Amerikai Magyar Népszava, 1960. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

1960-01-02 / 1. szám

2. OLDAL Second class mall privileges authorized at Cleveland, Ohio Published dally, except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Detroit. Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem. Pa., 703 E. 4th Street Garfield. N. J.. 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa.. 122 W. Loudon St. Alliance O., 760 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. PAYER. Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775_ LÉGY RÉSEN A karácsonyi weekend halálos áldozatainak száma 488 volt. A National Safety Council szerint 530 halálos katasztrófát vártak. Az eredmény tehát alatta maradt a várakozásnak, ami szakértők szerint “jó jel”. Az újévi weekend hasonló halálos veszélyeket rejteget. Ötszáz amerikai halálával számolnak. Aki nem vigyáz, az már csak a másvilágon éri meg az újesztendőt. Minden Szilveszterkor figyelmeztetik a közönséget, hogy legyen óvatos, ne siessen, ne előzzön. Az elmúlt héten az idő is jó volt, szárazak voltak az országutak. Azóta azonban megfordult az időjárás és a fekete karácsonyra fehér újév, havas, jeges, síkos utak következnek. Azok, akik ma még vígan tervezgetnek, készülődnek a szilveszteréji mulatságra, gondoljanak arra, hogy a halál leselkedik minden útkereszteződésnél azokra, akik elhízzák magukat és nem tartják be az elemi közlekedési szabályokat. Boldog új esztendőt az okosaknak, részvétnyilatkozatot azoknak, akik a temető felé igyekeznek. A GYALOGOSOKRÓL A new yorki gyalogjáróknak néhány napjuk van még arra, hogy ez évben megjavítsák gyászos statisztikájukat. Mert ahogy Wiley Traffic Commissioner jelentése mutatja, ez az év ismét szomorú rekordot hozott ezen a területen. Ha ez így folytatódik — mondja a jelentés — a gyalogosok vigyázatlansága folytán bekövetkezett halálesetek száma újabb csúcsot ér el. A statisztikai adatok szerint az 1959-es év 11 hónapjában 420 new yorki gyalogos vesztette életét forgalmi balesetek következtében. Ez 27-el több, mint amennyi az elmúlt év hasonló időszakában volt. És ami a legrosszabb: december mindig “élenjár” e megdöbbentő és tragikus kimutatásban. A balesetek legfőbb oka az, hogy a gyalogjárók nem tartják be a forgalmi előírásokat. Vagy nem a megengedett átjárókon közlekednek, vagy nem várják be, amíg a közlekedési lámpa “szabadot” jelez. Minden hat szabálytalan közlekedőre egy halálos baleset esik. A tanulság világos: a gyalogjáróknak sokkal óvatosabban kell közlekedniük és a rendőrségnek erélyesebben kell eljárniuk a saját életükkel játszó, családjuk sorsát kockáztató könnyelmű gyalogjárók ellen. JELENTŐS SZÜLETÉSNAP Emlékezetes évfordulóhoz érkezett el a new yorki Biblia Társaság: most ünnepli alapításának 150-ik évfordulóját. A társaság egyike ama keveseknek, amelyek ilyen hosszú, eredményekben gazdag múltra tekinthetnek vissza. Az amerikai Bible Society előtt hét évvel alapították ezt a társaságot, amelynek tisztviselői részt vettek a nemzeti társaság megalapításában is. Éveken át ez a szervezet látta el a new yorki szállókat bibliákkal, amelyekből mindenki számára jutott egy-egy példány. Ez év októberében a társaság 5,000 bibliát, 10,000 testamentumot és 25,000 Szentírást osztott ki a fiatalok között angol, spanyol és olasz nyelven. A társaságnak az az álláspontja, hogy a bibliával eredményesen lehet küzdeni az ifjúság erkölcseinek megjavításában. Nem vitás, hogy munkája nagy segítséget nyújt a fiatalok nevelésében. Alapításának 150. évfordulóján szeretettel üdvözöljük a new yorki Biblia Társaságot. A TV PROGRAMOK A sajtó még egyre háborog a TV és a rádió állomások botrányai miatt. Közben megfelejtkeznek arról, hogy milyen botrányosan rosszak a műsorok. A karácsonyi és a rákövetkező hétvégi ünnepek alatt régi rossz darabokat újítottak fel, mintha egyszer nem is lett volna elég látni e félórás és egyórás filmeket. Egyes filmgyárak sorra csapják össze a bűnügyi történeteket; olyan bődületesen amatőr színjátszás folyik a TV vetítő síkján, hogy a némafilmek primitív színvonala valóságos akadémiai nívó mellettük. Együgyű, lapos, fárasztó műsorok, dühítő hirdetésekkel spékelve. A közönség úgy védekezik ellenük, hogy esküvel fogadják meg, olyan terméket, amelyeket e pocsék “szórakoztató” filmek sponsorai hirdetnek, nem vásárolnak. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA BUJDOSÓ MAGYAROK Legtöbb magyar, ki nyugatra menekült a világháború borzalmai elől, Ausztriában ütött tanyát, ott tengődve, fázva, és éhezve, mert akkor Ausztria,, a háborútól lesújtottan és kifosztottan, maga is éhínséggel küzdve, nem segíthette úgy a magyar menekülteket, mint azt tíz évvel később, 1956-ban tette. A D.P. hontalanoknak kevés élelmiszeren kívül jóformán semmire sem volt joguk a világon. Ruhajegy nem járt nekik, el voltak tiltva minden kereseti lehetőségtől, még a szabad költözködési jogtól is, így aztán érthető volt, hogy egyre-másra szállingóztak haza a bujdosók, helyszűke miatt hatvanan, sőt hetvenen egy vasúti tehervagonba gyömöszölve, úgyhogy a rajtuk levő ruhán és sovány batyun kívül semmit sem vihettek magukkal, nem törődve a zavaros magyar helyzettel. Mi az amerikai hatóságokkal szoros kapcsolatot tartottunk fenn, jómagam tolmács voltam és a férjem hangversenyeket adott az amerikai katonaságnak, minek következtében jóbarátságban volt a legmagasabb rangú tisztekkel. Mégis jó időbe tellett, míg sikerült az amerikai hatóságokkal megértetnünk, hogy véget kellene vetni ennek az igazságtalan helyzetnek. Végre új rendelet értelmében egy-egy család külön vasúti vagonra tarthatott igényt. De még így is siralmas látványt nyújtott egy ilyen “visszaköltözés” képe. Sohasem felejtem el azt a nyári délelőttöt, amidőn barátnőmet, egy magyar fiatalasszonyt, kivel együtt dolgoztunk az amerikai parancsnokságon, kisértem el ide, ki az óhazába visszatérő szüleit búcsúztatta. “Honvágyuk van”, magyarázta sóhajtva. “Különösen édesapámnak. Azt mondja, otthon akar meghalni. Nekem viszont az a gyanúim, hogy szegények arra gondolnak, ha egyedül maradok, hamarább kijutok Amerikába. Hiszen tudják, milyen rettenetes nehézségekkel jár a szükséges papírok beszerzése.” Barátnőm édesanyja, viseltes perzsa bundájában, mely elárulta, hogy valamikor jobb napokat látott, egy ládát iparkodik feltuszkolni a tehervagonra egy amerikai katona segítségével, míg a papa, gondterhelt öregúr, apróbb csomagokat cipel fel a kocsiba. “Hála Istennek, legalább van valami kis élelmük”, mondta barátnőm. “Mindazt, amit egy év alatt amerikai szolgálatban sikerült összegyűjtenem, élelmiszerre cseréltem és most azt viszik magukkal. Első időben talán nem fognak éhezni..” Két szegény öreg — szemükben olyan végtelen szomorúság tükröződött, amint tehetetlenül bámultak leányukra, hogy elszorult a szívem. Magányosan, támasz nélkül vágnak neki egy számukra most már ismeretlen világnak. Magukra hagytam őket leányukkal. Ki tudja, láthatják-e valaha még egymást ebben az életben? Megindultam a vasúti kocsik mentén. Asszonyok, gyermekek, reszkető öregek nyüzsögtek mindenfelé, kik nem tudtak beleilleszkedni egy idegen ország szokásaiba, és most visszatérnek, hogy odahaza legyenek, bár nem tudhatják, hogy tényleg odahaza lesznek-e? Zsákokat, kosarakat, ládákat igyekeztek a vagonokba felhordani, mit vagy megmentettek még a világégésből, vagy itt sikerült valahogyan összekuporgatniuk. Az osztrák rendőr ácsorog, félszemmel figyeli a néhány “feketéző” menekültet, akik amerikai katonákkal alkudoznak, hogy utolsó pillanatban még néhány csomag cigarettát, konzervet vagy kávét cseréljenek tőlük. A csereberélés szigorúan tilos ugyan, de ezúttal elnézők az osztrák rendőrök. Hiszen tudják, hogy a szerencsétleneknek talán minden vagyonukat fogja képezni ez a kis útravaló, amihez most hirtelenében még hozzájuthatnak. Az egyik kocsi ajtajában asszony ül, csecsemővel az ölében, míg két nagyobb gyermeke a létraszerű feljárón mászkál fel és alá. Arca sápadt, gondterhelt, a szeme szomorú. Egyedül utazik haza gyermekeivel. Valaki megkérdi tőle, hol a férje? “Amerikába ment . . . egyedül.” — mondja és könny lepi el karikás szemeit, melyek sötéten ég- MADEMOISELLE KOVÁCS Nógrádi Gábor A francia hírügynökség rövid közleményt adott ki: A Francia Köztársaság kormánya a második világháború idején a német megszállók elleni harcban résztvett hősi ellenállókat tüntetett ki. Majd egy hosszú felsorolás következik. Ismeretlen nevek, ismeretlen történetek. De valamennyi egy nép ellenállásáról beszél. Egy név a sok közül mégsem hangzik oly idegenül: Denise Kovács. Úgy tűnik, mintha a név a magyar Kovácsból származna. De a név viselője egy huszonkét éves, feltűnően csinos, kimondottan franciásan öltözködő leány, nem nagyon igazolja feltevésünket. A kitüntetési ünnepélyről készített fényképfelvétel, amely a hivatalos közleménnyel együtt érkezett, elgondolkoztató. A képen egymás mellett idősebb férfiak, nők állanak, szürke hétköznapi emberek. Egyedül Denise Kovács fiatal. Rövid fejszámolás. Lehetetlen. Ez a leány abban az időben még tíz éven alul volt. Hogyan vehetett részt az ellenállásban ? A fiatal leány története azonban minden megmagyaráz. Még a nevét is. Mert bizony a név, ahogy sejthető is volt, a magyar Kovácsból származik. Szülei még az ő születése előtt vándoroltak Franciaországba. Egyszerű emberek voltak, akik bizony nagyon nehezen tudtak megbarátkozni az új hazával, az új életkörülményekkel. Mint új bevándorlók, sok mindennel próbálkoztak. Végülis egy nagy földesúr egyik erdejében mint őrök telepedtek meg. Itt a hiányos nyelvtudás, szokások, hagyományok nem ismerése, nemokozott nehézséget, számukra. Itt éldegéltek, csendben és békében és itt született kislányuk is. A környéken ismerték őket, szerették a dolgos házaspárt, ha meg is mosolyogták hibás francia beszédüket. A kislány azonban már tökéletesen beszélt franciául, hiszen francia iskolába járt. A második világháború kitörése meglepetésként érte őket. Hiszen itt az erdő mélyén, a világtól teljesen elszakadva éltek. Újságot nem olvastak, mert bizony nem nagyon értették, rádiót sem hallgattak. Amit tudtak a világ folyásáról, azt a kisleányuknak köszönhették. Ő hozta a hírt, hogy a németek megszállták falujukat. Sokan az erdőbe menekültek. Megkezdődött az ellenállás. S ebből Kovácsék, vagy ahogy most már őket a falubeliek hívták: Kovacék, sem maradhattak ki. Nyugodt, békés életet köszönhettek új hazájuknak, tartoztak honfitársaiknak a segítséggel. A kis erdei ház ott az erdőben megbúvó ellenálló csoport utánpótlásnak központja. A Kovac házaspár szabadon járhatott-kelhetett a faluban. Oly rosszul beszélték a franciát, mint megszállók, így hát azok valahogy megbíztak bennük. Ők meg kihasználták ezt. Szállították az élelmiszert, kötszert, a fegyvert az erdőbe, minden akadály nélkül. A felkelő csoport nagyszerűen működött. Hol írta: NÓGRÁDI GÁBOR itt, hol ott okozott kellemetlen meglepetést a náciknak. A Gestapo hiába nyomozott. A fák között megbúvó ellenálók mindig kicsúsztak a szorongató gyűrűből. A németek hajukat tépték, de minden hiába volt. Az egyik nap feljelentés érkezett a helyi parancsnokságra. Egy ismeretlen hajcsináló közölte a németekkel, hogy a francia hazafiak összekötője, kémje a Kovac házaspár. A németek nem sokat teketóriáztak, rajtaütöttek az erdei tanyán, ahol egy csomó fegyvert találtak. Vallatni kezdték a házaspárt, de ők hallgattak. Közben besötétedett. S egy óvatlan pillanatban szökni próbáltak. Sortűz dördült. Két szabadságszerető ember szíve megszűnt dobogni. S milyen a sors kiszámíthatalan szeszélye! Az ellenállók, akik értesültek Kovacékelfogatásáról, néhány perccel agyonlövetésük után a helyszínre érkeztek és leszámoltak a megszálló nácikkal. Egynek sem kegyelmeztek. A falu népe nem feledkezett meg Kovacékról. Kislányuk, aki a történtek idején a faluban tartózkodott, nem érezte, hogy árva. Szülei gondoskodása helyett az egész falu foglalkozott nevelésével. Iskolába, egyetemre járatták. Az idén kapja kézhez mérnöki diplomáját. A Francia Köztársaság most becsületrenddel tüntette ki szüleit. S helyettük ő állt ott könnyes szemmel, pirosló arccal a kitüntetettek között. Szüleire gondolt, akik életüket áldozták új hazájuk szabadságáért. Iría: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA ir* -í4r nek lefogyott arcában. “Mosogatott az amerikai katonai konyhában és így sikerült valahogy engedélyt kapnia a bevándorlásra. De én és a gyermekek . . . Hiszen nemcsak pénzünk nincs a hajójegyre, de útlevelünk sincsen. Én könyörögtem neki, hogy menjen és ne várjon ránk. De megígérte, hogy majd kivisz bennünket is ... ” Másik vagonban öregember ül, öt év körüli kisleánnyal. Répával etetnek fehér nyulat, amely drótketrecben gubbaszt. “Hová viszik a nyulat, bácsika?” — kérdezi valaki. “Haza”, — mondja az öreg. “Nyulat fogunk tenyészteni. Hogy ne éhezzen az unokám. Minden vagyonunk a nyúl, adja Isten, hogy haza tudjam vinni.” “Hol vannak a családja többi tagjai?” “Csak ketten maradtunk. Fiam elesett a háborúban. Menyem és két kisfia itt haltak meg, járványban. Csak Mariska maradt velem. Magához öleli az unokáját. A szeme száraz, már nincsenek könnyei. A körülállók részvéttel nézik. Valaki felnyújt neki egy kenyeret, hogy legyen mivel etetnie a nyulat az utón. Visszatérek barátnőmhez, ki most búcsúzik el szüleitől. Az apa sírva borul leánya vállára. “Ne sírjon, édesapám!” biztatta a fiatalaszszony, maga is alig bírva könnyeit leküzdeni. “Meglássa, nemsokára újra látjuk egymást!” De a hangja megtörik és érzi, hogy nem bír soká uralkodni fájdalmán. Gyorsan másra tereli a szót. “Jó lenne egy kis bor az útra, legalább nem fáznának. Hozok egy közeli boltból”. Szaladunk a pályaudvarról az üzletbe. Soká alkudozunk, mert bort is csak feketén lehet kapni. Végre két csomag cigarettáért sikerült egy üveg bort kicsikarni a kereskedőtől és szinte repülünk vissza a pályaudvarra. De dermedten torpanunk meg, mert a sínek üresen merednek ránk. A vonat közben elindult. Ki tudja, hogy jár már utasaival. Barátnőmre nézek. Az üres sínekre bámul, miközben szeméből ömlik a könny és nem tudom, véletlen volt-e, hogy az üveg kicsúszott a kezéből és a kiömlött bőr, pirosra festette a kövezetét. AZ ŐSZ MOKTÁR Arany János egyik örökszáp balladájának, a Vén Márkusnak kezdő sorait igyekszem emlékezetemben felidézni. Régen volt, hogy a csabai gimnáziumnak diákja lettem, akkor tanultam. Állj elő, vén Márkus, vedd le a süveged, Hogy süsse a napfény galambősz fejedet. Tartsd fel három ujjad, esküdjél az égre, Atya, fiú, szentlélek hármas istenségre. Hogy az a darab föld, melyen mostan állasz, nem tárcsás birtok, ladányi határ az. A lyoni törvényszék bírái, Gyomai Imre akik egy lopás ügyében hoztak ítéletet, a ballada névtelen túrájával hasonlatos módon cselekedtek. Az ügy egyszerű volt. Mohamed Szalah hitsorsosát, Szidi-el-Moktárt azzal vádolta, hogy többezer frankot tartalmazó pénztárcáját ellopta. A vádló és a vádlott két ügyvéd kíséretében állt a bírák előtt. — Szent meggyőződésem, hajtogatta Szidi-el- Moktár, hogy Mohamed Szalahot nem alaptalanul vádolom. — Testvérem, Moktár, tévedsz a tolvaj nem én vagyok, — védekezett a tiszták gyöngédségével az őszhajú vádlott. Az egyik bíró, mielőtt még a két ügyvéd szócsatába keveredett volna, feltette az első kérdést. — Tud-e a vádló terhelő tanút felvonultatni? A választ hosszú csend előzte meg. Szidi-el-Moktár hiába várta ügyvédjének segítségét, az is hallgatott. — A kérdést, mondta a bíró, mégegyszer felteszem, tud-e vádló terhelő tanút felvonultatni? A teremben újra csend támadt. A bírák összenéztek, pillantásuk tehetetlenségüket fejezte ki. Az őszhaju vádlott törte meg a csődet. — Tisztelt biráim, csak azt akarom mondani, hogy tisztességben őszültem meg és eddig még egy gombostűt sem loptam. Hithű mohamedán vagyok, ha tisztelt biráim elfogadják, esküt teszek a Koránra. A büntetőjog paragrafusait ismerő bírák néhány pillanatig haboztak. Szótlanul kérdezgették önmaguktól, hogy vájjon elfogadhatják ezt a vallási eljárását és annak respektálása után felmenthetik-e Mektárt a lopás vádja alól? A lyoni törvényszék bírái a francia büntetőjog történetében egyedülálló határozatot hoztak. Egy teremőr néhány soros írással kifutott a városba. Egy imámot keresett, aki,kezében a mohamedánok szentírásával, a Koránnal jelent meg. Az eskütétel szertartásos volt. A próféta felszentelt szolgája nehéz könyvét egy székre tette. Mok- írta: GYOMAI IMRE (Páris.) Már a terem egyik sarkába ment, cipőjét lehúzta, letérdelt és azután csúszva a székhez közeledett, homlokával megérintette a földet, miután derékban felegyenesedett, kezét a koránra tette. Megint a magyar balladára gondolok. “Esküszöl — mondta az imám, akárcsak a vén Márkus bírája. “Esküszöm és ha hamisat mondok, Sem égen, sem földön ne lehessek boldog.” Így esküdött Moktár is, azzal a külömbséggel, hogy az ő esküje nem volt hamis, mint a vén Márkusé. Azzal a külömbséggel, hogy a vén Márkus testét még a Kőrös sebes árja is kivetette. Moktár esküje alig hangzott el, amikor bírái felálltak és az elnöklő bíró kihirdette társainak egyhangú ítéletét. A végső szó jogát Szálah nem gyakorolta, de cselekedett. Alaptalanul vagy tévesen megvádolt öreg hitsorsosának kezét csókolta meg. Karonfogva, arcukon a megbékélés tiszta mosolyával hagyták el a bíróság épületét. MÁSNAP — Rend, ma megint részeg ?— kérdi az őrnagy egyik pongyola kinézésű huszárját. — Jelentem a lassan — felel ez — ez még a tegnapi.