Amerikai Magyar Világ, 1967. április-június (4. évfolyam, 15-26. szám)
1967-06-11 / 24. szám
8 OLDAL AMERIKAI MAGYAR VILÁG Alkalom, mely mindnyájunknak megadatik Írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachár Ilona Ezen hasábokon már beszámoltam egy ízben a televíziós, hírek alatt látható csodálatos történetről, hol bemutattak egy bányászt, aki napokig tartózkodott egy beomlott bányaüregben,és saját bevallása szerint megörült volna, ha az Úr Jézus nem jelenik meg előtte és nem biztatja, bátorítja. Mrs. Chas E. Cowman beszámol egy igaz történetről mely szerint egy kopott ruhájú öregember minden nap pontosan délben tizenkettőkor belépett egy templomba, hogy néhány percre megálljon az oltár előtt és aztán ismét eltávozzon. Mivelhogy ez a rövid látogatás napokon, sőt heteken át megismétlődött, a sekrestyés gyanakodni kezdett és már-már arra gondolt, hogy a rosszul öltözött idegen talán el akar emelni valamit az oltárról. Ezért, valahányszor a látogató megjelent, lesben állt és egy alkalommal udvariasan megszólította: “Nézze csak, barátom, ugyan minek jár maga minden áldott nap ide a templomba?” “Imádkozni jövök,” felelte az öregember. “Ugyan, ugyan,t évődött az óvatos sekrestyés. “Hiszen nem tölt itt annyi időt, hogy imádkozhatna !” “Ebben igaza van. De valahogyan hosszú imára nem vagyok képes. Viszont mindennap bejövök ide és azt mondom: “Jézus, Jim van itt.” Akkor aztán várok egy percig, majd ismét kimegyek. Az az érzésem, még ezt a rövid imát is meghallgatja.” Egy napon Jimet baleset érte és kórházba szállították. Míg körülötte a betegek, akik sokkal enyhébb sérüléseket szenvedtek, szüntelenül nyöszörögtek és zúgolódtak, Jim csendes és derült volt, arcán megbékélt mosollyal. Lassanként valamennyien felfigyeltek rá, a betegek abbahagyták a panaszkodást és az ápolónők hozzásiettek, ha erőre vagy vigaszra volt szükségük. “Öreg, Jim mindig derült, szinte vidám, sohase panaszkodik,” mondogatták egymásnak, pedig nagy kínjai lehetnek.” Egy alkalommal az egyik ápolónő nem bírta megállni és odalépett az ágyhoz, melyen az őszhajú öregember feküdt, hogy megkérdezze tőle, hogyan lehetséges az, hogy fájdalmát minden jajszó nélkül viseli, sőt még vidám is tud lenni? “Mindig vidám vagyok,” bólintott az öreg. “Mert megörvendeztet engem az én látogatóm. Ő tesz ilyen boldoggá!” “Látogatója?” ámult el az ápolónő, mivel az öregember elhagyatott volt, akár a szedett fa. Nem jött azt soha senki látogatni, senki sem érdeklődött iránta. Látogatási órák alatt az ágya melletti szék mindig üres maradt. “Ugyan mikor jár ide az ön látogatója?” faggatta óvatosan, kissé gyanakodva. “Mindennap eljön hozzám,” felelte Jim és szeme felragyogott. “Igenis, minden áldott nap eljön, pontosan tizenkettőkor és megáll az ágyam végénél. Én látom Őt és Ő mosolyog rám és azt mondja nekem: “Jim, Jézus van itt.” Ha ezt a megható kis történetet halljuk, megcsóváljuk fejünket és azt mondjuk rá: ez megtörténhetett egy bolondos öregemberrel, akinek már nem maradt más dolga a földön, minthogy Krisztusnak éljen, de az effajta élmény ritka, akár a fehér holló. Pedig Krisztus mindnyájunk ajtaján kopogtat. Nem egyszer megpróbáltatásból áll ez az alkalom. Ilyen igaz történetet mond el Mrs. Chas. E. Cowman, amidőn leírja Alexander Duff lelkész és misszionárius élményét. Épen útban volt India felé, hogy életét Krisztusnak szentelje. A hajó azonban, amelyen utazott, Jóreménység fokánál elsüllyedt. Duff s néhány társa csoda módjára megmenekültek, de mindene, amit magával hozott, nyolcszáz könyvből álló könyvtárával együtt a tengerbe veszett. Puszta életén kivül semmije sem maradt. Mikor végre partot ért, szomorúan állt a kietlen sziklákon és fájdatmásan leste a hömpölygő hullámokat, melyet^* *? denét elnyelték és igy hagyták, szárnyas/^Mjen. Ekkor egy apró tárgy bukkant fel, mely BFle-oda dobáltak a habok; a kicsiny tárgy egyközelebb került hozzá, majd egy hatalmas hullami partra vetette, a lábai elé. Duff lehajolt, hogy felemelje, és aztán mély meghatottság és ámulat fogta el; a könyv ugyanis könyvtárának gyik könyve, Bibliája volt, melyből naponként olvasgatni szokott és mely most jobban hiányzott neki mindennél a világon. Vég telen hálával és szeretettel simította ki vizes lapjait, majd térdreborult, hogy megköszönje Istennek ezt a csodát és egyetsmint ezt a figyelmeztetést, melyből annyit megértett. Csendben, megindultan hajtotta meg fejét, majd maga köré gyűjtve megmenekült társait, felolvasott nekik a drága könyvből, dicsérve a Mindenható Kegyelmét. Nem mulaszthatom el, hogy ezen a helyen ne válaszoljak egyik olvasóm levelére, aki nyilvánvalóan félreértette a bélpoklosokról írt cikkem egyes kitételeit. Én nem írtam, hogy a bélpoklosság az Isten büntetése. Hiszen Krisztus meggyógyította a bélpoklosokat, valamint az Egyház szentté avatta azokat, akik ápolták őket. Az egész cikk a bélpoklosok védelmére íródott. A bélpoklosság betegség és a legnagyobb részvéttel vagyok azok iránt, akik abban szenvednek. MILLIOMOSNŐ ÉS A PAPÁJA Irta. SZ. ANGYAL TERI Sz. Angyal Teri Tél a partyk szezonja s most, hogy kezdünk kikecmeregni a hidegből, ritkábban hoz a posta meghívást. A partykat a jólét hozta divatba és a harag tartja fenn. Sokan csak azért rendeznek partyt, hogy akikre haragszanak, azokat ne hívják meg. A napokban az egyik magyar milliomos rendezett partyt. Mérnökember, zsenialitását még a kollégái is elismerik. A felesége szlovák, gyönyörű teremtés. A bolyongás éveiben találtak egymásra valamelyik menekülttáborban. Ritkán éreztem magam olyan jól, mint náluk. A gazdagság és a jólét stílusosan alkalmazkodott a magyar mérnök ízléséhez. Az óriási hall falait szürke márványlapok bontották. A zeneteremben virágdíszes fehér zongora, a foteleken a huzat értékes góbréin, a falakon drága festmények. A könyvtárszobában a mennyezetig érő állványokon szakkönyvek, szépirodalom, gazdasági vonatkozású kötetek. Ennek a szobának a dísze egy antik intarziás óriási íróasztal. Lent a pince bárnak van berendezve. A mennyezet tele van magyar motivuma kézifestéssel. Az ilyen virágos mintákkal a matyó- és mezőkövesdi asszonyok díszítik a lakásukat. Otthon éreztem magam. A bárpult mögül mixer szolgálta ki az italt. Ügyesen, figyelmesen, mindenkinek azt adott, amit kért. Az ételt egyenruhás szolgák hordták körül, karjukon a házigazda monogramja. Mindenféle ételkülönlegességeket kaptunk: kaviárt, rákot, ízletes magyar és német szalámikat. Forró kagylókban csigákat szolgáltak fel, próbaként megkóstoltam egyet: felséges volt. A partyn résztvettek a milliomos házaspár gyermekei is. Szépek és jólneveltek. Látszott rajtuk a családi élet összhangja. Mikor eljöttem tőlük, az volt az érzésem, hogy végre találkoztam az igazi boldogsággal. Itt, a földön beteljesedtek ennek a házaspárnak az álmai. Soha nem felejtem el, az egyik vendég önkéntelen sóhaját, mikor búcsúzkodtunk: — Istenem! — mondta —, de jó gazdagnak lenni! A party után pár napra a fodrászomnál voltam. Hajmosás közben beszélgettünk. —Hol töltötte a week-endet — érdeklődött. A fiatal orsz fiú kiváló női fodrász és bizonyára magyar lánynak udvarol, mert már egész jól ejti ki, hogy Budapest, Kaposvár, Pécs és Balaton. — Egy milliomosnál voltam vendégségben — válaszoltam és áradozva beszéltem róluk. Az egyik hölgy, aki a sorára várakozott, közbeszólt : — Milyen nemzetiségű maga? — Magyar vagyok — feleltem neki. — Mindjárt gondoltam az accentusából, én is magyar vagyok . . . Majd beszélni kezdett. — Azt a milliomos családot, akiket maga említett, én is nagyon jól ismerem. Igaz, nem éppen arról az előnyös oldalukról, amit maga fest róluk. A férjről nem tudok mondani semmi rosszat, zseniális mérnök, kisigényű ember, akinek mindene a felesége. Papucs alatt van. Az asszony az úr a házban. Az asszony annyira fukar, hogy soha senki egy centet sem kapott tőle. Pár évvel ezelőtt még az édesapját is kidobta a lakásból. Az öreg szlovák a mi utcánkban kertészkedik, vágja a füvet, gazolja a kertet, kosarakba hordja a szemetet. Az öreg az igazi kép erről a házaspárról. A látszat pedig, amit maguknak bemutattak, nem más, mint szemfényvesztés. Az asszony egyedül főz és árgus szemmel néz a személyzet körmére, nehogy lopjanak. Az ismeretlen magyar asszony szavai — bevallom őszintén —, lehűtöttek. De ahogy jobban viszszaidéztem az ott látottakat, kezdtem emlékezni egy olyan jelenetre, ami akkor nem volt feltűnő. A party közkedvelt itala a magyar barackpálinka volt. A vendégek sűrűn és jócskán ittak, és ahogy egy üveg megüresedett, a barmixer diszkréten odajött jelenteni. Az asszony ilyenkor eltűnt és egy belső helyiségből kihozott egy teli üveget. Ez így utólag furcsán hat, egy milliomosnő, aki nem bízik a személyzetben, még egy üveg barackpálinka erejéig sem? Kijózanító és kiábrándító tudni, hogy egy szép asszony, a milliomos felesége eltűri, hogy az édesapja máshoz járjon napszámba . . . Ez az utósz maradt bennem a milliomosok partyjából. Látszatharmónia, látszata boldogság és ki tudja, hogy mi minden fog még kitudódni róluk ? Régen, az én kis falumban hallottam az egyszerű asszonyoktól, hogy a kristályos palotákban sokkal több a sírás és zokogás, mint a szegények kunyhóiban. Ez pedig kanadai szólásmondás: “Ebben az országban kilencven százalékban mindent másnak csinálnak az emberek, hogy mutogassák a pénzüket. Dehát Istenem, emberek vagyunk és messze estünk a boldogságtól ... Ki volt Jézus nagyapja? Jézus nemzetségtáblázatainak olvasása közben több érdekes kérdés vetődik fel bennünk. Ezek közül most arra próbálunk feleletet keresni, hogyan hívták Jézus nagyapját A Máté evangéliuma 1:16-ban ui. Jákob, a Lukács 3:23-ban viszont Éli neve olvasható. Izrael népe történetében nagy súlyt fektettek arra, hogy a családok ne haljanak ki és egyetlen nemzetség se vesszen el. Ennek a biztosítására két intézményt is felhasználtak: a sógorházasságot és a leányörökösödési törvényt. A sógorházasság azt jelentette, hogy ha egy férfi gyermektelenül halt meg, a legközelebbi férfi hozzátartozója köteles volt feleségül venni az özvegyet (Máté 22:23-33) és az ebből a házasságból származó első fiúgyermek az elhunyt férfi fiának számított. Ha viszont egy családban egyáltalán nem született fiúgyermek, akkor a legidősebb leányt “Dúsították” (V. Móz. 27:8), vagyis neki kelett biztosítania a család nevének fennmaradását. Az ilyen leánynak nem volt szabad törzsön kívülivel házasságra lépnie (IV. Móz. 36:8), a férjének pedig be kellett iratkoznia felesége atyjának nemzetségébe is és ezzel jogilag két atyja lett (Nehemiás 7:63; I. Krón. 2:21). A bibliatudósok szerint Mária is ilyen leányörökös volt, akinek Betlehem vidékén volt az öröksége. A népszámláláskor ezért kénytelen várandós létére is odautazni (Luk. 2: 4), így lett József a férje, egyszerre a fia Jákobnak és Élinek. Abban a kérdésben persze, hogy most már melyik volt Mária, és melyik a saját apja, csak találgatásokra vagyunk utalva. A mi kérdésünk szempontjából ez azonban már nem döntő, mert Jézusnak mindkettő a nagyapja volt: Jákob is, Éli is. Az egyik apai, a másik anyai ágon. BAJUSZ FERENC A gyűjtés szenvedélye (Folytatás a 4-ik oldalról) üveggalyákat, játszik velük és csin-csint csinál, szabadlábon. A kényeskedők házasságot és gyerekeket gyűjtenek. Házasodnak, elválnak, újra házasodnak és a gyerekek szaporodnak. A férfi utoljára megint az első feleségével házasodik össze és új gyerekek születnek a végkimerülésig. Azután panaszkodnak: “A te gyerekeid verik az én gyerme-vanékeimet és egyesült verik a mi gyerekeinket.” __ Az indiszkrétek intik a családi pletykákat, a tudálékos aprószentek fontoskodó tanácsokat gyűjtenek. Nincs paragrafus ellenük. A sorozat még folytatható lenne, de mutatóból ennyi is elég. ❖ * * Fényképemről láthatja az olvasó, hogy nem vagyok már kisdiák. Biztosra veheti azt is, hogy szekta-tag sem vagyok, mert csak a gyűjtőket gyűjtögetem, ahogyan a felsorolás ábrázolja és bizonyítja. Ennyi bolondéria ragadt rám is . . . AMERIKAI MAGYAR KÖLTŐK SZABÓ LÁSZLÓ: KÉTFÉLE LÁNGÉSZ Kétféle lángész terem e földön: Fegyelmezett s fegyelmezetlen, Amabban épit, emebben rombol A mindent felforgató Szellem. Mind a kettő magát emészti fel Az nyitó műalkotásban, Amabban én az örök Szépet, Emebben a mű-Rutat láttam. Az egyikből ami hiányzik, kiteljesíti azt a másik. Kivétel persze mindenütt van. A kivétel a halhatatlan. * * * ISTEN HEGEDŰSE Azt mondják rá: ragyogó lángész, Ritka hegedű Isten művén. Ő visszazeng: Én húr vagyok csak Az Isteni hegedűjén. A húron Isten ujja játszik, A hegedű: Jézus s ha hallod, Nem én, a hű, de a hegedű Adja a esc a 9-ib hangot. EVANGÉLIUMI OKTATÁS Pünkösd után 4. vasárnap EVANGÉLIUM Szent Lukács 5, 1—11 Az időben történt pedig, midőn a sereg hozzá tódult, hogy az Isten Igéjét hallgassa és ő Genezáret tava mellett áll vala, láta a tó szélén két hajót állani, mig a halászok kiszállottak és mosták a hálókat. Lemenvén tehát az egyik hajóra, amely Simoné volt, s kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól és leülvén, tanitá a hajócskából a sereget. Amint pedig megszűnt szólani, mondá Simonnak. Evezz mélyre s vessétek ki hálóitokat a halfogásra. Felelvén Simon, mondá neki: Mester, egész éjszaka fáradoztam, semmit sem fogtunk, de a Te szavadra kivetem a hálót. És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát rekeszték be, hogy szakadoz vala hálójuk . . . Intének tehát társaiknak a másik hajócskába, hogy jönnének a segítségükre. És menének és megtölték, mind a két hajócskát úgy, hogy csaknem elmerültek. Látván ezt Simon Péter, Jézus térdeihez borulva, mondván: Menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram . . . Mivelhogy félelem fogta el őt s mindazokat, kik vele voltak, a halfogás miatt, amelyet csináltak vala, hasonlóképen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, kik Simon társai valának. És mondá Jézus Simonnak: Ne férj, ezentúl már embereket fogsz. S kivonván hajóikat a szárazra és elhagyván mindenüket, követték Őt. SZENTBESZÉD Szent Péterrel együtt mi is sokszor kiáltunk fel igy az életben: Istenem, mennyit dolgoztam, fáradtam, áztam, fáztam, éheztem, szomjaztam, küzdöttem, alig-alig van valamelyes eredmény! Hát mindez bizony keserű igazság. Keservesen tapasztalhatjuk ezt úgy az anyagi, mint különösen az erkölcsi téren. Hány ember szánt, vet és mégsem szed, hány ember van, aki korán kel, későn fekszik és aranyat megse lel. Hányszor érezzük, amit az írás mond: “Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe, mert por vagy és porrá leszesz.” Az ősember nyomában (Folytatás a 7-ik oldalról) jogot kötött a gyerekekkel. Dingó megszelídítése óriási esemény volt az Ember életében. Az első vadállat volt, amely barátságot kötött velük és attól kezdve hűségesen szolgálta őket. De a nyúl még ennél is nagyobb változást hozott. Uru ugyanis zsákmány nélkül tért haza. Dühöngött, morgott és mint mindig, ha felindult, csak tagolatlan szavakat ordított. Agyon akarta verni a kutyát, de Álla elébe állt és nem engedte. Másnap nagy vihar kerekedett, Uru nem mehetett vadászni. Harmadnap egy mamut csorda vonult el előttük, lassan, dél felé, be kellett húzódniuk előlük a barlangba. A mamutok nem siettek, így napok teltek el vadászat nélkül. Az éhség már kezdte gyötörni őket. Uru megint meg akarta ölni Dingót, de most már a húsáért. Álla kétségbeesetten ellentállt. Azután hirtelen eszébe jutott a nyúl! Nem . . . annak már meg kellett romlania! De talán Dingónak még jó lesz. A mamutok már messze jártak, így kimerészkedett a barlangból. A nyúl ott volt. Álla lehajolt föléje. Nem volt szaga! Egy pillanatig elképpedve állt a csoda előtt. Nincs szaga, nem romlott meg .. . . Rozsda barnára sült bőre olyan volt, mint amikor kihúzta a tűzből. Hirtelen felkapta, bevitte a barlangba és oda tartotta Uru elé. — Hús! — kiáltotta. Uru bambán bámult rá. Kinyújtotta érte a kezét, megszagolta. Leszakította az egyik combját. Még egyszer megszagolta. Azután mohón lerágta a húst. Rábámult Allára. — Te? Te ölted meg? — tagolta nehézkesen. Allában már megvilágosodott az új felismerés. — A tűz! A tűz! — kiáltotta ujjongva. Uru csak rázta a fejét, tűzzel nem lehet vadat elejteni. Alla tudta ezt, de azt is tudta már, hogy mit lehet tenni a tűzzel. Tartóssá lehet vele pörkölni a húst, meg lehet őrizni a megromlástól. Ez a felfedezés olyan izgatottá tette, hogy nem találta a helyét. Amikor másnap Uru hazajött egy nagy szarvassal, alig tudta kivárni, amíg lefejti róla a bőrt. Utána gyorsan levágta egyik combját és a tűzbe dobta. Uru dühösen felmozdult, amikor az égő hús szaga szétterjedt a levegőben. Alla most megint a jövőből lopott el egy gondolatot: a két karó segítségével megfordította a húst. Már szenesedni kezdett, amikor végülis kikaparta onnan és feldobta a barlang egyik magasan kiálló sziklapadjára. Diadalmasan fordult Uruhoz: — Megmaradt! A tűz megtartja! Uru nem értette. — Nem érted? — kiáltotta Alla. — Nem kell mindennap vadászni menned! A tűz eltartja a húst! És ezzel megszületett az eddig máról-holnapra élő Ember életében a beosztás, a terv, a jövő megszervezése. A mindennapos gyűjtögető gazdálkodásból háztartás lett. Az Ember életének egyik legdrámaibb pillanata volt ez és Allában még szélesebbé tágította a jövőt. A mosoly egyre állandóbb lett az arcán és egyszer, túláradó örömében... dúdolni kezdett. Uru megdermedve bámult rá. A gyerekek is elhallgattak és köréje sereglettek. A szájuk tátva maradt a csodálkozástól. De ettől kezdve Álla száján gyakran tört fel, ha kicsit bátortalanul is, az öröm dala. (Folytatjuk)