Amerikai Magyar Népszava, 1960. május (62. évfolyam, 104-128. szám)

1960-05-02 / 104. szám

2. OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio PUDlisneu duny except buuuay ana xegaj. üoutlays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ■dltorlal and Circulation Offica — Szerkesztőség és Kiadóhivatal SOS EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Gőíizetésl Arak — Subscription rates United States of America and Canada Eg/ évr« (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Mis országokba (other countries) egy évre (one year) $25,M félévre (half year) $13.00 BHANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK irldgeport, Conn., 578 Bostwlck Ave. Bethlehem, Pa„ 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station Ohlcago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance O., 760 E. Summit Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. *T1 College St... Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel. WA 4-3905 Lakéi Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave Garfield. N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy N J. *03 cowrie <=♦ Philadelphia, Pa.: 4631 N. RosehUl St. Trenton, N. J., 511 Genesee street AV 5-'917* KI KEZDTE? Angliában, mint mindenütt a világon, mindenki retteg atombombás háborútól, amely a világ végét jelentheti millióknak. Angliában, mint mindenütt a szabad világban, sokan vannak, akik az atombomba betiltását, a készletek elpusztítását követelik. Senkisem mondhatja, hogy ez az óhajtás, ez a követelés jogosulatlan vagy érthetetlen lenne. Senki sem kételkedhet abban, hogy a negyvenezernyi tömeg, amely az angliai atomközpontból 53 mérföldön át Londonba menetelt s a Trafalgar téren százezernyire növekedve tiltakozott az atombombás fegyverkezés ellen, őszinte szívből beszélt és ordítozott. De abban sem lehet kételkedni, hogy a hatásos hangos tüntetésről hazasétálva, a százezernyi tömegből tízezrek elgondolkodtak és szabad folyást engedtek kétségeiknek és kérdéseiknek: 1. A szovjet uralom alatt élő népek is félnek az atomhaláltól. Mi oka lehet annak, hogy a Trafalgartéri tüntetéshez hasonló megnyilatkozások szovjet országokban nem hangzanak el? 2. For God’s sake, mi lenne, ha mi angolok tettre váltanák a Trafalgar téren kiabált jelszavainkat: Az amerikaiak menjenek haza! Feloszlatni az amerikai légierő bázisokat! Felmondani a szövetséget és barátságot Amerikának és minden más országnak, amelynek atombombái vannak! A mindenható Isten legyen kegyelmes Anglia népének, ha Kruscsev atombombás távrakétákkal próbálja meg azt, ami Hitlernek Stuka repülőgépekkel, és az első, kezdetleges V-bombákkal nem sikerült! 3. Igaz a régi francia mondás, hogy a gyilkos urak kezdjék! A gyilkos urak ne öljenek s ha nem ölnek, nem lesz szükség a halálbüntetésre. Ha a szovjet békét akar, nem lesz atomveszedelem. Az a nagy kérdés tehát: Ki kezdte? Ki kezdte a második világháború befejezése után azt a harmadik világháborút, amelyet ma még csak hidegháborúnak nevezünk? Aki a hidegháborút kezdte, az felelős a mostani atomveszedelemért. 4. Napjaink rohanó tempójában, berlini és algériai és délafikai izgalmak közepette se feledkezzünk meg arról, hogy az atombomba nemzetközi ellenőrzése alá helyezését Amerika — a Baruch tervben — már másfél évtizeddel ezelőtt javasolta és az orosz arra ezt felelte: Nyer! Csak addig lehet békesség és élet e világon, amíg a Kruscsev banda nem mer elindítani világpusztító öngyilkos háborút. És a trafalgari tüntetők éppen úgy tudják, mint mindenki más, hogy Kruscsevék azért nem mernek az atombombával szerencsét próbálni, mert Amerikában, Angliában és egyebütt vannak ..atombombák. VENEZUELA SZILÁRDAN ÁLL Jelentettük már, hogy a venezuelai kormány 48 óra leforgása alatt letörte és megsemmisítette a collumbia határ mentén kitört katonai lázadást. Az országban helyreállt a rend. A tények mögött nyugtalanító ésbiztató jelek állnak. Nyugtalanító az, hogy a lázadás irányítója a bajkeverés egyik kiemelkedő alakja, a dominikai diktátor, Trujillo volt.Ez a zsarnok, akit népe nem ok nélkül nevez vérszívónak, semmiféle erőszaktól nem riad viszsza. A venezuelai lázítással az volt a célja, hogy ezt a fontos kis államot, amely élesen szembeszállt vele, “megleckéztesse”. A leckét azonban — úgy látszik — jobban tudták a venezuelai demokraták, mint Trujillo csatlósai. És ez az a biztató jel, amelyre fentebb céloztunk. Romulo Betancourt, a kis állam elnöke olyan államférfi, aki a demokrácia levegőjét szívta magába és aki országát a szabadság széles országútján vezeti. Venezuela útja nem közömbös Latin Amerika szempontjából. Az események tükrében világosan kitűnt, hogy népe szilárdan áll mögötte és a nehéz percekben példamutató magatartást tanusított. "Betancourt biztosan áll a kormány élén. Népe, amely felszabadult a katonai zsarnokság alól, soha többé nem akar letérni a demokrácia és a szabadság útjáról. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA PÁRISI TAVASZ Sok országban jártunk, sok, különböző nyelvet beszélő városban éltük meg a tavasz, de sehol a beköszöntő évszakoknak nem volt az az elsöprő, robbantó ereje, mint Párisban. Ezt érezte, ezt fejezte ki ADY olyan élén egyik legszebb, Párisban megírt versében, a “Párisba tegnap beszökött az ősz . . szavaiban. A tavasz nem szökik be Párisba, mint az Ady által megénekelt ősz, hanem belibeg, betáncol, berobban, mindent magához ölelve, mindent magával ragadva. Az emberek, hirtelen, nem tudnak többé lakásaikban maradni, mindenki kint sétál az utcán, kint ül a híres párisi kávéházak terraszán, amit itt ugyan terrasznak neveznek, de aminek semmi köze a mi magyar terraszainkhoz, mert nem erkély, hanem a kávéházak előtti utcarész aszfaltjára állított asztalok és székekből áll. Mostanában még a legszigorúbb színházi kritikus is mosolyog, ha Páris utcáin találkozik vele az ember, a legszigorúbb professzor is — az egyetemi előadások déli szünetje alatt — elandalog a Luxembourg kert zsenge zöldet öltött fái alatt, a sok évszázados vén ,uósok, királyok vagy hős katonák szobrai között, akik állnak vagy ülneka virágzó ágak alatt és néha azt a benyomást keltik, mintha megkövült vonásaik is elmosolyodnának. Ilyenkor a fiatalság az úr, a nevető, összefont kezüket vidáman himbáló, csókolózó fiatalság. És ez az ifjúság nem csak francia fiatalokból ill, hanem a Páris utcáin bámészkodó, bandukolóiatalok, hűhó nélkül és anélkül, hogy csücskonerenciára lett volna szükség, elválasztó tengereken és határokon túl, megteremtették az egyesült Európát, az egységes, egymással összebarátkozott, együttműködő világot. Az egyik utcasarkon piros sapkás angol diáklányok szőke hajfonatú osztrák egyetemista lányokkal, tiroli kalapot viselő fiukkal együtt nézik az Eiffel tornyot. Az egyik Szajna-híd karfáján ülve, amerikai festő növéndékek feszült figyelemmel néznek egy fiatal franciát, aki festőállványa előtt állva a folyóba hajló nyárfákat örökíti meg vásznán. Hasított szemű kínaiak tört franciasággal, kézzel-lábbal magyarázzák néhány magyar egyetemistának, hogy ők nem a kommunista Kínából jöttek, ők nem szövetségesei azoknak, akik tankokból lőttek a budapesti fiatalokra. Mindenütt csókolózó ifjú párok állnak, szorosan összeölelkezve. Sehol a világon nem tartják annyira, mint Párisban, hogy ha két fiatal szereti egymást, nem kell elbújniuk, nem kell érzéseiket titkolni, miért ne élvezzék, egymást átölelve, a város igézetét, hogy közösen éljék meg nemcsak a szerelmet, de a szépséget is. Párisban az idei tavaszi divat is a különböző nemzetek e nagy egységének jegyében áll: a nagy divatházak ruháikat spanyol, olasz, norvég, amerikai, egyiptomi, koreai városok és tájak után nevezték el. A nemzetközi estélyeken gazdagon hímzett keleti meseköntösök libbennek be, indiai nehéz selyem gyönggyel hímzett kabátkák, bő spanyol szoknyák, melyek a legkülömbözőbb anyagokból készültek: arannyal átszőve estére, vastag parasztvászonból vagy új, fonott szalmából, sokszínü szalagból szőve nappalra. Látunk bajor erdőikből életrekelt zöld mintás anyagot, mintha a tölgy levelét hozta volna el a francia fővárosba,habkönnyű, óriás virágú francia selymeket, melyek alá belekap a szellő és sokszirmu virágként csavarja a lány alakja köré. A ruha távoli városok és országok neveit viselik: “Velencei éjjel”, “Mexikói este”, “Amerikai írta: DOBLHOFF LILY (Páris) kirándulás” és egy-egy külföldi fiatal örömteli mosollyal hallja hazájának nevét felcsendülni egy-egy párisi divatcsodának láttán. * Fent, a Páris fölött magasló Montmartre dombján a nap és éjszaka minden órájában valóságos bábeli hangzavar vesz körül. Ennnek ellenére a sok ezer mérföldről ide jött fiatalok kitűnően megértik egymás jelbeszédjét, vagy a nagy igyekezettel rikkantott vagy mormogott nyelv-epektailt. Megértik egymást, mert tudják, ugyanazt keresik itt, ugyanazt szeretik, Párist, a tavaszt, a művészetet, kíváncsian próbálnak behatolni az idegen világok ízlésébe, tudásába, szokásaiba, konyhavizeibe, amit ezek a másfajta fiatalok hoztak magukkal Párisba. Egyszerre csak vidám dal csendül fel a Szajna partján: nem tudni, hogyan hangolták össze a sok különböző nemzet gyermekei hangjukat, hogyan zümmögi az egyik, harsogja a másik,hogyan értették meg hirtelen, hogy ezt a régi francia szerelmes dalt akarják énekelni. Nagy örömmel kell elismerni, hogy a nyugati szabad világ illetékes hatóságai mindent megtesznek, hogy megkönnyítsék a nagy testvéri öszszeölelkezést. Franciaországba már alig kell vízum, Anguiéval szinte minden nap utazási könynyítéseket léptetnek életbe, az emberek úgy jönnek át hétvégeken a brit szigetről, mintha a szomszéd faluba sétálnának. Mindent látva, az emberben önkéntelenül felvetődik a boldogan reménykedő kérdés: “Ezek a fiatalok, akik távoli világokból jőve, összetalálkoztak Párisban, megismerték egymás szokásait, reményeit, összeszoktak, gyakran meg is szerették egymást — talán ezek majd valóban meg tudják teremteni, fel tudják építeni azt a szabad, egyesült világot, amely után mindnyájan vagyunk, mindnyájan áhítozunk?” TAMÁS ROSSZ ÚTRA TÉRT Rossz emberismerő volt az, aki valamikor régen azt a közmondást faragta: — Más kárán tanul az okos. Simafi. Dehogyis tanul, dehogy is. Se kölyök, se felnőtt korában. Gyereknek hasztalan mondják: — Ne nyúlj a tűzhöz! Csak akkor hiszi, hogy jó volt a tanács, mikor már megégette a kezét. De nem csoda, hiszen mi felnőttek se tanulunk soha más korából. Ezért vallottam már három évtized előtt: — Csak azok a pofonok józanítanak ki bennünket, amelyeket saját magunk kapunk az élettől. Hajgató Tamás is csak akkor lett okosabb, mikor a lecke árát, a tandíjat, saját zsebéből fizete meg. Az odaveszett pénz még hagyján lett volna. A pénznek úgyis az a természete, hogy vándorol. Néha kitart egyik-másik ember melett a sírig, de csak azért, hogy annál gyorsabban hagyja faképnél a nevető örökösöket. Tegnap palota, ma koldus kunyhója. Ez a pénz életölcsessége. Ha másként lenne, ha mindig egy helyben maradna, talán nilm is járnának utána olyan veszettül az emberek. Hajgató Tamásnak sem a pénz elvándorlása fájt, mint inkább az, hogy csepphijján odalett becsület. És mióta az lett Hajgató Tamás, nagyon kényes volt abecsületre. Odahaza, Kászonban, ahol minden ember Hajgató volt, igy beszéltek felőlük: — Veres Hajgató . . . Huncut Hajgató . . . Tolvaj Hajgató . . . Zsivány Hajgató . . . Istenes hajgató . . . De Ur Hajgató nem volt egy se köztük, csak Tamás, és egyszerű emberek észjárása szerint az úr szó együttjár a becsülettel. Pedig hát . . . le ez nem tartozik a mesére. Decatur városának magyar negyedében egydőben úgy szidták Hajgató Tamást, mint a bokrot. Hacsak azt vetik szemére, hogy nem volt elég esze, azt még elviselte volna. De a sötétben bujkáló pletyka arról is sugdosott egy ideig, hogy tere se volt tiszta és ez sokkal jobban fájt, mint az odaveszett pénz. Fájt, mikor fél füllel azt halotta: — Tamás is csak olyan úr lett, mint a többi. Mi tagadás benne, jött idő, mikor Hajgató Tamás rossz útra lépett. És annak ekként szól a története: Sima modorú, bőbeszédű ügynök állított be nyár elején Hajgató Tamás üzletébe. A jól öltözött, jóképű, megnyerő megjelenésű ember beköszöntése nem volt már Hajgatóék előtt feltűnő, hisz nap-nap után jöttek oda a nagykereskedők ügynökei, néha a gyárosoké is, hogy eladásra való árut vagy új berendezéseket ajánljanak. És azok mind jól öltözött, barátságosan mosolygó emberek voltak, akiknek Tamás hasztalan mondta rideg hangon: — Nem kell. Nem veszek semmit. Az ügynökök mosolygása nem halványult el. Egyforma udvariassággal felelték: — Nem baj, majd eljövök máskor. Ezek azonban mind amerikaiak voltak, akiknek jelszava az: — Mosolyogj akkor is, mikor bőrödet nyúzzák le. Abban a jövevényben, aki a fekete gondot hozta, az volt a különös, hogy magyarul beszélt, szívhez szóló, csendes, behízelgő hangon. Modora is más volt, mint az amerikai ügynököké! Ez nem kezdte a dolog közepén a beszédet. Nem az volt az első szava, hogy rizsikását árult meg pépnek való szárított zabot, aminek árát negyed centtel olcsóbbra szabta, mint mások adják. A magyar ügynök dicsérte az üzletet, hogy milyen jól van berendezve. Angol gazda kezén se lehetne külömb. Közben megkérdezte Tamást: — Hová való, földi? Úgy dicsérte Gyergyót, mintha ott született volna. Ködben a Bodri kutya fejét is megsimogatta, amire a hitvány állat elégedetten csóválta farkát . . . — A hitvány! Inkább a bokájába harapott volna. Persze ezt utólag mondta Julis asszony, aki szerint mindenki hibás volt, csak éppen saját maga nem. Hiába, ilyenek az asszonyok. Ebédre harangoztak és már csak meg kellett becsülni ezt a jóravaló magyar embert azzal, hogy egy tányér levessel megkínálják. A leves után persze hús következett, mellé illő főzelékkel, tejfellel nyakon öntött friss zöldbabbal, aztán rétes került az asztalra. Azt a vendég nagyon megdicsérte: — Édesanyám keze alól se ettem jobbat! Persze, káposztás rétes volt fekete borssal, amit jófajta borral szorítottak illendő helyére, és mikor már az üveg végei elé jártak, akikor szólalt meg a vendég, hogy mi járatban lenne. Nagy sora volt a mesének, amit a vendég mondott. A megyeszékhelye mellett, alig egy macskaugrásra, lakott egy nagyon gazdag, öreg ember. Nem magyar, hanem amerikai. Itt született annak már az ükapja is. Nem csinált az már hoszszú esztendőkön át semmit, csak az egészségét ápolgatta. De mivel halál ellen nincs orvosság, pár hónap előtt beadta a kulcsot és temérdek vagyont hagyott maga után. Az ám, bizony! Fene gazdag volt a boldogult. Maradt utána vagy hatvan ház, nagy csomó részvény, kosárszámra hordták a pénzt a ládafiásból a bankba, de még ezenfelül a hagyatékhoz tartozott az a nagy darab föld is, ami éppen Decatur város határában terül el. Fel is van osztva házhelyekre és azoknak ma még nagyon olcsó az ára. De holnap, holnapután, ki tudja mi lesz azokkal? Decatur éppen arrafelé terjed. Ami telket ma száz dollárért adnak, annak mához két esztendőre vagy talán hamarább is, ezer dollárjával akad majd vevője, így mondta ezt a vendégként látott magyar ügynök szépen, nagyon szépen. — Hogy a görcs rángatta volna csomóra a nyelvét! — Hallgass, Julis. Elmúlt. Kihevertük. . Az ügynök úr azt se hallgatta el, hogy az örökösök összevesztek,bíróhoz szaladgáltak, egyiknek se kellett semmi más az egész jussból, csak azok a telkek. A bíró végre is megunta a sok veszekedést, meg az ügyvédek is addig zaklatták szegényt, amig megszállta Salamon király bölcsesége, ráütött kalapácsával a törvénykező asztalra és kimondta az ítéletet: — Ebugattál! Ha nem tudtok megegyezni békésen azokon a telkeken, el kell adni valamenynyit, ahogy veszik! Ami pénz bejön, azt majd könnyebben osztom el az örökösök között, így mondta ezt az ügynök úr. De mondott még sok egyebet, meg mást is. Többek között azt mondotta, hogy a telkek ára ugyan egyre-másra írta: GONDOS SÁNDOR száz dollár, de a saroktelkek többet érnek. Azokat drágábbra tartják. És ezt mindjárt kézzelfoghatóvá is tette: — Hiszen Hajgató uram üzlete szintén a sarkon van és ugye azpület többet ér, mint a közbeeső házak? Bizony, még Julis asszony is elismerte, hogy ez szent igazság. A Hajgató ház többet ér, mint a szomszédoké. Ugyan van-e olyan magyar a föld hátán, aki a magáét többre ne tartaná, mint a szomszédét? Mert hiszen ez az enyém! Szóból szó lett, míg végre kiderült, hogy Hajgató Tamás segítené az ügynök urat és a decaturi magyarságnak legalább ötven telket adhatnának fel, amint azok két év alatt bizonyosan nyernének ötszáz dollárt, ha ugyan nem kerek ezret, egy ügynök úrnak gondja lenne arra, hogy Hajgató Tamás se kapja száz dollárnál drágábban a sarki telkeket. Úgy mondta: — A vak is láthatja, hogy nincs ebben semmi rossz. Annyi az egész, hogy a birkanyájból is mindig a vezérkos megy elől az új legelőre, az eszi le a javát a zsenge fűnek, de azért a többinek is jut elegendő. Senki se hallotta még, hogy a birkák a vezető kosra panaszkodtak volna. Arról persze hallgatott nagy bölcsen az ügynök úr, hogy a vágóhídra is így vezetik a birkákat, meg a gyapjúnyírásra is. Elől megy a vezérlés. Nyakában a csengő. Úgy követik a többiek, mintha egyenesen a paradicsomba mennének. Hajgató Tamás is megszédült és rossz útra lépett. Addig folyt a szó, tele poharak addig fordultak kéztől szájhoz, míg estére meglett a vásár. Vasárnap délután hosszú kocsisorban mentek a decaturi magyarok Hajgató Tamás vezetése alatt telket venni. Mondogatták: — Tudja Tamás, honnan fúj a szél. — Az bizony, tarja, mitőldöglik a légy. Nézegették, bámulgatták a szépen feloszlott területet, de vásári parolázásra csak akkor került a sor, mikor látták, hogy iskola, Hajgató Tamás már olvassa is az előleget az ügynök kezébé Nem is egy telket vesz. A négy összefutó sarkon nyolc telket vásárolt Tamás, amire nyomban előlépett Sánta Orosz János is és odaszállott: — Foglald le, Tamás, azt a másik négy telket is az én részemre, hogy szomszédod lehessek. Ehol rá a foglaló. A többit majd megadom, ha érte jönnek. A nagy vásár után elmúlt három esztendő is, de a telkeknek nem akadt új gazdája. A megye székhelye fejlődött ugyan, de a város vége felé. Tavasszal ősszel, ami vad vize volt a tájéknak, mind ott keresett és talált megnyugvást. Olyankor térden felüli víz borított ott minden talpalatnyi földet. Hazavágyó, más vidékre kívánkozó magyarok, ha vevőt kerestek a telkekre, az ingatlan ügynökök csak vállat vontak, szóba se állottak velük. Így derült ki lassanként az igazság, hogy nem érnek azok a telkek hajítását sem. És így ébredt Hajgató Tamás arra, hogy rossz útra lépett. De kiheverte. Az idő futása apránként elmosta a keserű emléket. Julis asszony ugyan néhanapján felsóhajtott. Kár azért a nyolcszáz dollárért. Tamás ilyenkor nagyot lendített tenyerével és szilárd hittel mondta: — Hagyd! Több is veszett Mohácsnál!