hazai magyarok csak névleg magyar polgárok. Valójá­ban már régen a szovjet gyarmat “benszülöttei” csu­pán. Kádárék persze tagadják az igazat és “független Magyarország”-ot emlegetnek a nemzetek szövetsége előtt, ahol tiltakoztak az ellen, hogy a NN a magyar “belügyekbe” ártsa magát. Ha valaha, úgy most van rá égető szükség, hogy a NN valóban magyar belügyekbe avatkozzék és se­gítse a keleteurópai szovjet gyarmat szerencsétlen hontalanjait. Mert földönfutók ők is, ott a Duna-Tisza közén, még inkább, mint azok a szerencsések, akik el­menekülhettek a roppant szovjet börtönből, Magyar­­országból. Amerika kiállása, a magyar kérdés napirendre való tűzése új reményt önt a csüggedt szívekbe. Amíg a világ lelkiismerete nem szűnik meg igazságot köve­telni Magyarországnak, addig nincsen veszve a magyar ügy. Addig reménykedhetünk abban, hogy egy napon tényleg szabad lesz Árpád népe. ÖNGYILKOSSÁG? A rendőri nyomozás szerint Poul Bang Jensen volt UN diplomata öngyilkosságot követett el. Holt­testét Queensben egy kis erdőben találták meg, kezé­ben revolver volt, a fejében egy golyó. Mellette búcsú­levél, melyet feleségéhez intézett. A dán diplomata 19 évig állott a UN szolgálatában. Tisztségét azért vesz­tette el, mert nem volt hajlandó kiadni a magyar me­nekültek névsorát. Azoknak a neveit, akik a magyar­­országi szabadságharc utáni vörös terrorról adtak in­formációkat a nemzetek szövetségének, Jensen félt, hogy a névsor vörösök kezébe kerül és azok majd bosz­­szút állanak a menekültek otthon élő hozzátartozóin. Nem ilyen sorsot érdemelt ez a talpig becsületes férfi, aki a háború alatt a nácik ellen küzdött, majd ké­sőbb a kommunistákkal szállott szembe. A szabad vi­lág, a magyarság mély részvéte kíséri utolsó útjára Jensent, egy igaz ügy mártírját. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA FELVONT SZEMÖLDÖKKEL Nógrádi Béla A szerelemnek és szeretetnek, akárcsak a gyű­löletnek, sokféle kifejezési formája van, többek között az is, hogy megesszük azt, akit szeretünk. Tennessee Williamsnak, nap­jaink egyik legizgatóbb dráma­írójának, van egy elbeszélése fiatal korából, amelynek hőse, egy hatalmas termetű homo­­sexuális néger megeszi szerelmi áldozatát. Ámde jelen megfi­gyelésünk természete nem pato­logikus jellegű, teljesen normá­lis emberekről van szó, akik úgy adnak kifejezést szere­teteknek, hogy megeszik a szeretett egyént. Erről biztosít bennnünket Dr. Elmer O’­­Connolly, egy kiváló természettudós, aki most tért vissza New Guineából, ahol kat évig tanulmá­nyozta a pápuákat. Első nyilatkozata az volt, hogy visszavágyik közéjük. “Az emberevő pápuák szelídek és jóságosak — mondta a tudós apai gyengédséggel. „ Más emberevő vadak, például a középafrikai vadak, az ellenségeiket eszik meg, mert azt hiszik, hogy azok ereje átszáll beléjük. De n­em a new guineai pápuák. Azok a szerettei­ket eszik meg, mert úgy érzik, hogy akkor soha­sem válnak el tőlük, a szeretett egyén bennük ma­rad.” Dr. O’Connolly megmagyarázta, hogy az em­berevés ma már kiment a divatból a világ minden részén. (Különben is csak proteinhiány volt az oka, mondja, nem pedig gonosz, vérengző hajlam) A fehér hatóságok gondoskodnak róla — részben akasztófa ,részben fokozott marhatenyésztés út­ján, hogy primitív vadak más után adjanak kife­jezést emócióiknak, de még így is előfordul néha, hogy az emberevők visszaesnek népi szokásaikba. Dr. O’Connolly nem magyarázta meg, hogy ő ma­ga hogyan kerülte el a pápuák szeretetének kife­jezését, mert annyi bizonyos, hogy népszerű volt közöttük, hiszen megtanulta nyelvüket is. A ma­gunk részéről kissé túl eredetinek találjuk a gyen­gédségnek azt a kifejezési módját, amit a new guineai pápuák gyakorolnak, de el kell fogad­nunk a kiváló természettudós szavát, hogy a fe­hérgalléros, jómodorú emberek, akik fogkefével mossák a fogukat, sokkal vadabbak, mint az em­berevők. *í í *i­ A minap, amikor valaki Dulles, a néhai külügy­miniszter politikáját bírálta, felpattant egy re­publikánus honatya és azt mondta, hogy az ilyen beszéd a halott emlékének gyalázása. Az embe­rek mindig hajlamosak arra, hogy kortársaikról szebben vélekedjenek haláluk után, mint életük­ben. Még a latin közmondás is azt tartja, hogy “de mortuis nil nisi bene”, vagyis a holtakról vagy jót vagy semmit — amiben semmi logika nincs, mert lényegében azt mondja, hogy az élet bízvást lehet gyalázni. Tristan Bernard, a kitűnő francia humorista mondta egyszer, hogy halott­nak lenni talán jó, talán rossz, de semmi esetre sem erény. Ami önkéntelenül eszembe juttatja az adomát a kisfiúról, aki életében először jár teme­tőben és érdeklődve olvassa a sírfeliratokat: “Itt nyugszik X. Y., a szerető férj és apa”. Vagy “Itt nyugszik A. B., az istenfélő mintapolgár, a jóság meg­testesítője, a társadalom támasza.” És így tovább, és így tovább. Míg végül a gyermek, a maga romlatlan logikájával az anyjához fordul: “Mondd, mama, a gazemberek sohasem halnak meg?” *** Amiként az előbb említettem, hogy a szeretet­nek számos kifejezési formája van, aként az ön­teltségnek is. Jómagam is tudok az önteltségnek néhány szépen fejlett kifejezési formájáról. Ha­marjában Szabó Dezső jut eszembe, a huszas évek kiváló és hóbortos írója, akinek rögeszméje volt, hogy a magyar népet ő fogja megváltani — a jó ég tudja miféle ellenségektől. Prófétai hiva­tásérzetet hordott magában és önmagától értető­dik, hogy a legnagyobb magyar írónak tekintette magát. (Mellékesen: ezt a nézetét elég sokan osz­tották máig is, ámbár nem e sorok írója.) De né­ha fenséges elismerését kifejezte más kortársak­nak is. Egy alkalommal Karinthy Frigyes írói est­jén annyira el volt ragadtatva, hogy a következő szövegű nyilatkozatot küldte írásban Karinthy­­nak: “Uram! Mától kezdve két lángelméje van a magyar irodalomnak. A másik Ön.” Mindez abból az alkalomból jut eszembe, hogy Hollywoodban nemrég egy filmsztár beperelte a stúdiót szerződésszegés miatt, és a per tárgya­lása során állandóan úgy beszélt magáról, mint a világ legnagyobb színészéről. A hallgatóság azt hitte, hogy talán az esküdteket akarja befolyásol­ni, de rosszul ismeri a színészek természetét, aki ilyesmire gondol. A tárgyalás után egyik barátja felelősségre vonta a színészt, hogy ilyen ízléste­lenül dicséri magát, mire az így felelt: “Tudom, hogy kissé beképzelten hangzik a dolog, de ne felejtsd el, hogy eskü alatt vallottam és az igazat kellett mondanom.” ­ BIZTOS AUTÓ BIZTOS AUTÓS Amikor a szeszélyes amerikai időjárás egyik napról a másikra nyakunkba zúdítja a hóviharo­kat és dermesztő hideg járja át nemcsak csont­jainkat, de életünk nélkülözhe­tetlen kellékének, az autónak is minden porcikáját, önkéntele­nül arra gondolok, hogy talán jobb volna, ha az autógyárak évről-évre sok műgonddal kia­gyalt “nyításai” nem abban me­rülnének ki, hogy a rakéta for­mák utánzásában és halfarkak­ban, meg króm trimmelésekben igyekezzenek egymást túllicitál­ni, hanem inkább a biztonságra törekednének. Biztonságra gondolva, nem elsősorban az jár fejemben, hogy a “balesetbiztos” kocsit, ezt a technikai fából­ vaskarikát teremtsék meg, ami minden bizonnyal a lehetetlenség világába tarto­zik. Nem szabad arról álmodoznunk, hogy valaha is olyan autóba ülhetünk, amely az országúton fe­lelőtlenül vezetve is teljes biztonsággal szállítja utasát. Az ilyen közlekedési kényszerzubbonyhoz elengedhetetlen kellék a párnázott falu országút, beépített hideg zuhannyal és gumidominóval. Láttam már képet is az egyik tudós egyetemi tanár tervéről. Egy kocsi, amely átmenet a harc­kocsi és ágyugránát között. A bennülő biztonsá­gát annyira szolgálja, hogy az nyaktörés kockáza­ta nélkül belerohanhat a többi közlekedőbe. Azért átmenet, mert nem lő, mint a harckocsi és nem kell felrobbannia, hogy halált okozzon, mint az ágyugránátnak. Az ilyen önbiztos és közveszélyes találmány még azt a veszélyt is rejtegeti magában, hogy telje­sen leszoktatja az autóst azokról a magatartás­beli kötelezettségekről, amelyek birtokában tekin­télyes számú autóvezető sikeresen közelíti meg már ma is a biztonságot. Emlékszem a régi híres német “Fliegende Bla­­etter” című vicclap egyik karikatúrájára. Ez egy ötletes és óvatos afrikai oroszlánvadászt ábrá­zolt Sündisznó tüskékhez hasonló hosszú hegyes dárdákkal ellátott ruhában sétált, hóna alatt pus­kával, fogai között hosszú szivarral a sivatag­ban. Körülötte hatalmas, kiéhezett oroszlánok vi­­csorgatták fogaikat. A legnagyobb hímoroszlán közeibe merészkedve, az egyik dárda hegyében megszórta orrát. Soha sem felejtem el az állatok királyának eltorzult pofáját, mialatt a ravasz Nimród elégedett, széles vigyorral teljes bizton­ságban csak arra várt, mikor puffanthatja le Leót és családját, mintha csak a vurstli lövöldéjében szedné le a polcról a makacsákat és nyuszikat. Nos hát a vadászok dicséretére szóljon, hogy ed­dig még nem vadásszák az oroszlánokat sem ilyen sündisznó-fantázia öltözékben, sem pedig páncé­los tankokról, bár bizonyára megtehetnék, de a vadászok társadalma kiközösítené soraiból az ilyen­ biztonsági találmányok felhasználóit. Remé­lem, ugyanez a sors várna arra, aki az országúton megjelennék a többi harminckettőd­incses pléhle­­mez borítású jármű között a maga kockázat nélkül romboló páncélzatában. Miként a vadász elveszítené körültekintését, óvatosságát, lövése gyorsaságát, keze biztonsá­gát, a vad természetének, jellemének ismeretét, úgy ebben a biztonsági autóban rohamosan fej­lődne vissza, sorvadna el az a fajta embertípus, amely már kihalófélben van: a körültekintő, kö­zösségi érzéssel rendelkező, feladatát és körül­ményeit alaposan ismerő, fegyelmezett és fele­lősségérzettel áthatott motoros. Nem is szólva az elengedhetetlen reflexekről. Az autózásnak nemcsak rendőrségi szabályza­ta van. Van íratlan, udvariassági, mondjuk úgy, írta: MACHÁN TIBOR lovagiassági kódexe is. Ez nagyban segíti a biz­tonságot. Ehez tartozik ma már, hogy — bármi­lyen furcsán hangzik is — ne vegyünk fel “hitch­­hikert” akkor sem, ha az a szívünkhöz legköze­lebb álló öltözékben áll az országút szélén. Az öl­tözék lehet álruha és azon vesszük észre magun­kat, hogy az előbb még botra támaszkodó öreg­asszony mintegy varázsütésre izmos banditaként nyomja a forgópisztolyt az oldalunkba és máris mondja az örökéletű útonálló igét: “Pénzt vagy életet.” A világért sem mondanám, hogy gyáraink és mérnökeink ne törekedjenek a biztonságra. De volna néhány szerény, többé-kevésbbé gyakorla­tilag is megvalósítható tippem számukra, ame­lyeket ajánlok, mint standard újításokat, beve­zetésre. Standard alatt értem, hogy olyan általá­nos tartozékai legyenek az autónak, mint a kerék vagy a kormány. Ami nélkül nincsen Cadillac és nincsen Volkswagen. Elsősorban legyen minden kocsiban hátsó ab­laktörlő. Látni akarom zuhogó esőben és havazás­ban is, mi történik a hátam mögött. Minden ko­csit úgy szerkesszenek meg, hogy az ablakok ne homályosodjanak be a párától hideg időben. Mert hiába tiszta az én ablakom, ha a másik homályos ablakú kocsi belémszalad. Továbbá minden kocsi­nak legyenek nagyobb hatásfokú fékei. Nem elég ha én állok meg rövid távon. A hátam mögötti belémrohan, mert neki hosszabb féktávolság kell. A lökhárítók alsó szintjének magasságát a talaj­tól minden kocsinál pontosan egyformára szab­ják meg. Végül pedig a vezető ülést úgy tervezték meg, hogy azon minden körülmények között csak egy személy foglalhasson helyet. Kellő távolság mindig legyen a vezető és a mellette ülő hölgy kö­zött. Ne csak akkor ha az a­­r­ felesége. NEM MESE EZ... A tenger magas, csipkés hullámokat vert és a késő őszi nap fénye csillogott a habokon. A hajó utasai a fedélzetről figyelték a hullámok játékát. Távolból egy ficánkoló hal lát­szott. Egy kisfiú tágranyilt sze­mekkel nézte a vizet és aggód­va kérdezte, hogy a távoli hal nem emberevő cápa-e. Meg­nyugtattam, hogy erre északon a víz még nyáron is hideg és a cápák csak a meleg vizet szere­tik. A nyugszékem mellett ülő utas, egy angol nő, megszólított. Kérdezte, hogy magyar va­­gyok-e, mert a kiejtésemen megérezte a magyar eredetet. Beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy ő tanítónő, eddig Victoriában tanított, de Van­couverbe költözött át, ebben a tanévben már ott tanít. Megkérdeztem, vájjon élnek-e Victoriában ma­gyarok. Elmondta, hogy ott több magyar család él és legtöbben vagyonosak, jó állásokban és ked­vező helyzetben vannak. Azután a szabadságharc menekültjeiről beszélt és amit elmondott, úgy hangzott, mintha mese lenne, pedig valóság. Amikor 1906 novemberében az orosz tankok le­gázolták a m­agyar szabadságharcot, az egész sza­bad világ megmozdult a menekültek segítésére. Minden ország befogadott magyarokat és Kanada minden városában akadtak jelentkezők, akik ott­hont kínáltak a szabadságharc menekültjeinek.­­ Victoriába, British Columbia fővárosába is ju­tott a menekültekből és a lakosság valósággal ver­senyezett, hogy ki tud többet tenni azokért, akik hazájukat elhagyni kényszerültek. A templomok szószékéről szívhezszóló beszédek hangzottak el, kérve a hívőket, nyújtsanak segítséget az érke­zőknek és a jómódú lakosság megértette, hogy áldozatot kell hoznia azokért, akik nemcsak hazá­juk, hanem az egész világ szabadságáért harcol­tak. A szigetváros egyik iskolaigazgatójának né­pes családja van,és otthona minden szobájában családtagok laknak, de a ház alagsorában van egy vendégszoba, amelyet készséggel ajánlott fel egy magyar menekültnek. A város közegészségügyi hatóságának felülvizsgálata után a menekültügyi bizottság beutalt egy menekültet a házba. A sok viszontagságot átélt magyar boldog volt, hogy otthonhoz jutott. Fiatal okleveles mérnök volt, szerény modorú, akit a háziak hamarosan megszerettek. Álláshoz is juthatott volna, ha tu­dott volna angolul. A nyelvtudás hiánya nagyon elszomorította. Az iskolaigazgató megsajnálta vé­­dencét és két heti szabadságot vett az iskolából. Ezt az időt arra áldozta, hogy házának vendégét angol nyelvre oktassa. Reggel és délben két-két órán át tanította és este további egy órát, össze­sen napi öt órát szentelve neki. A munka és fáradság nem veszett kárba, mert a tanítvány szorgalmas, tehetséges és hálás volt. A vakáció után a házigazda visszament iskolájá­ba, a fiatal magyar pedig addigra már az iskola­­igazgató segítségével álláshoz jutott és a városi útépítés egyik szakaszának felügyeletével bízták meg. Ez volt a kezdet, de később már tervezési írta: KEMÉNY JULIA munkálatokat is bíztak reá és ma már, mérnöki tanulmányainak folytatása után, értékes műsza­ki tevékenységet fejt ki és jó állásban van. Az intelligens fiatal magyar boldog úl hazájá­ban, de érezte, hogy nem maradhat egyedül, társ nélkül. Családi élet után vágyott. Megismerke­dett a város egyik kórházának ápolónőjével, egy szép magyar leánnyal, aki németországi hazátlan­­ság után nyolc év előtt került Kanadába. Az is­meretségből hamar barátság, majd szerelem lett­ A leány édesanyjával együtt menekült Magyar­­országból annak idején Németországba, de az anya Európában maradt, mert nem merte vállalni a tá­voli utazás és az ismeretlen országba való kiván­dorlás kockázatát. A leánynak hamar sikerült ál­láshoz és megélhetéshez jutnia Victoriában és na­gyon takarékos, szorgalmas volt. Élére rakta a garast, várta az anyját. Végre hosszú idő után sikerült annyit gyűjtenie, hogy házat vásárolt Victoriában és minthogy jó állása is van, jó ott­hont tud neki nyújtani. Nagy boldogság volt, hogy anya és leánya találkozhattak. A szabadságharcos mérnök és a magyar ápo­lónő 1958 karácsonyán tartotta esküvőjét a victo­­riai katolikus templomban. Násznagyuk az isko­laigazgató volt. A lakodalmi ebédet az egyház né­pe rendezte és a jó barátok elhalmozták a fiata­lokat ajándékokkal. Három boldog ember él együtt a szép kis ott­honban és várakozással néznek a kis jövevény elé, aki nemsokára megérkezik. Gyermekgondozóra nem lesz szükség, mert a jövendő nagymama már alig várja, hogy tisztségét elláthassa. Kemény Julia Irta: NÓGRÁDI BÉLA

Next