Amerikai Magyar Népszava, 1960. április (62. évfolyam, 78-103. szám)

1960-04-01 / 78. szám

2. u­jjAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Puun&neu Quay. except bunuay arm lt^cu iiunuays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ■dltorlal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 KAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y, Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Sridgeport, Conn., 578 Bostwick Ava. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ava Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J„ 32 Division St. Buffalo, N. Y„ P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy. N J . *07 T.a,..ne ct Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa.: 4631 N. Rosehill St Alliance O., 760 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 "ELKÉNYEZTETETT" DIÁKOK A lengyel kommunista párt főtitkára, Wladyslaw Gomulka, a napokban kijelentette, hogy a nevelésügy terén mélyreható reformokat fognak bevezetni. Eme­lik talán az iskolák, az egyetemek színvonalát? Nem, nem erről van­ szó. A reform lényege az, hogy az “el­kényeztetett” diákoknak most rendezniük kell szám­láikat. A kommunista propagandának egyik legtöbbet hangoztatott szólama az, hogy a bolsevista rendszer­nek “kiművelt emberfőkre” van szüksége s ezért “az iskolák, az egyetemek kapuit szélesre tárják a dolgozó tömegek előtt”. Egy ideig igyekeztek is tartalommal megtölteni frázisaikat. Hovatovább azonban kiderült, hogy túl sokan akarnak művelődni, az egyetemekre tódult a­ tanulni vágyó ifjúság. A kommunisták meg­rettenve tapasztalták, hogy a kiengedett szellemet nem tudják visszazárni a palackba, a fizikai munka terüle­tén egyre nagyobb rések tátongtak, a munkáskéz ko­­m­oly “hiánycikk” lett. Az első lépés az volt, hogy az egyetemekre beve­zették a kommunista “numerus clausust”. Csak a ki­váltságos osztályok tagjai, az úgynevezett káderek menthettek a tudomány forrásából. A problémát azon­ban ez sem oldotta meg. Az állam úgy érezte, hogy a diákokat túlságosan elkényeztették. Míg a munkás, a paraszt nehéz munkában őrlődik, a diák csak “kényel­mesen” tanul, izmait nem használja, elpuhul, elsatnyul Ráadásul még a tanulás költségeit is az állammal fizet­teti meg. Ez bizony tűrhetetlen állapot. Kruscsev meg is találta az “orvoslás” módját. Az ifjúságot szabad­idejében a gyárakba, a földekre vezényelte, így volt ez Lengyelországot kivéve már minden csatlós állam­ban. Most Gomulkának is követni kellett a példát. A diákoknak nyáron az üzemekben, a szövetkezetekben kell robotolnia, hogy “meghálálják” a párt segít­ségét”. “A diákoknak össze kell forrniok a szocializmus építőivel, a munkásokkal és parasztokkal” — jelentet­te ki Gomulka. Ez a világ minden nyelvén azt jelenti, hogy az ifjúságnak is osztoznia kell a munkásság rab­szolga sorsában. A valóságos kényszermunka táboro­kat így szélesítik ki országos méretűvé. A társadalmi egyenlőség jegyében nem lehetnek kiváltságos osztá­lyok: a diákoknak éppenúgy kell robotolniok, mint a fizikai munkásoknak. Csak így lehetnek “egyenrangú” tagjai a hazugságokra épült vasfüggönyön­ túli világ­nak. NASSER A MARKÁBA NEVET Nem múlik el hét, hogy Kairóban ne mennydörög­ne valami tüzes arab hazafi Amerika ellen. Nasser dik­tátor rádiója egy kis hazugságért, rágalomért nem megy a szomszédba. Alig pár nappal ezelőtt “kapita­lista gyarmatosítóknak” nevezte Nasser Amerikát és Angliát. Mire Uncle Sam diszkréten és csendben 47 millió dollár kölcsönt nyomott Nasser kezébe. Ha fordítva történik, ha a szovjet jutalmazza meg a véresszájú agi­tátor munkáját, ezt megértjük. De miért fizet Uncle Sam? Ez egy kissé rejtélyes. Az angol nyelvű sajtó ta­lálgatja a szokatlan lépés okát. Nasser már régen folytatja a játékot, hogy kunye­­rál mindkét oldalon, hol Moszkvában, hol Washington­ban. Közben úgy tereli el a figyelmet saját népe nyo­­­morúságáról, hogy időnkint határincidenseket rendez.­­A kardcsörtetéshez már úgy hozzá­szoktak az arabok,­­hogy fel sem figyelnek. De a dollárok csengése olyan muzsika a fülüknek, akár a paradicsomi hurik éneke. Nasser tekintélyét ez jobban emeli, mint a szovjet tankok. Annak idején, amikor a Szuez csatorna körüli harcokban vereséget szenvedett és a bukás szélén ál­lott, szintén Amerika mentette meg az arab diktátort. Cserébe azt harsogta, hogy reméli, Amerika “megful­lad dühében”. A világ szerencséjére a középkeleti arab országok között szó sincs egyetértésről. Kaseem iraki diktátor Nassert szidja, Nasser Kassemet átkozza, Hussein jordáni király pedig mindkét diktátort a pokolba kí­vánja, így aztán a “szent háború”, amelyről annyit sza­valnak, egyelőre csupán ködös lázálom. De az ameri­kai dollármilliók­­ valóságosak. FELVONT SZEMÖLDÖKKEL... Nógrádi Béla Lehet, hogy a házasságok az égben köttetnek, de kétségtelen, hogy a földön kell élni benne, éspedig néha igen prózai körülmények közt. Ol­vasom, hogy Angliában a poli­tikailag igen befolyásos Női Li­ga (League of Women) azt kö­veteli, hogy ha a feleség végzi a házimunkát, akkor kapjon a férjétől ugyanolyan bért, mint a háztartási alkalmazott. Ez a női vaslogika sehogy se fér a fejembe. Egyszerű észjárással azt hinné az ember, hogy ha egy család nem tart háztartási alkalmazottat, az azért van, mert a férj nem keres eleget, ennek folytán nem tud bért fizetni sem a háztartási alkalmazott­nak, sem a feleségének. Nagy híve vagyok a nők politikai egyenjogúságának, de nem tudom elkép­zelni, hogy a feleségem unionbér alapján főzi meg a vacsorát, én pedig levonok a béréből, ha mondjuk, elkozmosítja a levest. Talán a magyar népdal is túloz, amikor azt követeli a feleség­től, hogy ha beteg is, keljen fel és főzze meg a vacsorát, de valahogy az órabér alapján fize­tett feleség nem az esetem. Ha ez az egészség­telen irányzat csakugyan lábrakap, lelki szeme­immel már látom, amint a feleségek uniója pi­­ketel egy makacs férjet, ilyen feliratú táblák­kal: “Ez a férj unfair a feleségéhez” vagy “Maga­sabb mosogatási pótlékot követelek” vagy “Kü­­lön díjazás pelenkamosásért’'’, stb., stb. Szép kis világ lenne, mondhatom — s akkor már inkább az örök agglegénység . . . Az egyik népszerű vasárnapi szindikalizált új­­ágmellékletben egy orvos arról értekezik, vár­jon kollégái helyesen teszik-e, ha a reménybe fe­­lül súlyos betegnek megmondják az igazat. Egy­­részt — fejtegeti a cikk írója — a betegben so­­hasem­ szabad megölni a reményt, mert maga a remény is tényező lehet a gyógyulásban. Más­részt azonban, ha a beteg napjai meg vannak számlálva ezen a keserves sártekén, talán jobb, ha tudja, mert lehetnek elintéznivalói. Nem tu­dok hozzászólni a tárgyhoz, csak azt remélem, hogy jómagam még sokáig nem kerülök szembe ezzel a morbid kérdéssel, de annyit tudok, hogy az orvosi diagnózis tekintélye korántsem olyan nagy a betegek előtt, mint az orvosok, hiszik. Egy orvos ismerősöm meséli, hogy egy alkalommal egy öreg emberhez hívták, akinek szaggató fáj­dalmai voltak a bal lábában. Az orvos hosszan vizsgálta a beteget, de nem talált semmi gyanú­sat s végül így szólt hozzá: “Nincs magának sem­mi baja, kedves barátom. Tudja, mitől fáj az a balláb? Attól, hogy öreg”. Mire az öreg ember kétkedő fejcsóválással felelte: “Ugyan már, dok­tor! A jo­blábam ugyanolyan öreg és mégse fáj.” * Múlt héten az ország egész keleti felét olyan­hóvihar sanyargatta, amire egy évtized óta nem volt példa. A széllel és faggyal kevert hóesés je­ges markában tartotta a fél kontinenst, de egyes városokban és megyékben politikai ügy lett be­lőle. Polgármestereket és városi tanácsokat okol­tak, amiért a lakosság nem kapott a közeledő hóviharról figyelmeztetést és egyes városok nem voltak eléggé felszerelve ilyen méretű természe­ti katasztrófára. A vezetők viszont az időjelző hivatalokat okolták, amiért nem jelezték előre a hóvihar méreteit. A magam részéről az időjárás jelzésének ezt a fogyatékosságát annak tulaj­­donítom, hogy a meteorológiai intézetek nem dolgoznak elég tudományos módszerekkel. A co­loradói időjárásjelző intézet már sokkal fejlet­tebb. Ott az állami fő meteorológus már évek előtt bevezette azt a szokást, hogy ismerősei fel­hívják és köztik vele, ha fáj a tyúkszemük, ami az időváltozás legbiztosabb jele. Nemrégiben a denveri újságban az állami időjárásjelző hiva­tal fel is szólította a közönséget, hogy akinek fáj a tyúkszeme vagy a változó időjárás más, két­ségbevonhatatlan jelét érzi csontjaiban, legyen szíves 4 óra előtt felhívni a hivatalt, hogy még az aznapi jelentésbe bele lehessen foglalni. Ha mindenütt követnék azt a példát, talán több sze­rencséjük lenne a tudósoknak az időjárási jósla­tokkal. * Mint egykori rádióbemondó, megértéssel és rokonszenvvel olvasom, egy philadelphiai rádió­­bemondó milyen kínos helyzetbe került. Ez a sze­rencsétlen flótás valami játékot játszott hallga­tóival a stúdióban és azt akarta bizonyítani, hogy a legtöbb embernek milyen rossz megfigyelőké­pessége van. Rákiáltott hát a stúdióban ülő hall­gatóságára: “Mindenki hunyja be a szemét és most mondja meg, hogy milyen színű a nyakken­dőm.” Hogy hányan találták el a nyakkendő szí­nét, most nem fontos, ellenben az erélyes felszó­lítást hallotta az országúton egy motoros, aki ösz­tönösen engedelmeskedett a felszólításnak, be­hunyta a szemét és a következő percben az árok­ban találta magát zúzott bordákkal. Most aztán 25.000 dollár kártérítésre perli a szegény rádió­­bemondót, azt állítva, hogy balesetének ő az oka. Hiába, minden mesterségnek megvan a maga koc­kázata . . . * Házassági hír: Laura Spencer 45 éves pennsyl­vaniai tanítónő férjhez ment 18 éves növendéké­hez, Neil Cushinghoz..A tanítónőnek öt gyermeke van, akik közül kettő idősebb, mint a férje. Egyik fia maga is tanító, és pedig abban az iskolában, amelyben a férje növendék. A szokatlan házassá­gi hírben még­ szokatlanabb, hogy a férj az eskü­vő­ után folytatja tanulmányait és továbbra is fe­leségének, valamint fiának tanítványa marad. Ezek után csak arra lennék kiváncsi, hogy ilyen erős családi kapcsolatok segítségével milyen is­kolai bizonyítványra tett szert. CUBA IV. Az új rezsim első intézkedése az volt, hogy a havi száz dolláron aluli há­lbéreket 50 százalék­kal, a havi 200 dollárig terjedő béreket 40 száza­lékkal és az azon felüli házbé­­reiket 30 százalékkal csökkentet­te. Miután pedig a proletárok házbére nem érte el a havi 100 dollárt, a rendelet értelmeiben a jövőben az eddiginek csupán a felét kell fizetniük. Ez a házbér­­rendelet termé­szetesen azt jelenti, hogy a mo­dern bérpaloták tulajdonosai, különösen ha nagyobb összeggel artoznak, lassan tönkre mennek és az épületeket elhanyagolják. Ezzel a következménnyel azonban miért törőd­je Havana proletárja, akinek ezentúl félházbért kell fizetnie? De a munkásságnak más oka is van rá, hogy írül jön az új rezsimnek. Minthogy a behozatalt a kormány a minimum­­ra redukálta, az ország kisebb-nagyobb üzemei,­­ textil­gyárak, cipőgyárak, stb. fellendültek, így­­na több a munka ezeken az ipartelepeken és a műhelyekben, mint bármikor az utolsó öt év­ben. A magasabb keresethez jutott és kisebb hát­­bért fizető proletárság ma még nem bánja, hogy keresetéből hol három százalékot, hol négyet valami hazafias áldozat címén levonnak. Természetes hogy ezekért az engedményekért később kamatostul kell majd fizetni. Ha állan­­dósítják a behozatal megszorítását, akkor a jövő évben az Egyesült Államok természetesen sokkal kevesebb cukrot fog Gubától átvenni s lassan az­­,ha sem lesz elegendő pénz az országban, hogy a fellendült ipar számára a szükséges nyersanyagot beszerezhessék külföldön. Mint minden forra­d­almi kormánynak, Castro­­nak is van az a lehetősége, hogy pénzt gyártson ? Ideig-óráig fel lehet tartani annak belső vásár­­ási értékét is. Cubának azonban szüksége van a tervezett re­formokhoz gazdasági és ipari gépekre, nyers­anyagra s mindezeket csak külföldön tudják meg­venni, s legalább a következő néhány évben ál­landóan külföldön kell a legszükségesebb élelmi­szereket, a rizst és a babot beszerezni. Mindezeken túl az új kormány modern fegy­verek, repülőgépek beszerzésén fáradozik, ami elmaradhatatlan szükséglete egy hódításra (La­­tin-Amerika, de legalább a karibi tenger dikta­túrái elleni hódításra) törekvő rendszernek. Mivel pedig fegyvereket tőlünk nem kaphat, mert Washington és min­d­en józan ember szerint arra Cubának semmi szüksége , mert az új kor­mány nyíltan US-ellenes politikát folytat, gaz­dasági összeköttetést és új piacokat keres a kom­munista és a semleges nemzeteknél.. Kommunista Kína például már lekötött ötven millió tonna cukrot a jövő évi termésből, de sen­­ki sem tudja, hogy annak a fejében mit kapnak. Repülőgépeikről és fegyverekről ezidőszerint Csehszlovákiával tárgyalnak. A Castrot körülvevő, részben kommunista, rész­ben naiv társaságnak a gazdasági életben való já­ratlanságát mi sem jellemzi jobban, mint például az a bizottság, amely jelenleg Indiába és Pakis­tánba utazott, hogy ezekben az országokban gaz­dasági összeköttetést teremtsen. India és­­Pakistán ugyanazt a jutát kínálja el­adásra, ami Cubának egyik számottevő export­cikke; ipari termékeket nem tud a két nemzet eladni s élelmiszert ott nem vehetnek. Valószínű, hogy a kommunista kormányok a hóna alá nyúlnak Castrónak, ez azonban nem lesz elegendő ahhoz, hogy a nagyszabású terve­ket megvalósíthassa s közben a jelenlegi nagyon alacsony életnívót fenntarthassa. Ha a kormány megmarad a helyén, kénytelen lesz olyan ter­rort alkalmazni, amilyet bajosan viselne el a jelenleg lelkesen ujjongó, de erősen lobbadékony lakosság. Elviselték Batista terrorját, mert alatta legalább a mindennapi szűkös kenyér adagja nem csökkent, de Castro programjának részleges meg­­valósítása kivenné e kenyér egy részét is a la­kosság szájából. Az Egyesült Államok sajtója Castrot és kor­mányát, érthetően azzal a titkos szándékkal vá­dolja,­­hogy kommunizmust kíván teremteni Ku­bában. Intézkedéseiken kívül a gyanút és vádat az indokolja, hogy környezetében, sőt kormányá­ban kommunisták is vannak szép számban. Úgy mint annak idején Mussolini és Hitler, Castro is teljhatalommal uralkodik Gubában s akaratának és rendeleteinek diktatórikus eszkö­zökkel szerez érvényt, de különbözik tőlük abban, hogy államosítani (szocializálni)) kívánja a föld­művelés kilencven százalékát, a termelés min­den ágát és az elosztás (kereskedelem) hatvan szá­zalékát. Intézkedéseiben és céljaiban majdnem minden­ben hasonlít a kommunista­­diktatúrákhoz, azzal a különbséggel hogy amit átvesz az állam ne­vében, azért minden esetben fizetést ígér. De mivel a nagy változást egy csapásra akarja megteremteni, természetesen nem tud azon­nal fizetni. A régi tényleges, vagy vélt sérelmeken kívül különösen az állítja éles ellentétbe az Egye­sült Államok kormányával, hogy Washington az elfoglalt amerikai vagyonok fejében “méltányos” kárpótlást kíván, természetesen készpénzben. A “méltányos” kártérítés kérdését megoldani pedig igen nehéz feladat. Castro az átvett birtokokért olyan árat ígér, mint amennyire a birtokosok becsülték két év­vel ezelőtt földjeiket, mikor azok után­­ adót fizettek. Természetesen az adóbevallásokon a birtoko­sok vagyonaikat azok egy nagyon kis százalékára (10—20 százalékára) becsülték. Egyes amerikai politikusok — amerikai-cubai érdekeltségek nyomására — hangosan követe­lik, hogy ne vegyük át Cuba mostani cukortermé­sét, vagyis alkalmazzunk súlyos gazdasági nyo­mást Castrora. A kormány ezzel nem akar sietni. Időt akar adni Cuba urának, hogy kijózanodjék, hogy a U. S. elleni uszítással felhagyjon, hogy úgy Cuba tényleges és vélt sérelmeiről vannak tényleges és jogo­s sérelmek is, higgadtan tárgyaljon , hogy az átvett amerikai tulajdonosokkal egyezzek meg, úgy a fizetés összegéről, mint a fizetés módjáról. Ha az Egyesült Államok kormányával meg túll egyezni, ha a külföldre menekült emigráció­val szövetkező belföldi ellenzék nem tudja a he­lyéből kiemelni, a Castro kormány útja akkor is nagyon rögös lesz. A tervezett reformokhoz ez évre az állam költ­ségvetése a kétezerhatszáz millió pezót (dollárt), írta: HIMLER MÁRTON vagyis majdnem pontosan olyan arányú adóbe­vételt keres (fejenként), mint a mi kormányunk s Cuba évi nemzeti termelése összehasonlíthatat­lanul alacsonyabb, mint a miénk. Nyilvánvaló te­hát, hogy óriási deficit-költségvetéssel fog dolgoz­ni. Ma még belföldön a deficitet egyszerűen papír­­pénzzel pótolják s a nagyarányú építkezéseket, a gyorsabb üzemmel dolgozó ipartelepeket azzal finanszírozzák. S azzal a hetven millió dollárral, amit az államkasszában találtak, mikor Batistát elűzték. De gépekhez, élelmiszerek behozatalához, nyersanyagok külföldi vételéhez dollárra és kül­földi hitelre lesz szüksége, s feltétlenül le kell vágnia valamit abból a mindennapi kenyérből, ami soha nem volt valami nagy darab Cubában. Hitler annak idején megmutatta, hogy pénz nélkül is meg lehet a termelés gépezetét indíta­ni, de Hitlernek felszerelt ipar állt a rendelkezé­sére s őt támogatta a nagytőke. Castro azonban nem gondolhat (az Egyesült Államok árnyéká­ban) sem nyílt elkobzásra, sem arra, hogy az amúgy is nagyon alacsony életnivólból elegendőt el tudjon venni, miből a tervezett reformok szük­ségleteit fedezze. Castro csak akkor lesz képes a helyén marad­ni, ha az Egyesült Államok elleni uszítás helyett megértést keres ebben az országiban és a többi amerikai országiban , ha a nép olyan reformo­kat kap, amelyekért hajlandó lesz áldozatokra is a következő években. Ha nem lenne elég gondja a következő hóna­pokban, hogy megbirkózzék az elmaradhatatlan anyagi gondokkal, ha nem lenne elég baja azok­kal az elmaradhatatlan hibákkal, amelyek együtt járnak a gyors átformálódással s a dolgokhoz nem sokat értő államhivatalokkal, feltétlenül vesze­delmet jelent számára az emigráció, amely egyre növekszik. Ezek az emigránsok elveszett vagyo­nuk és kivégzett rokonaik fölött érzett bosszú­jukkal nem fognak soha felhagyni s ráadásul foly­ton növekvő belső támogatásra is számíthatnak csak. Fidel Castronak személyes ambíciója az, hogy új Bolivárként legalább a karibi szigetek népét ő szabadítsa fel és ő teremtse meg a jobb jövő alapjait. Mindezt azonban fegyverekkel, ahogy megpróbálta és valószínűleg meg akarja a jö­vőben is próbálni, soha nem fogja elérni. Ha azonban önmagával meg tudna alkudni, ha felhagyna ezekkel az álmokkal s minden erejét arra összpontosítaná, hogy csak Gubával és Cuba népével törődjék, e célját valószínűleg elérné. Ha ugyanis reformjaiból valóság lenne és ez esetben Cuba dolgozó népe a latin amerikai nem­zeteknél ma még ismeretlen magas életnívóra emelkednék, példáját a többi latin nemzetek is feltétlenül követnék. Ez azt jelentené, hogy latin szomszédjaink egy­től egyig a szocializmus tö­bbé-kevés­bé mérsékelt gazdasági keretei közt élnének mellettünk, ami azonban épen olyan kevés veszedelmet jelentene a számunkra, mint amikor mi adtunk négyezer millió dollár kölcsönt Angliának, hogy a szocia­lizálásra törekvő munkáspárti kormány megkezd­hesse a háborús romok eltakarítását s helyreál­líthassa a normális termelést az országban. Ennél mérhetetlen­ül sokkal veszedelmesebb az Egyesült Államok számára az a robbanásra mindig kész nyomor, amelyben Latin Amerika népeinek kilencven, százaléka kínlódik. (VÉGE) Himler Márton AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Irta: NÓGRÁDI BÉLA

Next