Amerikai Magyar Népszava, 1960. december (62. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-01 / 283. szám

k O­lDAli Second class postage paid at Cleveland, Ohio Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (remer countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J„ 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Station Pa-tu Amboy N. J tea I mvrio Ét .Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Alliance, O., 766 E. Summit Street Trenton, N. J., 482 Riverside Aye. Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER. Mgr. 271 College St.. Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 A JÖVŐ ZÁLOGAI Az egyik főútvonal sarkán 12-15 éves fiúk és lá­nyok álldogálnak, kezeikben nagy táblák, amelyeket magasra tartva mutatnak az arra haladó autók veze­tőinek. A táblákon egyszerű tollal írt óriásbetűk: “Car Wash 1 dollar”. A kocsik legtöbbje továbbsuhan, de tíz közül egy megáll, a vezető bólint és az autó máris a fiatalok zsákmánya lesz. A kocsit egy közeli üres területre irányítják, itt már egy kis hadseregre való fiatal lány és fiú szorgos­kodik. Úgy közrefogják a járművet, hogy az ki sem lát­szik a tömegből. De máris zuhog a víz, repkednek a tör­lőrongyok, fényesedik, szépül a kocsi. Tíz perc múlva saját gazdája sem ismer rá. Elégedetten húzza elő pénz­tárcáját és fizeti ki a munka jól megérdemelt ellenérté­két. Vasárnap van, az őszi napfény bágyadtan sétál a fák kopaszodó ágai között. Az emberek legnagyobb része ilyenkor piheni ki az egész heti munka fáradalmait. A rokonok, barátok látogatást tesznek egymásnál, mások otthon ülnek a televízió előtt, vagy a mozik, színházak, hangversenyek műsorát élvezik. Ezek a gyerekek, akik egész héten tanultak, nem pihennek. Vasárnapi szabad­idejüket arra áldozzák, hogy egy kis mellékkeresetre tegyenek szert. Akadnak köztük jócskán jómódúak, aki­ket szüleik bőségesen ellátnak zsebpénzzel. Ám ennél sokkal édesebb az a jövedelem, amelyet saját munká­jukkal keresnek meg. Egymással versengve csalogatják az autósokat, mossák a kocsikat. A pénzt azután eloszt­ják egymást között és a jól végzett munka édes öntuda­tával térnek haza. Nem mondunk ezzel újat, hiszen köztudomású, hogy az amerikai fiatalság nem szégyenli a munkát. Egyetemi hallgatók szabadidejükben újságot hordanak szét és más ezerféle munkát végeznek, így edződnek hozzá az élet viszontagságaihoz, így lesznek belőlük a társadalom hasznos tagjai. Nem árt, ha erre időnként rámutatunk, különösen akkor, amikor a sajtó az amerikai ifjúság “erkölcsi zül­léséről” ír. A züllött fiatalok a kivételek, a többség azon­ban keményen készül az életre. Ők a jövő zálogai. NEMZETI CÉLJAINK " Az Eisenhower elnök által kinevezett bizottság, amelynek feladata volt nemzeti céljainkat megjelölni az 1960-as évekre, befejezte munkáját és jelentését nyil­vánosságra hozta. A 15 pontból álló javaslat, nagy elő­relátással és körültekintéssel jelölte meg azokat a fela­datokat, amelyek követése az Egyesült Államokat a kö­vetkező évtized során is az élen haladó országok sorá­ban képes tartani. A haladéktalan változásra szoruló körülmények egyike a munkanélküliség problémája. Valóban lehe­tetlen állapot az, hogy több mint ötmillió ember munka­­nélkül vesztegeljen Amerikában, amikor a világban sokszázmillió ember nélkülözi a legalapvetőbb közszük­ségleti cikkeket, sőt még a napi betevő falatot is. Talán külön szerencsés körülmény az, hogy John F. Kennedy megválasztott elnök nézetei nagyban fedik a nemzeti célok kijelölésére kinevezett bizottság ajánlásait. Ken­nedy szenátor, még választási kampánya során kötelez­te el magát azoknak a céloknak a követésére, amelyek most egy pártokon felülálló bizottság tanácsát képezik. A bizottság csakúgy, mint Kennedy szenátor, nem titkolták el, hogy a program megvalósítása anyagi ál­dozatokkal jár és a következő évtizedben aligha várható adócsökkentés. Sőt fennáll annak is a lehetősége, hogy emelni kell majd a jövőben az adókat. Mindez nem túl kecsegtető remény, de kétségtelen, hogy a világtörténe­lem során minden nemzetnek, amely helyét a világban fenn kívánja tartani, meg kellett fizetnie az árat. Azt is tudjuk, hogy azok a népek, akik a nemzeti célok érde­kében nem voltak hajlandók személyi áldozatokat hoz­ni, a történelem szemétdombjára kerültek. Napjainkban a kérdés többé nem az, hogy az Egye­sült Államok képes lesz-e továbbra is a technika, a tu­domány és a nép­jólét terén az emberiség élén haladni, hanem a szabadság megőrzésének, sőt a puszta lét fen­­tartásának problémája is szemünkbe tekint. A kommunizmus világuralmi tervei, amelyet ha­talmas katonai potenciával támaszt alá, vészes és halá­losan komoly kihívást jelent a szabad világ számára, amelyet Amerika népe csak nagyobb áldozatvállalás árán képes kivívni. Úgy tűnik, hogy más választás nem is marad számunkra. _____'AMÍ,EhJÍIMAGI AK v JANKA KISZÁMÍTJA... Kecskeméti Erzsi Janka meg volt már nekem ígérve, időtlen­ idők óta. Jankának ugyanis volt egy mérlege. Ez a mér­leg állítólag hajszál­pontos volt, s a Janka összes barátnői odajártak mérőzködni. Életemben sem ismertem egy Jankát, s ahogy a­ háza felé tar­tottunk, mondom Olgának: — Janka bori-horgas, hegyes állat, meztelen fülekkel s némi konty­­tyal. Csak azt nem tudom, hol a szemölcse. — Az orrán, — mond­ta Olga és rámförmedt. — Azt mondtad, nem ismered Jankát! Nem én, de egy Janka csak ilyen­­lehet. Aztán a Jankák kötnek is. — Ez nem köt, szólt Olga, — ez számol. — Mit szá­mol? — Mit tudom én. — Olga mérges lett, — mindent számol, ő egy számolás. — Szá­mol, hát számol, gondoltam, abból baj nem lehet. — Lehúzza a cipőjét is? — kérdeztem úgy egy félóra múlva. — Miért húzná le? — üvöltötte Ol­ga. — Hát a számolásihoz, — mondtam és behúz­tam a nyakamat, mert Olga manapság ideges. Ami nem is csoda, mert folyton fogy. Janka egy­­lanka-házban lakott. Tornácos faház volt, kicsi tornyokkal meg mütyürkékkel, cifra és vén. Ahogy bekanyarodtunk a fölhajtójára, el­ütöttem egy megadóan porosodó, agg oleánder­­ű bokrot. Rendetlen volt és fésületlen. “Ebből baj lesz,” jósolta Olga. Körbehajtottunk a blokkon és visszakerültünk Janka háza elé, ahol is ártatlanul leálltam a járda mellett. Jankát a livingroom-ban találtuk, mély számolásba merülve. Már a tizedik ujjánál tartott, s esküszöm, sanda pillantásokat vetett a cipőjére, ami eugol volt. De nem volt ide­je lehúzni. Üdvözlésünkre futott. — Valami pi­szok férfi legázolta, kedvenc és legeslegszebb ole­­ander-bokromat! — üvöltötte felháborodva. — Miért férfi ? — kérdeztem bűntudattal. — Na hal­lod ?! Ilyet csak férfiak tesznek! Várjatok mig gyököt vonok. — Minek ? — kérdeztem bambán. —­ Ki kell számitanom mit ért a bokor. — Kicsit morgott, aztán diadallal kivágta: — Egy százas! — Eláhnélkodtam, vesém remegett: — Száz dol­lár?! Egy oleánder-bokor, ami minden bokorban terem?! — Ez egy különleges oleander volt. Há­rom dollárért vettem, úgy húsz éve . . . Beteges volt kiskorában. Sokat költöttem gyógyszerre, mármint trágyaneműre. Még sose virágzott. Éven­te három dollárral nő az értéke, az 60 dollár. 20 dollár gyógyszer, öntözés, meg a többi. Húsz dollár pedig a fájdalom­díj, ami nekem jár, mert hozzá­szoktam a bokorhoz. Ezt behajtom a pasason. — Szemölcsén meglengett két hajszál. — Ha én ütöt­tem volna el a bokrodat, nem adnék többet, mint 3 dollárt. — Kérem a három dollárt, — mondta Janka, — te ütötted el. — Honnan tudod? — hűl­tem el és a májam egy félfordulatot tett. — Ki­számítottam, — vigyorgott Janka, — ide a há­rom dollárt! — kiguberáltam. Úgy maradtam egy penny nélkül, a mérőzködését már Olga szurkolta le helyettem a 25 centet. Hogy miért járnak ide mérőzködni 25 centért az asszonyok, miikor az ut­cai mérlegen egy penny­be kerül? Janka fölénye­sen mondta: — A környezet. Hajszálpontos mér­leg, meg pszichológia. Ezt én kiszámítottam. Van aki hízni szeret, van aki fogyni. Te mit szeretsz ? — Fogyni, — mondtam. — Jó, fogyni fogsz. Per­sze időbe telik. Pár hónapig idejársz, lehetőleg naponta kétszer, potom ötven centért. — Kiszá­mítottam, hogy pszichológiáért ez nem drága. Ásatag szobák és ásatag bútorok között Janka áhítattal elkalauzolt bennünket a m­érleghez, amely egy ócska hintaszék és egy, a beleit illetle­nül mutogató karosszék között csillogott hivalkod­va, vadonat­ ujonnan. — Hopla, — biztatta Jan- írta. KECSKEMÉTI ERZSI­ ka Olgát, — lépj rá, de gyengéden. — Olga termé­szetesen állandóan fogyni kívánt. Janka közölte az eredményt. Olgának nem tetszett. Janka meg­kotorta a szemölcsét. — Vegyél le belőle 3 fon­tot. Kiszámítottam, hogy annyival többet mutat. — Olga levont 3 fontot és boldog volt. Olyan vi­lágos kedvben jöttünk el a Janika pszichológiai mérlegétől, hogy elhatároztuk, hogy útközben megállunk valahol és bezabálunk. Hiszen nem is reméltük, hogy ilyen karcsúak vagyunk! Soha máshol nem mérőzködöm, — fogadkoztam. — Mondtam, ugye ? — Olga pihegett a gyönyörtől. — Hajszálpontos mérleg! — Attól kezdve naponta kétszer jártunk a mérleg­hez, s egyre­­soványabbak lettünk, csak épp a szok­nyánkat nem tudtuk összekapcsolni többé. — Min­den anyag összemegy manapság, — mondta Jan­ka. Mikor már gombolatlan blúzzal álltunk a mér­legre, s a szoknyánkat is csak az imádság meg a pocakunk tartotta, Janka azt mondta, vonjunk le fejenként öt fontot. Ezt fürgén megtettük. Egy hét múlva már tíz fontot vontunk le, s akkor el­határoztuk, hogy leszámolunk Jankával. — Ki mondta, hogy menjetek zabálni? — Janka vállat vont. — A mérleg, ■— sipította Olga, — a nyomo­rult, hamis mérleged! — A mérleget ne bántsátok, — mondta Janka. Erre elkezdek rúgni. Janka szó nélkül hagyta. Éppen gyököt vont. — Új mérleg, — mormolta, — fájdalomdíj, mert hozzászoktam. Rúgjatok engem is . . . — Ez valahogy tetszett nekünk. Ütemesen is ment. Egyet a mérlegbe, egyet Jankába. . . A cukrászdában tértünk magunkhoz. Vacogva töprengtünk. Mibe fog ez kerülni? Aztán erőt vett rajtunk a pszichológia. Teleszájjal, fuldokolva a röhögéstől, nyugtattuk meg egymást: — A gond a Jankáé. Majd ő kiszámítja! — És zabáltunk to­vább . . . A RÉGI JÓ IDŐK Megbecsüljük mi a tudományokat, tehetségünk és a lehetőség szerint munkálkodunk is azokban, ki hol teheti. Azokban a régi jó időkben eleink ha tanultak, akkor a megyei élet­nek tanultak, mindenáron ott akartak érvényesülni. Már aki fiát külföldi akadémiákra küld­te, tette azzal a szándékkal, hogy a fiúból professzor lesz a debre­ceni kollégiumban, tehát nagy­­tekintélyű ember, dísze a család­nak. A szegény ember jól tanuló fia számára a papi pálya állott nyitva, a jobb családból való gyenge tanuló pedig­­ ment a katonai pályára. Az én fiatal koromban a szülők legalább két év­re német szóra küldték a csemetét a Szepességre. A jobb család gyerekének a gimnáziumot illett el­végezni, azután, ha neki vagy a szülőknek tet­szett, mehetett jogi, mérnöki, vagy orvoskari egyetemre. Legtöbb volt a jogász, mert a végzett jogászból minden lehet, még alispán is, ha meg­van hozzá a családi összeköttetés. Bizony sok lumpolással járt a jogi pálya, még több legénykedéssel. Száraz tudomány a jogi tudo­mány ,nem mindenkinek fűlik ahoz a foga. Az én néhai kedves jó barátom Vályi Nagy Guszti, zse­niális gyerek volt, — költő, író, zeneszerző állan­dóan anyagi zavarokkal küzdő ősjogász. Történe­tünk idejében a 16-ik félévre iratkozott be, bár ab­ból a nyolc esztendőből Guszti barátom összesen sem töltött egy hónapot az alma mater falain be­lül. Androdott a jogi tudományoktól. Már a taná­rok is szerették volna kezébe nyomni az abszolutó­riumot, hogy megszabaduljanak a nagybajuszú ős­jogásztól. Azt mondja neki a 16-ik félév elején Ozory professzor: — Vályi Nagy Gusztáv úr, beírom indexébe, hogy­­büntetőjogból kielégítőre vizsgázott, ha megígéri, hogy a következő félévben legalább egy órámra eljön. — Nagyságos uram, feleli Guszti, én becsületes ember vagyok, — nem ígérhetem. ** Sztratimirovits Szvetozár volt méltó párja, aki a billiárdozáson kívül semmi egyebet nem csinált. Apja a dúzsgazdag bunyevác földbirtokos, tömte a fiát pénzzel. Szvetozár meg Guszti elválaszthatat­lanok voltak, együtt lumpolták el az öreg bunye­vác pénzét. A gazdag­­gyerek főnyeremény volt Gusztinak, akinek sose volt egy megveszekedett garasa sem. Már úgy látszott, hogy ezek az aran­­juezi szép napok a végtelenségig tartanak és a két ősjogászt Lokodi uram kocsmájából, vagy a Bika biliárd terméből fogják valamikor eltemetni. A végzet másképen akarta. Szalad egy nap Szve­tozár Gusztihoz nagy ijedten: — Baj van testvér, itt van az apáim levele. Azt írja legyen elég a lumpolásból. Most még küld írta: DR. SZÁNTHÓ JÓZSEF 100 forintot, de többet nem. Tegyem le az állam­vizsgát, otthon vár egy szolgabirói állás. — Bsz ez nagy baj, feleli Guszti, de ráérünk gondolkozni felette, míg a száz forintban tart. Ma este Lokodinál megtartjuk a torát ennek az eset­nek. Úgy is lett. Akadt kompánia is, reggelre csak 13 krajcár maradt a százasból, amit a szerencsét­len számra hivatkozással a cigányság már nem akart elfogadni. — Ne menj neki annak a vizsgának, vélte Gusz­ti. írd meg az öregednek, hogy járványos mocsár­­lázad van, tériszonnyal egybekötve,­­hosszú ideig nem mozdulhatsz ki a szobából. — Nem jó, f­elelt Szvetozár. Jó anyámnak én va­gyok a kedvence. Erre a hírre idesiet beteg­ágyamhoz. Nekimegyek annak a vizsgának, úgy se tudok semmit. Megbuktatnak, nyerünk egy félévet. Fel­virradt a vizsga napja. Guszti a világért be nem ment volna hallgatóságnak, kint a folyosón várta az eredményt. Egy óra múlva halálsápadtan támolyog ki Szvetozár, megrohamozta Guszti: — No, mi van? Megbuktál? — Jóságos Istenem, hogy ezt meg kellett ér­nem. Barátom, átmentem a vizsgán. Szótöbbség­gel k­épesítettek. Indignálódva förmedt rá Guszti: — Mondtam ugy­e te marha, — hogy ne menj neki . . . Dr. Szánthó József szív a kirakatban Ruby Erzsébet Mindig elmosolygom azokat a dollárkirálynő­ket, akik a szegényeknek szvettereket kötnek. Rosszmájúsággal azt is mondhatnánk, hogy ez a túlbuzgóság porhintés és a kizá­rólagosan magy­ar von­at­ko­zás a közmondás “Vakulj magyar, ne láss tót.” — ennél a tevékenység­nél is találó. Ott ülnek a kevés­bé szép és nagyon nem szép gaz­dag hölgyek a csilláros, süppedő szmirnaszőnyeges, festmények­kel és ezüstökkel megrakott ra­gyogó termekben és kötnek ren­dületlenül. Közben intézkedés történik, hogy szamaritánusi működésüket a képes magazinok lefényképezve leközöljék. Szorosabb baráti összejöveteleknél cocktailozás közben is brilliánsokkal megrakott uj­jaik között csattognak az acélkötőjük, mintha lát­hatatlan szegények párbajoznának a láthatatlan gazdagokkal. Színházi előadásoknál, vagy filme­ken a társadalmi történeteknél és drámáknál a rendező a színésznő kezeibe rakja a gyapjúfona­­lat és kötőtűket, hogy ez a szelíd működés aláhúz­za a darab szereplőjének tiszta karakterét, mert “aki kötöget, rossz ember nem lehet.” Az előadás eseményeinél rágalmazhatják, minden rosszal gyanúsíthatják a kötögető szereplőt, az élénk cá­folat a kezükben zörgő acélkötőtű. Ez a kirakat-jószívüség nem mostani keletű és Európából jött át. Gróf Széchényi Ferencné, Fes­tetics Júlia grófnő, a “legnagyobb magyar” Gróf Széchényi István édesanyja kezdte el a szegények számára a kötögetést. A betegeskedő, társadalom­tól visszavonult hölgy unalmában kitalálta,­­hogy illenék a szegényekről is gondoskodni és elkezdett kötögetni harisnyát, hasmelegítőt, nyaksálat és érmelegítőt a kézcsuklóra. Évente ha ötven dara­bot kötött meg, az ötezer, vagy még több fázó sze­gényeknek. Ha tízezer meleg gyapjúru­kát osztott volna ki ez a kiadás annyit jelentett volna, mint nekem az az öt cent, amit az után­elembe állt ké­­regetőnek adok. A fia István már­­bőkezűbb volt. Szórta a százezreket, hogy az elhanyagolt Ma­gyarország politikai és társadalmi képességét el­ismerje a gőgös Nyugat. Gróf Széchényi Ferencné kötögető szenvedélyét átvették az osztrák és magyar arisztokrata nőik. Később a középosztály is utánozta őket. Ha már az anyagiakban nem tarthatnak lépést az ariszto­kratákkal, legalább a jótékonykodás terén legye­nek egyenlők. A bécsi arisztokrata hölgyektől át­vette ezt a szokást II. Lipót belga király felesége, Klementina királyné is, az alcsuthi József főher­ceg nádor leánya. Bánatában menekült a kötőtűk­höz és a gyapj­úfonalhoz. Férje a belgák népszerű atyja. Lipót egy előadáson meglátta­ a villogószó-A VILLANYSZÁMLÁS Egy férfi becsenget egy pesti lakás ajtaján. Csak a papagáj van otthon és a csengetésre kiszól. — Ki az? — A villanyszámlás! — felel a férfi — Ki az? — ismétli a papagáj. — A villanyszámlás! — mondja ismét a férfi, kicsit hangosabban. — Ki az? — folytatja a papagáj. A férfi ismét felel, aztán a papagáj ismét kér­dez­i­ végül negyedóra múlva a férfi gutaütést kap a méregtől és elterül az ajtó előtt. Késő délután hazaérkezik a lakás, gazdája és megdöbbenve látja az ajtó előtt fekvő férfit. Ré­mülten csapja össze a kezét: — Ki ez? Mire bentről megszólal a papagáj: — A villanyszámlás. . . Irta: RUBY ERZSÉBET ma Cleo De Mérode táncosnőt, és tartós barátság szövődött köztük. Az általa gyarmatosított afri­kai Kongóba is elvitte magával kedvesét. Leánya Stefánia hercegnő már akkor felesége volt Habs­burg Rudolf osztrák-magyar trónörökösnek és a megcsalt Klementina sokszor volt a bécsi Burg és Schönburg vendége, ahol elsírta panaszát Erzsé­bet királynénak. Ott látta meg az idegcsillapító kötögetést és attól kezdve egy foterbe süppedve sóhajtozott és kötögetett. Ezen a téren van azonban egy charitatív mun­kálkodás, amely tiszteletreméltó. A volunteer (ön­kéntes) munkák elvállalása fizetés nélkül. Az unatkozó gazdag hölgyek ingyenes munkát vál­lalnak kórházakban, üdülőtelepeken, börtönök- és fegyiházakban és a jótékonycélú egyletek admi­nisztrációjánál. Regisztráltatják magukat bizo­nyos munkákra és a meghatározott időben ponto­san ott vannak és átveszik a rájuk bízott mun­kát. A milliomos dáma este ragyogó toalettben hallgatja az Operában Wagner-t, vagy Puccini-t ,és másnap reggel már a kórházban vastag gum­­mitalja cipőiben, finom anyagból készült kék egyen­ruháján “volunteer” felírású karszalaggal terem­­ről-teremre járva, osztja szét a betegeknek a pos­tai küldeményeket. Délben az ebéd­kiosztásnál se­gédkezik, vagy az irodában gépfegyver módjára csattogtatja az írógépet. Ez igen! A véka alá rej­tett szív sugárzása! De kötögetni a felvevő gép előtt? A stréberség a nyomor enyhítésénél is ne­vetséges, különösen, ha anna­k nincs semmi lát­szatja. Évente ha két szvettert köt meg a szere­pelni vágyó, de ugyanakkor egy gép ma tíz perc alatt külöb­b szvettert készít és ha százezer szvet­­tert osztanának szét a szegények között, az sem volna elég, mivel a diktátorok jóvoltából szerte a világon sokkal több ma a szegény, mint bármikor is volt.

Next