Amerikai Magyar Világ, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1967-07-02 / 27. szám
AMERIKAI MAGYAR VILÁG Amikor Wilson elnök fogadott bennünket írta: VASVÁRY ÖDÖN Ezt a cikket tulajdonképpen a jövő esztendőben akartam megírni, mert akkor lett volna ideje, tudniillik 50 esztenős évfordulója a benne leírandó eseménynek. Az ember, aki alatt jómagam értendő, különben is szereti halogatni a teendőit és egy kicsit magam is csodálkozom, hogy egy cikket egy teljes esztendővel hamarébb írok meg. De úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos “belső hang”, amely mindig gyakrabban szólal meg, hívatlanul is az öregedő emberek lelkében, immár nekem is sugdos: Vasvári Ödön hátha már egy év múlva nem lesz kinek megírni? Ez a cikk voltaképpen folytatása egy másiknak, amelyet nemrégen írtam “Amikor internálni akartak bennünket” címmel, elmondva benne, hogy hogyan álltak internálás előtt a magyarországi református egyházhoz tartozó lelkészek 1918 elején, amikor ártatlanul gyanús “ellenséges idegenekké” váltak és hogyan tisztázódtak a vád alól. Ennek a tisztázásnak lett az eredménye, hogy a meggyanúsított lelkészek egy küldöttségét maga Wilson elnök fogadta a Fehér Házban, amikor az Egyesült Államok már ugyancsak benne volt a háborúban. A dolog New Yorkból indult el. Ott született meg a gondolat, hogy egy fogadást kellene kieszközölni magánál az elnöknél, ami mintegy elégtétel is lenne a meghurcolt lelkészek és az egész meggyanúsított református közegyház számára. Demokrata uralom volt akkor. New Yorkban Cukor Mór, a nemes emlékű valóban öreg amerikás magyar (már 1894-ben ő szónokolt Kossuth halálakor az általa szervezett gyászünnepen), jó barátja volt Kuthy Zoltán eseperesnek. Hogy a kihallgatás gondolata meg is valósult, az neki volt köszönhető, aki már akkor befolyásos demokrata politikus volt. A fogadás napját július 8-ában állapították meg, azzal, hogy nyolc lelkész jelenjék meg az elnök előtt, a kilencedik, Cukor Mór vezetésével. A lelkészek voltak: Kuthy Zoltán newyorki lelkész és Kalassay Sándor pittsburghi lelkész, esperesek, Korocz Géza trentoni, N. J., Komjáthy Ernő bridgeporti, Conn, Kováchy M. István philadelphiai, Pa., Tóth Sándor clevelandi, D, Sebestyén Endre utazó és Vasváry Ödön buffalói, N. Y. lelkész. (Közülük egyedül én vagyok életben.) A küldöttség tagjai az azóta lebontott Raleigh Hotelben találkoztak, ahol Cukor és Kuthy szállva voltak. Kuthy szobájában gyülekeztünk 1918. július 8-án, kora délután. Igazi kánikulai hőség feküdt a fővárosra, amit annál inkább éreztünk, mert a nagy alkalomhoz méltóan fekete Ferenc Józsefkabátban izzadtunk valamennyien, az akkor elmaradhatatlan mellénnyel súlyosbítva. Csöndben diskuráltunk, hogy ne zavarjuk Kuthyt, aki felalá sétálva, elmondandó rövid angol beszédét mormolta. Akkoriban még a magyar papok nem igen szónokoltak angolul. Komjáthy Ernő nem is állhatta meg szó nélkül. “Aztán vigyázz Zoltán, most nem Pethő Bálint előtt fogsz beszélni”! (Pethő Bálint, régi vágású amerikás magyar, a newyorki egyház gondnoka volt, értékes közéleti ember.) Az ő lakásán vacsoráztam először Amerikában, Mircse Sándor kollégám és barátom társaságában, megérkezésem napján.) Akkoriban az emberek kevesebbet utaztak és így legtöbbüknek ez volt az első látogatása Washingtonban. A Fehér Házhoz taxin mentünk, egész a palota főbejáratáig. A nap égetően sütött az elegáns csoportra. A legelegánsabb Komjáthy Ernő volt közöttünk, akinek lapos tetejű kemény szalmakalapja kellemes összhangban állott a Fehér ház sárgás színével, kaucsuk gallérja pedig vakító fénnyel verte vissza a ráhulló napsugarakat. Egy öreg néger inas nyitotta ki a főajtót és üdvözölve bennünket, beinvitált, jól emlékszem, neki is kaucsuk gallérja volt, de nem olyan vakító fehér, mint Komjáthyé, hanem időtől sárgult és itt ott ki is volt csorbulva, amit azt hiszem, méltán, megütközve vettem észre. Egy kisebb terembe vezettek bennünket, ahol helyet foglaltunk, várva az elnököt. Alaposan körülnézve, láttam, hogy én néhai Van Buren elnök arcképe alatt ültem, akit kortársai tiszteletlenül “vörös rókának” hívtak. (Mikor később újra alkalmam volt körülnézni a Fehér Házban, Van Buren képét hiába kerestem, mert minden elnöknek joga van átrendezni a Fehér Ház berendezését.) Pár percig csöndben ültünk, amikor egyszerre kinyílt a szárnyas ajtó és egy fiatalos úriember jelentette: Az Egyesült Államok elnöke. Felálltunk és az elnök mindegyikünkhöz odalépett, de először Cukor Mórt üdvözölte, akit úgy látszik személyesen ismert, “Mr. Kukor”-nak szólítva. Cukor megmondta mindegyikünk nevét és hogy honnan jöttünk. Kováchy M. István bátyánknál külön hozzátette, hogy Andor fia, a későbbi clevelandi bíró az amerikai hadseregben szolgál, valahol Franciaországban. Az elnök ezután leült lábait keresztbe rakva. Barna lüszter kabát és krémszínű nadrág volt rajta. Kuthy Zoltán előállt és rendesen, bár izgatottan, elmondta rövid beszédét, amire az ülve maradva, válaszolt. Válaszában hangsúlyozta, hogy neki sohasem volt oka kételkedni az amerikai magyarok államhűségében, tiszteletben tartja az ország kisebbségi csoportjait és nincs szándékában olyan intézkedéseket hozni, amelyek azokra sérelmesek lehetnének. Népcsoportok üldözése hiábavaló dolog. Egy régi történet szerint valaki, aki ezt kérdezte egy lázadó csoport vezetőjétől. Nem tudjátok, hogy nekem hatalmam van felakasztani benneteket ?— Ezt a választ kapta: ígéri, de amíg akasztasz bennünket, mi átkozhatunk téged. Mikor szavait befejezte, felállt, majd ezekkel a szavakkal: “Won’t We shake hands again, gentlemen? keményen kezet fogott velünk és elhagyta a termet. Azonnal visszamentünk a szállodába s ott első dolgunk volt, hogy rekonstruáljuk az elnök beszédét, a lehető leghívebben adva vissza magyarul. Ez sikerült is. A beszédet egyformán hallottuk, de a végére tett történetet egyformán nem értettük, bárhogy is törtük a fejünket, hogy hol lehet a csattanó, vagy a tanulság benne. A történet azután is sokszor eszembe jutott, próbáltam megfejteni vagy az eredetére rábukkanni, de hosszú ideig nem sikerült. Végre egyszer, Emerson olvasása közben (“Heroism”) rábukkanok egy 17-ik századbeli szín darab részletre, amely igy hangzik: “Juletta: Why, slaves, it is our power to hang you! Maste: Very likely, it is in our power then, to be hanged and scorn you.” A tizenhetedik század elején Angliában nagyon népszerűek voltak Francis Beaumont és John Fletcher közösen írt színdarabjai. A színdarabot együtt írta a két szerző, akikről az irodalomtörténet sokat tud, bár darabjaikat természetesen régen nem adják elő. Ez a részlet a “Seavoyage” című színműből való, de sajnos, ma éppen úgy nem értem, amint nem értettem 49 esztendővel ezelőtt, amikor magától Wilson elnöktől hallottam. Újabb bizonyíték Csokonai és Lilla szerelméről Irta: CSÁVOSSY LEÓ Csávossy Leó Irodalomtörténeti könyveink zöme Csokonai Vitéz Mihály életrajz-ismertetésében különös fontosságot tulajdonít a nagy lírikus Lilla iránt táplált “halálos” szerelmének. Ez rendben is lenne, mert Vajda Julianna valóban döntő szerepet játszott Csokonai poétái lelkületének kiformálásában, sportnyelven szólva, kiváló trénernek bizonyult. Azonban irodalmi tudósaink legtöbbje a Lilla dalok rokokó költőjét nem mint egyenjogú szerelmi partnert, hanem mint az egyoldalú szerelem hajótöröttjét helyezik a jellemzés mikroszkópja alá. Vagyis röviden és magyarul: ezek szerint Lilla fütyült a költőre, szerelmi közeledését nem viszonozta, házassági ajánlatát komolytalannak tartotta s azonnal behódolt a szülői tilalom kívánalma előtt. Olvastam jónevű írótól Lilláról szóló olyan novellát is, amely szerint a komáromi szép leány szívét kimondhatatlan öröm töltötte el, amikor a kellemetlen, tolakodó szerelmest cserben hagyta és máshoz ment feleségül. Az újabb kutatások minden kétséget kizáró módon megcáfolják ezt a falusi vénasszonyok szószátyár pletykázásaiból eredő s irodalmi vakvágányra terelt tájékozatlanságot. Mihály és Lilla kapcsolatát Schédel tanári logikával elemzi. Felteszi a kérdést: Csokonainak Lilla szeretője volt-e, vagy csak eszményképe? Megállapítja, hogy közelebbi kapcsolat aligha lehetett köztük. Ennek ellenére Lilla emelte fel Csokonait a szellemi égre. Semmi kétség. Azonban csupa ábrándból Lilla nem keletkezett. Majd közli Lillának Mihályhoz írt egyik levelét: “Kedves Drága Lélek! Én élek és vígan, — azt hallom az Úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az Urat óhajtom, várom is, mindazonáltal mikor legjobbnak véli és ítéli, akkor jöjjön. Ha soká késik, addig Lidi húgom is férjhez megy. Ezzel maradok az Urnak hűséges Juliannája.” A levél dátuma: Komárom, 1798. Tehát ismerkedésük kezdeti időszaka. Érdekes, hogy a szemérmesség és a kor udvariassági stílusából is kitűnik a leányka vágyódása. De a sorok közt is olvasni tudók azt vallják, hogy Lilla egy kissé magára is céloz és egyben szolid figyelmeztetés: jó lesz kedves Mihály sietni azzal a házassággal, mert hamarosan már a húgom is férjhez megy, én meg csak itt várok-várok, epedezek, s végül vénlány maradok . . . Igen, Lilla valóban epedezett s ábrándozásaiból és álmatlan éjszakáiból a zord apa arra következtetett, hogy leánya Csokonai Vitéz Mihály felesége szeretne lenni. Ezt pedig minden körülmények között meg akarta akadályozni. Bizonyítékok vannak arra, hogy Vajda Pál, az apa, Csokonai leveleit elfogdosta s leányának azt mondta : “Na látod, Mihálynak esete ágában sincs megkérni a kezedet, hiszen lassan elfelejt téged, még csak nem is ír . . .” Lilla ekkor sürgető választ vár Csokonaitól, aki a házasság mielőbbi megkötését kérte a leánytól. Vajda apa azonban a költőnek ezt a levelét is elsikkasztotta. Lilla a»kor önérzeti sértődöttségében, elhamarkodotan úgy határozott, hogy a “gazdag” kereskedőhöz, Lévai Istvánhoz megy feleségül. Már éppen az esküvői szertartásra kellett indulnia, amikor véletlenül megpillantotta apja Íróasztal fiókjában Csokonai levelét. Nyomban elájult. Betegen, kisírt szemekkel támogatták a templomba. Amikor kiderült az igazság, már nem lehetett változtatni. Csokonai ekkor intézi Lillához ezt a költői levelet: Rab Gerlicem sas kézbe hergesz S várod segélyemet Hiába már Kincsem, hiába! Csak a halál jégsátorában Ölelhetsz meg engemet. Teljesíts kötelességedet Ahhoz, ki fogva tart Tégedet! Csokonai szerelmes szívén gyógyíthatatlan sebet ejt Lilla férjhezmenetele. De még mindig remél, ábrándokat sző: Mert ha egyszer láthatnálak még Kincsem Örök szabadulást várna bus bilincsem Mert, mer ha szeretsz hozzám Csókollak mind holtig rózsám. Amint tudjuk, Csonokai tüdőbaja rohamosan elhatalmasodott s 1805-ben Debrecenben lehelte ki lelkét a magyar líra egyik legfényesebb csillaga. Akik Lillát, mint Lévai Istvánnét is közelebbről ismerték, tudták, hogy sajgó lelkében keserű titkokat rejteget. Lévai féltékenykedése — bár alaptalanul — nem ismert határt. Lilla értesült a súlyos beteg költő állapotáról, de meglátogatására nem volt lehetősége. Most legújabban dr. Ferenczy Miklós, Dunaalmás körzeti orvosa, az ismert Lilla-kutató, fáradhatatlanul gyűjtötte a Lillára vonatkozó adatokat egész Komárom megyében. Hozzáintézett kérdéseimre a következőkben foglalta össze irodalomtörténeti értékű és érdekességű dokumentumait: — Kutatásaim azzal kezdődtek — mondta a fiatal orvos —, hogy több mint százéves matrikujában megtaláltam Lilla második házassági bejegyzését. Az okmány szerint: “Vajda Julianna Aszszonyság, Vitéz Csokonai Mihály Lillája . . .” nagyon érdekesen hangzott és eddig sehol sem volt publikálva, senki sem tudott róla. Ezután intenzívebben kezdtem hozzá az adatok gyűjtéséhez. Idősebb betegeimtől érdeklődtem mit hallottak szüleiktől. Elmondták, hogy milyen ünnepélyesen (Folytatás a 6. oldalon) “LÉLEKTŐL LÉLEKIG” Tóth-Kurucz Mária fordításaiból DOROTHY PARKER: Te vagy nékik a hajnalcsillag, mert olyan vagy éppen, amilyen vagy, s ha érzelmüket viszonzod végül, ellened rögtön reformjuk készül, s ha megkaptak , leszel asszonyuk, társuk, formálni kezdnek, mert ideáljuk ilyen vagy" olyan és azért szidnak, mert olyan vagy éppen, amilyen vagy, s fel kell, hogy adjad a régi éned, oktatnak, intnek, tanitnak téged, mit csodáltak benned — kiirtják, nem kell, így tesznek lassan beteggé engem! SZIMPTÓMÁK Nem tetszem magamnak sehogyse én; keserű, harcias vagyok s kemény. Gyűlölöm kezemet, lábamat is, szebb ország most nem vonz — taszít. Félem a hajnalt, a szelíd sugárt, s az éjszakát is. Már-már kivet az ágy. Az egyszerű embert lekezelem, enyhe tréfán is berzenkedem, írás, festészet békét nem ad, mondok, cselekszem bolondokat. Illúziótlan és üres a szív, mit gondolok — rács mögé dughatnának azért. , Nem vagyok beteg, de jól se vagyok, hintó, zavaros — miket álmodok, keltem, szellemem csupa seb, sajog, io sem tetszem magamnak, ahogy most vagyok. Veszekszem, zsémbelek, kötekedem, kákán a csomót — azt keresem. A férfinévre láz ráz . . . édes kin, szerelem kerülget már megint. Cleveland, 1967. Dorothy Parker (1893—1967) New Jerseyben született s a könnyű, szatirikus versek egyik legnagyobb mestere volt. Saját bevallása szerint — az iskolában csak annyit tanult, hogyha ráköp a radirgumira, akkor az még a tintát is kiviszi. Verseken kívül forgatókönyvet, színdarabot és novellákat is írt. Összegyűjtött versei “Nincs olyan mély, mint a kút” cím alatt jelentek meg. A hónap elején halt meg New York Cityban. FÉRFIAK HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA BARÁTNŐ JELIGE. - A barátnőmnek van egy barátja. Az illető most Montreálba megy és megkértem, hogy vigyen magával az autóján, mert meg akarom nézni a világkiállítást. Erre a barátnőm gorombán leszidott. Fáj, hogy így viselkedik és csodálkozom rajta, mert jószivü asszony és mikor kijöttem, még pénzt is adott kölcsön. Nem értem, hogy lehet ilyen? Szakítsak vele? VÁLASZ. — Azt hiszem nem maga, hanem ő fogja megszakítani a barátságukat. A történteken pedig ne csodálkozzon. A jószivü asszonyok szívesen adnak kölcsön pénzt, bundát, ékszert, de a barátjukat nem szívesen adják kölcsön. Még a legjobb barátnőjüknek sem. * * * TANÁCS JELIGE: - Kedves Miss vagy Mrs. Homoki, én nem akarok magának hazudni én, úgy írom, ahogy igaz, én mindig nevettem azon, hogy a feleségem olvassa a Lelki Klinikát, bolondságnak tartottam az egészet és most mégis én is írok magának és kérem, hogy válaszoljon. Én egy nagyon egyszerű ember vagyok, Magyarországon szerető voltam. 56- ban kijöttem ide Kanadába a feleségemmel. Meg sem tudtam mozdulni, nehezen tanultam az angolt. A feleségem nappal takarítani járt, éjjel vendéglőben mosogatott, a sok munkától olyan lett, mint az ujjam és ha panaszkodtam, még ő vigasztalt és a szeretettel tartotta bennem a lelket. öt évig tartott, amig én egyenesbe jutottam és ne gondolja, hogy hencegek, de a jóságos Isten segítségével ma gazdag ember vagyok. Szép nagy üzemem van, üzletem is van, szép házam, pénzem, mindenem van és valaha Győrben nem is mertem álmodni arról, hogy ilyen vagyonom lesz. Isten segített, de nem adta ingyen és én még most is 15—18 órát dolgozom egy nap, egyre azonban nagyon vigyázok, arra, hogy a feleségemnek mindene meglegyen, mert mindent megérdemel, mert ha ő nem tépi magát a munkával, ma sehol se lennék. Egész szívemmel próbálom meghálálni neki, hogy ilyen jó feleség és mindent juttatok neki, amit csak gondolni lehet, ruhát, ékszert, négyszer volt már Magyarországon s olyankor mindig nagy körutat tett Európában. Hagytam, hogy minél tovább legyen vakáción, hogy szórakozzon, mert nekem itt a munkától nincs időm. Semmi pénzt sem sajnálok, hogy szép legyen az élete, de mégis látom, hogy nem boldog. Nem beszél róla, de ha kérdezem, elüti a választ és már nem tudom, hogyan segíthetnék ezen. Én hűséges vagyok hozzá, pedig itt úgy kínálkoznak nekem a nők, hogy az már szégyen. Hű vagyok hozzá, mindent megadok neki, hát akkor miért nem boldog? VÁLASZ. — Maga jó ember, derék ember, mert sok férj ilyen helyzetben gyakran elfelejti, hogyan viselkedett a felesége a bajok idején. Jó ember, de egy kicsit utat tévesztett. Emlékszik még arra a kifejezésre, amit Magyarországon használtak: “elkapta a gépszij”. Bizony elkapta a gépszij, tovább hajszolni a pénzt, a vagyont, még többet, még többet. Helyes dolog, okos dolog vagyont szerezni és gyarapítani a vagyont, de ez nem mehet az ember egyéni életének rovására. Fékezni kell az ütemet. Lassítani kell az utón, megpihenni egy kicsit, körülnézni és meglátni azt is, amit a nagy rohanásban nem láthat. Más is van az életben nemcsak a pénz. Például: egy olyan aszszony, mint a felesége. Tudja mi a baja a feleségének? Az a baja, ami az erénye: nem pénzkereső gépet akar, hanem férjet. Neki nem a ruha, az ékszer a legfontosabb, hanem maga. Ha maga egyszer elmenne vele együtt egy hétre nyaralni, annak jobban örülne, mintha tízszer küldi őt európai körutazásra egyedül. Több pénz helyett adjon többet az idejéből, adjon többet önmagából a feleségének, neki ez többet ér, mint egy szekrény ruha vagy egy láda ékszer. Dolgozzon, legyen szorgalmas, szerezzen, de azért lassítson egy kicsit, magyarán szólva egye fene, jöjjenek valamivel később és ritkábban a következőezresek. Boldoggá teszi vele a feleségét és meglátja maga is boldogabb lesz. MRS. T. — Több asszony nevében írok. A szomszédságban hét magyar család van és összetartunk, meghívjuk egymást vacsorára, és nagyon jól érezzük magunkat, csak egy zavar minket. Az egyik házaspárnak négy kisgyermeke van, egyik még ötben, a másik 2, a harmadik 4, és a negyedik 6 éves. Ha valamelyikünk meghívja ezt a házaspárt, mindig magukkal hozzák a gyerekeket. Mi nem csak azért jövünk össze, hogy együnk, igyunk, hanem beszélgetni szeretünk és a négy gyerek folyton zavarja a társaságot, lármáznak, kiabálnak, szaladgálnak a lakásban. Ez mér tönkretette sok összejövetelünk hangulatát. Beszélgettünk már egymás között, hogy meg kellene mondani nekik, de vannak köztünk, akik azt mondják, hogy ezzel nagyon megsértenénk őket. Mit tanácsol? VÁLASZ. — Gyerekek nem valók felnőttek esti társaságába. Nemcsak a felnőtteket zavarják a gyerekek, nekik is rossz, mert unatkoznak. Lehet, hogy a szóbanforgó házaspár nem gondol erre. Legközelebb, ha valahová meghívják őket, nyugodtan mondják meg nekik, hogy a vacsorán csak felnőttek lesznek, hangsúlyozzák, hogy “csak felnőttek”. Ezt majd megértik és nem is sértődhetnek meg. Ha társaságba akarnak menni, akkor majd gondoskodnak valakiről, aki arra a néhány órára vigyáz a gyerekekre. * * * MRS. L. S. — A mi kis egyházközségünk sok jótékonysági akciót bonyolít le, magyarok, amerikaiak együtt. Mindnyájan részt veszünk benne, csak egy magyar házaspár van itt, aki mindenből kivonja magát. Nem rossz emberek, csak közömbösek, nem törődnek másokkal. Mit gondol, megéri-e a fáradságot, hogy megpróbáljam rábeszélni őket, hogy dolgozzanak velünk együtt azok javára, akiknek szükségük van a segítségre?.. VÁLASZ. — Megpróbálhatja, de azt hiszem, hiába. Azt írja, hogy nem rossz emberek. Ez a legrosszabb. Mert vannak rossz emberek, akik kevésbé rosszak, mint azok, akikben nincsenek jó tulajdonságok. 5. OLDAL MAGYAR FESTŐMŰVÉSZ PÁRISI KIÁLLÍTÁSA PÁRIS — Ruzicskay György festőművész munkáiból nyílt kiállítás Párisban a Francia-Magyar Baráti Társaság rendezésében, a Galerie de Saxe-ban.