Amerikai Magyar Népszava, 1960. július (62. évfolyam, 155-179. szám)
1960-07-29 / 178. szám
AL OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sur • ana legal Holidays AMERIKAI MAG . NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREE1 .gEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK áridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Detroit, Mich.. 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Gartiold. N. J., 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 ' New Brunswick, N. J.. 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J.. 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Alliance, O., 766 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-8775 NINCS TÖBBÉ JÓTÉKONYKODÁS Amikor egy amolyan máraisándoros gyakorló szegény váratlanul pénzhez jut, egy csapásra megváltozik körötte a világ. Ez történt velem is. Az öszszeg valójában nem volt nagy talán csak annak tűnt. Szép, piros csekkre volt gépelve és fölötte ott állt a nevem. Régen örültem annyira annak, hogy úgy hívnak, ahogy hívnak. Oly áhítattal tartottam két kezemben percekig a csekket, mint első áldozok a rózsafüzért; gyengéden melengettem, tapogattam és időnkint újra megnéztem elől-hátul. Köröttem — bámulatos módon — ment minden a maga rendjén Titokban attól féltem, hogy leáll a forgalom, körülvesz a tömeg, valaki elkezd majd éljenezni és megbomlik az ország gazdasági, kereskedelmi és jogi rendje. De semmi nem történt. Figyeltem magam, tudtam, hogy az ember életében csak ritkán adódnak ilyen nemes pillanatok és érdemes lerögzíteni a perc minden zamatét, hangulatát. Először az ötlött fel bennem, hogy valami nem stimmelhet, kizárt dolog, hogy egy magamfajta megrögzött szegény az élettől ilyen ajándékot kapjon. Valószínűleg értékét vesztette a font vagy legalábbis leértékelték, csak én még nem tudok róla. Aztán félénken halkan elkezdtem örülni. Talán mégis megtörtént a csoda, merengtem magamban, hátha igaz. Tegyük fel, ezegyszer nem álmodom. Körülnéztem. Félhárom volt, napos, hideg tél délután. Feltűnt, hogy alapjában véve milyen szép is a világ, milyen rendesek, kedvesek az emberek. Jött egy kosarakkal, csomagokkal megrakott aszszonyság, elém furakodott és lihegve félrelökött. Szegényke, gondoltam, biztos siet haza szeretteihez, viszi nekik az elemózsiát, apró ajándékokat, kis ezt-azt. Hát csak menjen, Isten hírével, — és utat engedtem neki. Egy kávéház ablakán át megláttam egy pincérnőt , úristen, honnan ismerem, riadtam fel és visszamosolyogtam rá. Nem voltam szomjas, de bementem egy kávéra. Hogyne emlékeznék, mondtam, azelőtt itt és itt dolgozott, ki tud egy ilyen csinos arcot elfelejteni? S ekkor jöttem rá, hogy tényleg csinos, holott eddig izgatott napi lótás-futásomban ezt észre sem vettem vagy nem volt időm regisztrálni. Finom, hosszúkás arc, nemes cizellált orr, pajzán szemek — rendeltem még egy kávát egy dobossal. Van is, marad is, biztattam magam és közben elnézegettem, ahogy serénykedik, sürög-forog, mint egy rátarti háziasszony és hajlong az asztalok fölött hullámzófehérségek ígéretével. Az utcán egyszercsak felötlött bennem a gondolat: most jót kell tenni valakivel. Igen, végre szerényen jótékonykodni fogok. Évekig elkerültem minden utcai gyűjtőt, éneklő féllábú koldust és más egyebet; ma kárpótolom a szegények társadalmát mulasztásomért. Elmentem a patika elé, ahol a Visszatért Katona szokott ülni tolószékében és fahangon kis dalocskávákát penget ki mandolinján. Nem volt ott. Elmentem a sarokig, hátha áthelyezte a rundját, de nem láttam. Az almaárus sem tudta, mi lett vele, napok óta nem látták. Sebaj, döntöttem, ma nem engedek a jótékonykodásból. Átmentem a George Streetre, ahol egy vak ember árul cipőpertlit, borotvapengét és elkobzott amerikai cigarettát. Elköltök nála egy fontot, talán kettőt is, ki tudja mikor lesz megint alkalom rá. ő se volt ott. Hiányzott nemcsak a vak ember, de kis asztalkája is. Mintha Sydney szegényei önérzetesen menekültek volna előlem. Mintha elhatározták volna, hogy társ-szegénytől, mégha néhány vacak font átmenetileg eszét is vette, nem fogadnak el alamizsnát. Talán mert büszkék, talán mert félnek, hogy másnap visszakérem. A család, ötlött fel bennem a mentő gondolat, hiszen ott a családom, asszony és gyerekek, nekik kell valamit venni. Elrohantam egy áruházba, fel az első emeletre. Kombinók, kötők, más effélék. Nem jó, ilyesmit férfi jobb ha nem vesz még akkor se, ha pénze van. Második emelet: abroszok, damaszkok, függönyanyagok, törölközők. Ez olcsó neki, ez drága, ez zöld, ez lila, ez hosszúkás, és meg kerek — hány patália volt már emiatt — nem, nem veszek abroszt. Különben is snassz ajándék, nem elég személyes jellegű, családi használatra szól. Harmadik emelet: cipők. Vékonyorrú olasz ci- írta: DETTRE ANDRÁS (Sydney.) pók, amibe talán egy fogpiszkáló se menne bele.... ilyet hordana a feleségem ? S ezt ne vettem volna észre? Lehetetlen, tévedek. Egyáltalán hányas cipőt hord, nyolcast, kilencest? Én otthon negyvenhárom és felest viseltem, tíz év után még mindig nem tudom, az itt minek felel meg, ahányszor cipőt veszek hümmögök, hamogok, közlöm, hogy azért nem tudom, mert nőtt a lábam és állandó növésben van. No. Szóval hányasat hord nejem? És lapos vagy magas? Nem, így nem lehet cipőt venni, otthon a fejemhez verik, elromlik a hirtelen gazdagság felett érzett ünnepi meghitt hangulat vége mindennek. Negyedik emelet: gyerekjátékok. Persze, azt kell venni, az asszony majd vehet magának amit akar bizonyos határon belül, mondjuk harminc font, vagy talán húsz, esetleg tíz. Mert milliomosok azért nem vagyunk. Kis játékvonat, fából, made is Sweden. Hatvankilenc shilling. Drágák ezek a svédek, pedig úgy tudtam ott bőven van ra. Szép kék gumilabda, made in Czechoslovakia, tizenhat shilling. Nem pártolom a cseh ipart, majd ha visszaadják Dobsinát meg Pozsonyt. Felfújható gumicsónak, made in Australia, három font. Ez nem lehet jó. Vacakra nem szórunk ki pénzt. Legjobb lesz, ha az asszony majd vesz valamit a gyerekeknek abból az ötösből, amit vásárlásra adok ő tudja minek örülnek legjobban. Ötödik emelet: férfi ruhaneműk, ingek. Na végre, ismerős formák, nem selyemhernyó-rongyok meg mik. Nyakbőség 16, közlöm a segéddel, valami jobbfajta puplin, fehér, mandzsettás. Hogy mennyi? Nézze fiam magát ne aggassza az ár, bízza rám, csomagolja be ezt a tucatot és küldje haza. Keep the change. Félöt őrület, elment az egész délután, pedig még dolgom is van az irodában. Futtában lerohantam egy üzletbe, vettem egy kuglófot vacsora utánra, kival van dolguk, aztán a jól végzett munka tudatában hazamentem. Otthon elmondtam a váratlan pénz történetét, az ingeket, majd kőszemlére helyeztem a kuglóffot, mire beállt a siri csend. És most mondják meg őszintén, érdemes-e az emberekkel szívélyesen bánni és városszerte jótékonykodni? Ezt érdemli az, akinek első gondolata a szegények és a családja felé irányul és csak utoljára gondol önmagára?! AMERIKAKÖZI KONFERENCIA Az amerikai államok külügyminisztereinek konferenciája, amely a közeljövőben előreláthatóan a Costa Ricában levő San Joséban ül össze, az év legfontosabb és legjelentősebb értekezletének ígérkezik. Három pont szerepel majd a tárgyalások napirendjén. Venezuela panaszt emelt a Dominikai Köztársaság diktátora, Trujillo ellen. Azzal vádolja a tábornokot, hogy összeesküvést szervezett Betancourt venezuelai államelnök meggyilkolására. A napirend második pontja: a perui kormány ama kérése, hogy tárgyalják meg a szovjet kubai behatolási kísérletét. Végül Kuba panasza kerül megvitatás alá. Castroék “gazdasági agresszióval” vádolják az Egyesült Államokat. Mindezek után — mintegy betetőzésül — megvitatják az Egyesült Államok panaszát Kuba ellen. Ezek a rendkívül fontos problémák történelmi jelentőséget kölcsönöznek ennek a konferenciának. E kérdések, — mint a túlfűtött kazánok — már-már robbanással fenyegetnek. A dominikai ügy hosszú idő óta foglalkoztatja Latin-Amerikát. Trujillo diktatúrája úgy ékelődik be Délamerika testébe, mint valami éles tőr. Ami a kubai kérdést illeti, valamennyi délamerikai, állam elítéli Kruscsev intervencióját és a szovjetnek a nyugati féltekére való behatolási kísérletét. Másrészt azonban rokonszenvvel és türelemmel kísérik a kubai forradalom alakulását és egyetlen demokratikus államnak sincs ellenvetése a szociális reformok bevezetését illetően. Kuba azonban kettős játékot játszott. A Janus arcú Castro — mialatt megszüntette a Batista diktatúra sok kiváltságát — lassan és fokozatosn balra fordult és felnyitotta zsilipeit a vörös áradat előtt. Az amerikai kormány már több izben kijelentette hogy az Egyesült Államok nem kifogásolja Castroék gazdasági reformjait. Egyetlen sérelmünk: az amerikai vagyonok elkobzása. Ez az “államosítás” teljesen, kommunista mintára történt és az első lépést — a vörösök üdvrivalgása közepette — követte az Amerikaellenes propaganda és még néhány szerencsétlen politikai sakkhúzás. Kuba számára ez az utolsó alkalom, hogy észretérjen. Ezen az értekezleten még visszafordulhat arra az útról, amelynek végén az egyelőre még fuvola hangokon éneklő szovjet ragadozó várja. GUATEMALA HARCA Ydigoras elnöknek, amióta az elnöki székbe került, nincs könnyű élete Guatemalában. Terroristák dobnak bombát a főváros középületeibe, diákok tüntetnek, tanítók sztrájkolnak és úgy a jobb, mint a baloldal összefogott ellene és a kormánya ellen. Annak idején jobboldali támogatással választották meg Ydigorast. Azt remélték a nagy ültetvényesek, bányatulajdonosok és a hadsereg reakciós tábornokai, hogy érdekeiket fogja védelmezni és Trujillo módjára megállítja az idő folyását. Az elnök a mérsékelt középúton próbált haladni és reformokat akart. A szélsőséges konzervatívok vadul tiltakoztak. A kommunisták azért támadták, mert keveselték, amit tett. A hadsereg katonai diktatúrát akart. Amióta a kávé ára esik, az ország bevételi forrásai is csökkentek. A kormány emelte a gazdagok adóját, mire ezek valóságos forradalmat kezdtek ellene. Nem könnyű dolog elnöknek lenni Guatemalában. FOGOLY NEMZETEK HETE Amerika ünnepélyesen emlékeztette a világot a rabnemzetekre, melyek a szovjet foglyai. Eisenhower kérésére immár második éve tart Amerika fogoly nemzetek hete ünnepet. A szovjet rossz lelkiismerettel, hisztériás dühvel tiltakozott és beszédeket tartottak Moszkvában és más városokban, görcsösen bizonygatva, hogy a fehér fekete, hogy a csatlósországok szabadok, akár a madár. Éppen csak, hogy azt nem tették hozzá, hogy mint a madár a vasrácsos kalitkában. Nikita szerint Amerika tart rabságban délamerikai országokat, közöttük elsősorban Kubát, amelyet most a Kremlin, szokása szerint, igyekszik “felszabadítani”. Úgy, hogy a jó kubaiak végre megtanulják, milyen is a kommunista szabadság. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A PACSIRTA “Mondd, apu, milyen a magyar pacsirta?” —• kérdezte Zsuzsi, aki éppen természetrajz-könyvet bujt, és összehasonlító tudományos kérdéseket tett fel. “Milyen egy magyar pacsirta? Milyen egyáltalán egy pacsirta?” — kérdeztem önmagamtól és úgy futottam keresztül élményeim nyitott könyvén, ahogy végiglapoz valaki egy lexikonon. Ötéves lehettem, amikor Nagy néninek tanyáján a küszöb körül zártuk a földet és a tűző napon egyszerre csak megjelent egy pacsirta: “Figyelitek, pacsirta az, gyerekek!” — kiabálta Nagy néni és a fejünk fölé, a napba néztünk. Akkor sárgának láttam a pacsirtát. Hangja csengő, igen, aranycsengő volt a hangja. A másik pacsirtát már érettebb ésszel és a Szépművészeti Múzeumban láttam Szinyei Merse képén, egész magasban keringett és szinte kiszállt a képből. Hangja búgó síphoz hasonlított és a szabad képzelet ihletéből születve szállt hegyen és völgyön, bércen és tengereiken át, a tiszta hit dallamát énekelve, török szárnyalásban. Lehet, hogy a színe kék volt, lehet, hogy kék és sárga és némi zöldecske a farka szegélyén. Ez a két magyar pacsirta, ami hirtelen félködlött bennem és azt feleltem Zsuzsinak: “Nem hiszem, hogy van külön magyar pacsirta. Gondolom, messzi országokból, a tengeren is tűből száll hozzánk nyaranta és idegen világrészek üzenetét hozza a drótakadályokon keresztül.” Zsuzsit azonban ez a válasz nem elégítette ki: “Miért nincs külön magyar pacsirta?” — kérdezte, fogas kérdés elé állítva engem. “Ha az olaszoknak — folytatta Zsuzsi — lehet külön olasz pacsirtájuk ,akkor nekünk miért nincsen külön magyar pacsirtánk?” — — Ezzel a kérdéssel a húsomba vágott, mintegy felelőssé téve a magyar állatvilágért. “Honnan gondolod, hogy az olaszoknak van saját pacsirtájuk?” — kérdeztem Zsuzsit, hogy tulajdonkéne a gyengeségéről a most már általam feltett kérdéssel tereljem el a figyelmet. “Onnan tudom — válaszolta Zsuzsi ingerülten— mert Vlek, a szomszéd olasz kislány azt mondotta: Azért költöznek vissza Olaszországba, mert anyukája nagyon szerette a pacsirtákat és itt nem tudja megszokni pacsirták nélkül.” “Tényleg? Vickiék visszaköltöznek Olaszországba?” — kaptam a szón. “Igen! Az olasz pacsirták miatt mennek vissza!” — szögezte le Zsuzsi szemrehányóan. Persze nagyon izgatott a kérdés, hogy egy olaszországi asztalosmester miért hagyja itt Kanadát és miért megy vissza négy év után Olaszországba. A szomszédok kézzel-lábbal közölt, izgatott szavaiból kialakult kép szerint, Signore Piccoloék nem tudtak megbirkózni a nyelvi nehézségekkel és mert Piccolo mester a szakmájában nem talált elhelyezkedésre, négy évi hányt-vetettség után úgy határozott, hogy egyetlen gyerekével és feleségével visszaköltözik Olaszországba. Az anya a gyereknek azt mondotta: “Az olasz pacsirták miatt mennek vissza!” — képletesen fejezve ki magát. Valójában talán a nyelvet, talán a honvágyat, az éghajlat különbözőségét, talán a szakmai csalódást értették alatta, — ki tudná azt megálmodni. Tény, hogy egy szerdai este, amikor éppen bevásárló körútunkról jöttünk haza, a szomszéd ház körül nagy csoportosulást találtunk. A csoportosulásban az volt a szokatlan, hogy a más alkalmakkor oly handabandázva kiabáló olaszok helyett csupán halkan duruzsoló gyászoló seregre találtunk, olaszokat, akik mintha temettek volna. A dolgot nem értettem. Mr. Morresehez fordultam, a sikeres építőmesterhez és azt kérdeztem tőle: “Miért gyászoltok ? Hiszen hazamegy ?” “Elköltözni annyi, mint meghalni” — válaszolta Mr. Morrese, majd így folytatta: “Mindegy, hogy valaki hazamegy, vagy kivándorol. Otthon ismét újabb gondok várják őket. Látja az itteni olaszok nagy része kitűnően boldogult. Van házuk, autójuk, mindenük. Signor Piccolonak azonban nem sikerült — ezt gyászoljuk!” “Dehát hazamennek! Nem óriási dolog ez?” — fordult szemközt vele. “Várjon! Nem ilyen egyszerű a kérdést! Látja én a nyáron családommal együtt odahaza voltam és mert már gyűjtöttem annyit Kanadában, hogy életem végéig élhetnék belőle nyugodtan Olaszországban, még az ujjamat sem kellene a hideg vízbe beledugnom, — mégsem maradhattunk” — mondotta némi keserűséggel a hangjában Mr. Marrese. “Miért nem?” — kérdeztem hitetlenkedve. — Miért? — Mert a két kisgyermekem, akik már itt születtek Kanadában, hallani sem akartak róla, hogy Olaszországban éljenek, ők visszavágytak Kanadába. — S a felesége? — kérdeztem, hogy ezzel is tisztában legyek. — Az asszony hoszszú habozás után a gyerekek mellett döntött — mondotta Signor Morrese és egyet simított ceruzahegy vékonyságú, filmszínészekre emlékeztető bajuszán. Az olaszok tehát csendben, duruzsolva, magukba szállva temették Signor Piccolot, amiért neki nem sikerült. “Na, látod Zsuzsikám, nem az olasz pacsirták miatt mennek haza, hanem azért, mert Piccoloék nem tudtak érvényesülni Kanadában” — válaszoltam Zsuzsinak egy jólértesült apa meggyőző erejével. Zsuzsi azonban jobban hitt Vicki barátnőjének, mint nekem és azt hajtogatta: “Az olasz pacsirták miatt mennek haza!” Majd újra feltette a kérdést, most már még élesebben “Miért nincs nekünk magyar pacsirtánk?” Hogy saját zavaromból kimásszak, egy merész kérdést szegeztem Zsuzsi felé: “Hol szeretnél élni? Itt? Vagy otthon Magyarországon?” Zsuzsi kicsit megszeppenve a kérdés súlyosságától, hoszszas habozás után — látszott rajta, hogy egy tizenhároméves kislány tiszta hitével mérlegel, ezt Nádasy István írta, NÁDASY ISTVÁN mondotta: “Egy évet otthon, egy évet itten!” — De hiszen itten nincsenek magyar pacsirták! — szúrtam vissza a gyerek felé. “Lehet, hogy itt nincsenek magyar pacsirták, — válaszolta Zsuzsi elgondolkozva, — de tudod apu én már kicsit otthon érzem itt magam” — Emlékezz csak vissza — figyelmeztetett a gyerek — amikor legutóbb ideadtad Móricz Zsigmond Elbeszéléseit és nekem hangosan olvasnom kellett magyarul a könyvből. “A debreceni ember” című elbeszélésből olyan furcsa szavakat kellett olvasnom, mint: “Zarambika” Arany bika helyett, meg “meghólt” meghalt helyett, — emlékezz csak vissza, hogy nevettetek, amikor én rosszul betűztem a szavakat ! Én már sohasem fogom megérteni, mi az: “pakfon” kanál. Látod ezért olvasok én már szívesebben angolul, könnyebb nekem és inkább ér, nevetek rajtad, amikor te olvasol angolul, minthogy ti nevessetek rajtam” — válaszolta Zsuzsi, jól bemázolva képemet a humorával. ‘ Látod, ez a pacsirta!”— ragadtam meg az alkalmat. “Neked két pacsirtád lesz, egy magyar és egy kanadai!” — oldottam meg a legnehezebb természetrajzi kérdést, egy látnok hitével. Zsuzsi azon kérdésére, hogy “Miért nincs nekünk magyar pacsirtánk ?” AZ ELFÁRADT ÖREG ÍRÓ (FÁRADHATATLANUL CSÚFOLKODIK) Somerset Maugham, a hírneves angol író, az elnyűhetetlen aggastyán, 80. életévének betöltése után szilárdan eltökélte, hogy abbahagyja az Írást s csak az élet örömeit élvezi. A nagy regényíró hű maradt elhatározásához, nem ír, hanem csak utazgat, és bejárja azokat a helyeket, ahol ifjú korában megfordult. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, kezdi magát kényelmetlenül érezni, mert kedvtelésnek nem várt következménye lett. A sok utazás ugyanis felizgatta fantáziáját, annyi élményt szerzett, hogy akár fogadalmának megszegése árán is hajlandó lenne ismét nekivágni a regényírásnak. Egyelőre azonban csak akkor nyúl tollához, ha levelet kell írnia. Éber szelleme azonban nem nyugszik, ha már nem ír, legalább sziporkázik. Naponta megereszt egy-egy elmés mondást, és életének krónikásai alig győzik feljegyezni csípős észrevételeit. Újabban a politikusokat vette célpontul és apró tűszulásokat ejt rajtuk. Szó szerint idézzük egyik találó összehasonlítását: “Érdekes jelenségként megfigyeltem, hogy a nyugati világban a politikusok meglopják a filmcsillagokat, a színésznők pedig a politikusoktól vesznek példát. A politikusok roppant ügyelnek arra, hogyan lépkednek, hogyan öltözködnek, népszerűségük kedvéért még kisebb botrányokba is belebocsátkoznak, a színésznők pedig átveszik a politikusok tulajdonságait, vadul egymásra csaholnak, s mosollyal az ajkukon a legképtelenebb hazugságokat kürtölik világgá, a diplomácia minden cselfogásával törnek maguknak utat.”