Amerikai Magyar Világ, 1967. április-június (4. évfolyam, 15-26. szám)

1967-06-11 / 24. szám

8 OLDAL AMERIKAI MAGYAR VILÁG Alkalom, mely mindnyájunknak megadatik Írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachár Ilona Ezen hasábokon már beszámoltam egy ízben a televíziós, hírek alatt látható csodálatos törté­netről, hol bemutattak egy bányászt, aki napokig tartózkodott egy beomlott bá­nyaüregben,és saját bevallása szerint megörült volna, ha az Úr Jézus nem jelenik meg előt­te és nem biztatja, bátorítja. Mrs. Chas E. Cowman beszámol egy igaz történetről mely szerint egy kopott ruhájú öregember minden nap pontosan délben ti­zenkettőkor belépett egy temp­lomba, hogy néhány percre meg­álljon az oltár előtt és aztán is­mét eltávozzon. Mivelhogy ez a rövid látogatás napokon, sőt heteken át megismétlődött, a sekres­tyés gyanakodni kezdett és már-már arra gon­dolt, hogy a rosszul öltözött idegen talán el akar emelni valamit az oltárról. Ezért, valahányszor a látogató megjelent, lesben állt és egy alkalommal udvariasan megszólította: “Nézze csak, barátom, ugyan minek jár maga minden áldott nap ide a templomba?”­­ “Imádkozni jövök,” felelte az öregember. “Ugyan, ugyan,t évődött az óvatos sekrestyés. “Hiszen nem tölt itt annyi időt, hogy imádkoz­hatna !” “Ebben igaza van. De valahogyan hosszú imá­ra nem vagyok képes. Viszont mindennap bejö­vök ide és azt mondom: “Jézus, Jim van itt.” Akkor aztán várok egy percig, majd ismét ki­megyek. Az az érzésem, még ezt a rövid imát is meghallgatja.” Egy napon Jimet baleset érte és kórházba szál­lították. Míg körülötte a betegek, akik sokkal enyhébb sérüléseket szenvedtek, szüntelenül nyö­szörögtek és zúgolódtak, Jim csendes és derült volt, arcán megbékélt mosollyal. Lassanként va­lamennyien felfigyeltek rá, a betegek abbahagy­ták a panaszkodást és az ápolónők hozzásiettek, ha erőre vagy vigaszra volt szükségük. “Öreg, Jim mindig derült, szinte vidám, sohase panasz­kodik,” mondogatták egymásnak, pedig nagy kín­jai lehetnek.” Egy alkalommal az egyik ápolónő nem bírta megállni és odalépett az ágyhoz, melyen az ősz­haj­ú öregember feküdt, hogy megkérdezze tőle, hogyan lehet­séges az, hogy fájdalmát minden jajszó nélkül viseli, sőt még vidám is tud lenni? “Mindig vidám vagyok,” bólintott az öreg. “Mert megörvendeztet engem az én látogatóm. Ő tesz ilyen boldoggá!” “Látogatója?” ámult el az ápolónő, mivel az öregember elhagyatott volt, akár a szedett fa. Nem jött azt soha senki látogatni, senki sem ér­deklődött iránta. Látogatási órák alatt az ágya melletti szék mindig üres maradt. “Ugyan mi­kor jár ide az ön látogatója?” faggatta óvato­san, kissé gyanakodva. “Mindennap eljön hozzám,” felelte Jim és sze­me felragyogott. “Igenis, minden áldott nap el­jön, pontosan tizenkettőkor és megáll az ágyam végénél. Én látom Őt és Ő mosolyog rám és azt mondja nekem: “Jim, Jézus van itt.” Ha ezt a megható kis történetet halljuk, meg­csóváljuk fejünket és azt mondjuk rá: ez meg­történhetett egy bolondos öregemberrel, akinek már nem maradt más dolga a földön, minthogy Krisztusnak éljen, de az effajta élmény ritka, akár a fehér holló. Pedig Krisztus mindnyájunk ajtaján kopogtat. Nem egyszer megpróbáltatás­ból áll ez az alkalom. Ilyen igaz történetet mond el Mrs. Chas. E. Cowman, amidőn leírja Alexan­der Duff lelkész és misszionárius élményét. Épen útban volt India felé, hogy életét Krisztusnak szentelje. A hajó azonban, amelyen utazott, Jó­reménység fokánál elsüllyedt. Duff s néhány tár­sa csoda módjára megmenekültek, de mindene, amit magával hozott, nyolcszáz könyvből álló könyvtárával együtt a tengerbe veszett. Pusz­ta életén kivül semmije sem maradt. Mikor végre partot ért, szomorúan állt a ki­etlen sziklákon és fájdatmásan leste a hömpölygő hullámokat, melyet^* *? denét elnyelték és igy hagyták, szárnyas/^Mjen. Ekkor egy apró tárgy bukkant fel, mely BFle-oda dobáltak a habok; a kicsiny tárgy egyközelebb került hozzá, majd egy hatalmas hullami partra vetette, a lábai elé. Duff lehajolt, hogy felemelje, és aztán mély meg­hatottság és ámulat fogta el; a könyv ugyanis könyvtárának gyik könyve, Bibliája volt, mely­ből naponként olvasgatni szokott és mely most jobban hiányzott neki mindennél a világon. Vég telen hálával és szeretettel simította ki vizes lap­jait, majd térdreborult, hogy megköszönje Isten­nek ezt a csodát és egyetsmint ezt a figyelmez­tetést, melyből annyit megértett. Csendben, megindultan hajtotta meg fejét, majd maga kö­ré gyűjtve megmenekült társait, felolvasott ne­kik a drága könyvből, dicsérve a Mindenható Ke­gyelmét. Nem mulaszthatom el, hogy ezen a helyen ne válaszoljak egyik olvasóm levelére, aki nyil­vánvalóan félreértette a bélpoklosokról írt cik­kem egyes kitételeit. Én nem írtam, hogy a bélpoklosság az Is­ten büntetése. Hiszen Krisztus meggyógyította a bélpoklosokat, valamint az Egyház szentté avat­ta azokat, akik ápolták őket. Az egész cikk a bél­­poklosok védelmére íródott. A bélpoklosság be­tegség és a legnagyobb részvéttel vagyok azok iránt, akik abban szenvednek. MILLIOMOSNŐ ÉS A PAPÁJA Irta. SZ. ANGYAL TERI Sz. Angyal Teri Tél a partyk szezonja s most, hogy kezdünk ki­kecmeregni a hidegből, ritkábban hoz a posta meghívást. A partykat a jólét hozta divatba és a harag tartja fenn. Sokan csak azért rendeznek partyt, hogy akikre haragsza­nak, azokat ne hívják meg. A napokban az egyik magyar milliomos rendezett partyt. Mér­nökember, zsenialitását még a kollégái is elismerik. A felesége szlovák, gyönyörű teremtés. A bolyongás éveiben találtak egy­másra valamelyik menekült­tá­borban. Ritkán éreztem magam olyan jól, mint náluk. A gazdagság és a jólét stílusosan alkalmazkodott a magyar mér­nök ízléséhez. Az óriási hall falait szürke már­ványlapok bontották. A zeneteremben virágdíszes fehér zongora, a foteleken a huzat értékes gób­réin, a falakon drága festmények. A könyvtár­­szobában a mennyezetig érő állványokon szak­könyvek, szépirodalom, gazdasági vonatkozású kö­tetek. Ennek a szobának a dísze egy antik intar­ziás óriási íróasztal.­­ Lent a pince bárnak van berendezve. A mennye­zet tele van magyar motivuma kézifestéssel. Az ilyen virágos mintákkal a matyó- és mezőkövesdi asszonyok díszítik a lakásukat. Otthon éreztem magam. A bárpult mögül mixer szolgálta ki az italt. Ügyesen, figyelmesen, mindenkinek azt adott, amit kért. Az ételt egyenruhás szolgák hordták körül, karjukon a házigazda monogramja. Minden­féle ételkülönlegességeket kaptunk: kaviárt, rá­kot, ízletes magyar és német szalámikat. Forró kagylókban csigákat szolgáltak fel, próbaként megkóstoltam egyet: felséges volt. A partyn résztvettek a milliomos házaspár gyer­mekei is. Szépek és jólneveltek. Látszott rajtuk a családi élet összhangja. Mikor eljöttem tőlük, az volt az érzésem, hogy végre találkoztam az igazi boldogsággal. Itt, a földön beteljesedtek en­nek a házaspárnak az álmai. Soha nem felejtem el, az egyik vendég önkén­telen sóhaját, mikor búcsúzkodtunk: — Istenem! — mondta —, de jó gazdagnak lenni! A party után pár napra a fodrászomnál voltam. Hajmosás közben beszélgettünk. —Hol t­öltötte a week-endet — érdeklődött. A fiatal or­sz fiú kiváló női fodrász és bizo­nyára magyar lánynak udvarol, mert már egész jól ejti ki, hogy Budapest, Kaposvár, Pécs és Balaton. — Egy milliomosnál voltam vendégségben — vá­laszoltam és áradozva beszéltem róluk. Az egyik hölgy, aki a sorára várakozott, közbe­szólt : — Milyen nemzetiségű maga? — Magyar vagyok — feleltem neki. — Mindjárt gondoltam az accentusából, én is magyar vagyok . . . Majd beszélni kezdett. — Azt a milliomos családot, akiket maga emlí­tett, én is nagyon jól ismerem. Igaz, nem éppen arról az előnyös oldalukról, amit maga fest róluk. A férjről nem tudok mondani semmi rosszat, zseniális mérnök, kisigényű ember, akinek min­dene a felesége. Papucs alatt van. Az asszony az úr a házban. Az asszony annyira fukar, hogy soha senki egy centet sem kapott tőle. Pár évvel ezelőtt még az édesapját is kidobta a lakásból. Az öreg szlovák a mi utcánkban kertészkedik, vágja a füvet, gazolja a kertet, kosarakba hordja a szeme­tet. Az öreg az igazi kép erről a házaspárról. A látszat pedig, amit maguknak bemutattak, nem más, mint szemfényvesztés. Az asszony egyedül főz és árgus szemmel néz a személyzet körmére, nehogy lopjanak. Az ismeretlen magyar asszony szavai — beval­lom őszintén —, lehűtöttek. De ahogy jobban visz­­szaidéztem az ott látottakat, kezdtem emlékezni egy olyan jelenetre, ami­ akkor nem volt feltűnő. A party közkedvelt itala a magyar barackpálinka volt. A vendégek sűrűn és jócskán ittak, és ahogy egy üveg megüresedett, a barmixer diszkréten odajött jelenteni. Az asszony ilyenkor eltűnt és egy belső helyiségből kihozott egy teli üveget. Ez így utólag furcsán hat, egy milliomosnő, aki nem bízik a személyzetben, még egy üveg barack­pálinka erejéig sem? Kijózanító és kiábrándító tudni, hogy egy szép asszony, a milliomos felesége eltűri, hogy az édes­apja máshoz járjon napszámba . . . Ez az utósz maradt bennem a milliomosok par­­tyjából. Látszat­harmónia, látszata boldogság és ki tudja, hogy mi minden fog még kitudódni róluk ? Régen, az én kis falumban hallottam az egy­szerű asszonyoktól, hogy a kristályos palotákban sokkal több a sírás és zokogás, mint a szegények kunyhóiban. Ez pedig kanadai szólás­mondás: “Ebben az országban kilencven százalékban min­dent másnak csinálnak az emberek, hogy muto­gassák a pénzüket. Dehát Istenem, emberek vagyunk és messze estünk a boldogságtól ... Ki volt Jézus nagyapja? Jézus nemzetségtáblázatainak olvasása köz­ben több érdekes kérdés vetődik fel bennünk. Ezek közül most arra próbálunk feleletet keresni, hogyan hívták Jézus nagyapját A Máté evan­géliuma 1:16-ban ui. Jákob, a Lukács 3:23-ban viszont Éli neve olvasható. Izrael népe történetében nagy súlyt fektettek arra, hogy a családok ne haljanak ki és egyetlen nemzetség se vesszen el. Ennek a biztosítására két intézményt is felhasználtak: a sógorházassá­got és a leányörökösödési törvényt. A sógorházasság azt jelentette, hogy ha egy férfi gyermektelenül halt meg, a legközelebbi fér­fi hozzátartozója köteles volt feleségül venni az özvegyet (Máté 22:23-33) és az ebből a házas­ságból származó első fiúgyermek az elhunyt fér­fi fiának számított. Ha viszont egy családban egyáltalán nem született fiúgyermek, akkor a legidősebb leányt “Dúsították” (V. Móz. 27:8), vagyis neki kelett biztosítania a család nevének fennmaradását. Az ilyen leánynak nem volt sza­bad törzsön kívülivel házasságra lépnie (IV. Móz. 36:8), a férjének pedig be kellett iratkoznia fe­lesége atyjának nemzetségébe is és ezzel jogilag két atyja lett (Nehemiás 7:63; I. Krón. 2:21). A bibliatudósok szerint Mária is ilyen leány­örökös volt, akinek Betlehem vidékén volt az öröksége. A népszámláláskor ezért kénytelen vá­randós létére is odautazni (Luk. 2: 4), így lett József a férje, egyszerre a fia Jákobnak és Éli­­nek. Abban a kérdésben persze, hogy most már melyik volt Mária, és melyik a saját apja, csak találgatásokra vagyunk utalva. A mi kérdésünk szempontjából ez azonban már nem döntő, mert Jézusnak mindkettő a nagyapja volt: Jákob is, Éli is. Az egyik apai, a másik anyai ágon. BAJUSZ FERENC A gyűjtés szenvedélye (Folytatás a 4-ik oldalról) üveggalyákat, játszik velük és csin-csint csinál, szabadlábon. A kényeskedők házasságot és gyerekeket gyűj­tenek. Házasodnak, elválnak, újra házasodnak és a gyerekek szaporodnak. A férfi utoljára megint az első feleségével házasodik össze és új gyere­kek születnek a végkimerülésig. Azután panasz­kodnak: “A te gyerekeid verik az én gyerme-van­é­­keimet és egyesült verik a mi gyerekein­ket.” __­ Az indiszkrétek intik a családi pletykákat, a tu­dálékos aprószentek fontoskodó tanácsokat gyűj­tenek. Nincs paragrafus ellenük. A sorozat még folytatható lenne, de mutatóból ennyi is elég. ❖ * * Fényképemről láthatja az olvasó, hogy nem vagyok már kisdiák. Biztosra veheti azt is, hogy szekta-tag sem vagyok, mert csak a gyűjtőket gyűjtögetem, ahogyan a felsorolás ábrázolja és bizonyítja. Ennyi bolondéria ragadt rám is . . . AMERIKAI MAGYAR KÖLTŐK SZABÓ LÁSZLÓ: KÉTFÉLE LÁNGÉSZ Kétféle lángész terem e földön: Fegyelmezett s fegyelmezetlen, Amabban épit, emebben rombol A mindent felforgató Szellem. Mind a kettő magát emészti fel Az nyitó műalkotásban, Amabban én az örök Szépet, Emebben a mű-Rutat láttam. Az egyikből ami hiányzik, kiteljesíti azt a másik. Kivétel persze mindenütt van. A kivétel a halhatatlan. * * * ISTEN HEGEDŰSE Azt mondják rá: ragyogó lángész, Ritka hegedű Isten művén. Ő visszazeng: Én húr vagyok csak Az Isteni hegedűjén. A húron Isten ujja játszik, A hegedű: Jézus s ha hallod, Nem én, a h­ű, de a hegedű Adja a esc a 9-ib hangot. EVANGÉLIUMI OKTATÁS Pünkösd után 4. vasárnap EVANGÉLIUM Szent Lukács 5, 1—11 Az időben történt pedig, midőn a sereg hozzá tó­dult, hogy az Isten Igéjét hallgassa és ő Genezáret ta­va mellett áll vala, láta a tó szélén két hajót állani, mig a halászok kiszállottak és mosták a hálókat. Lemen­­vén tehát az egyik hajóra, amely Simoné volt, s kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól és leülvén, tanitá a haj­ócskából a sereget. Amint pedig megszűnt szólani, mondá Simonnak. Evezz mélyre s vessétek ki hálóitokat a halfogásra. Felelvén Simon, mondá neki: Mester, egész éjszaka fáradoztam, semmit sem fog­tunk, de a Te szavadra kivetem a hálót. És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát rekeszték be, hogy szakadoz vala hálójuk . . . Intének tehát társaik­nak a másik haj­ócskába, hogy jönnének a segítségük­­re. És menének és megtölték, mind a két haj­ócskát úgy, hogy csaknem elmerültek. Látván ezt Simon Pé­ter, Jézus térdeihez borulva, mondván: Menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram . . . Mivelhogy féle­lem fogta el őt s mindazokat, kik vele voltak, a halfo­gás miatt, amelyet csináltak vala, hasonlóképen Jaka­bot és Jánost is, Zebedeus fiait, kik Simon társai valá­nak. És mondá Jézus Simonnak: Ne férj, ezentúl már embereket fogsz. S kivonván hajóikat a szárazra és elhagyván mindenüket, követték Őt. SZENTBESZÉD Szent Péterrel együtt mi is sokszor kiáltunk fel igy az életben: Istenem, mennyit dolgoztam, fárad­tam, áztam, fáztam, éheztem, szomjaztam, küzdöt­tem, alig-alig van valamelyes eredmény! Hát mindez bizony keserű igazság. Keservesen tapasztalhatjuk ezt úgy az anyagi, mint különösen az erkölcsi téren. Hány ember szánt, vet és mégsem szed, hány ember van, aki korán kel, későn fekszik és ara­nyat megse lel. Hányszor érezzük, amit az írás mond: “Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe, mert por vagy és porrá leszesz.” Az ősember nyomában (Folytatás a 7-ik oldalról) jogot kötött a gyerekekkel. Dingó megszelídítése óriási esemény volt az Ember életé­ben. Az első vadállat volt, amely barátságot kötött ve­lük és attól kezdve hűségesen szolgálta őket. De a nyúl még ennél is na­gyobb változást hozott. Uru ugyanis zsákmány nélkül tért haza. Dühöngött, mor­­gott és mint mindig, ha fel­indult, csak tagolatlan szava­kat ordított. Agyon akarta verni a kutyát, de Álla elé­be állt és nem engedte. Másnap nagy vihar kereke­dett, Uru nem mehetett va­dászni. Harmadnap egy ma­mut csorda vonult el előttük, lassan, dél felé, be kellett hú­zódniuk előlük a barlangba. A mamutok nem siettek, így napok teltek el vadászat nél­kül. Az éhség már kezdte gyö­törni őket. Uru megint meg akarta ölni Dingót, de most már a húsáért. Álla kétségbe­esetten ellentállt. Azután hirtelen eszébe ju­tott a nyúl! Nem . . . annak már meg kellett romlania! De talán Dingónak még jó lesz. A mamutok már messze jár­tak, így kimerészkedett a bar­langból. A nyúl ott volt. Álla lehajolt föléje. Nem volt sza­ga! Egy pillanatig elképped­­ve állt a csoda előtt. Nincs szaga, nem romlott meg .. . . Rozsda barnára sült bőre olyan volt, mint amikor ki­húzta a tűzből. Hirtelen fel­kapta, bevitte a barlangba és oda tartotta Uru elé. — Hús! — kiáltotta. Uru bambán bámult rá. Ki­nyújtotta érte a kezét, meg­szagolta. Leszakította az egyik combját. Még egyszer megszagolta. Azután mohón lerágta a húst. Rábámult Al­­lára. — Te? Te ölted meg? — tagolta nehézkesen. Allában már megvilágoso­dott az új felismerés. — A tűz! A tűz! — kiál­totta ujjongva. Uru csak rázta a fejét, tűz­zel nem lehet vadat elejteni. Alla tudta ezt, de azt is tud­ta már, hogy mit lehet tenni a tűzzel. Tartóssá lehet vele pörkölni a húst, meg lehet őrizni a megromlástól. Ez a felfedezés olyan izga­tottá tette, hogy nem talál­ta a helyét. Amikor másnap Uru­ haza­jött egy nagy szarvassal, alig tudta kivárni, amíg lefejti róla a bőrt. Utána gyorsan le­vágta egyik combját és a tűz­be dobta. Uru dühösen fel­­mozdult, amikor az égő hús szaga szétterjedt a levegő­ben. Alla most megint a jövő­ből lopott el egy gondolatot: a két karó segítségével meg­fordította a húst. Már szenesedni kezdett, amikor végülis kikaparta on­nan és feldobta a barlang egyik magasan kiálló szikla­padjára. Diadalmasan for­dult Uruhoz: — Megmaradt! A tűz megtartja! Uru nem értette. — Nem érted? — kiáltot­ta Alla. — Nem kell minden­nap vadászni menned! A tűz eltartja a húst! És ezzel megszületett az ed­dig máról-holnapra élő Em­ber életében a beosztás, a terv, a jövő megszervezése. A mindennapos gyűjtögető gaz­dálkodásból­­ háztartás lett. Az Ember életének egyik legdrámaibb pillanata volt ez és Allában még szélesebbé tá­gította a jövőt. A mosoly egy­re állandóbb lett az arcán és egyszer, túláradó örömében... dúdolni kezdett. Uru megdermedve bámult rá. A gyerekek is elhallgat­tak és köréje sereglettek. A szájuk tátva maradt a cso­dálkozástól. De ettől kezdve Álla szá­ján gyakran tört fel, ha ki­csit bátortalanul is, az öröm dala. (Folytatjuk)

Next