Amerikai Magyar Világ, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1967-07-02 / 27. szám

AMERIKAI MAGYAR VILÁG Amikor Wilson elnök fogadott bennünket írta: VASVÁRY ÖDÖN Ezt a cikket tulajdonképpen a jövő esztendőben akartam megírni, mert akkor lett volna ideje, tudniillik 50 eszte­nős évfordulója a benne le­írandó eseménynek. Az ember, aki alatt jómagam értendő, különben is szereti halo­gatni a teendőit és egy kicsit magam is csodálkozom, hogy egy cikket egy teljes esztendővel ha­­marébb írok meg. De úgy va­gyok vele, hogy az a bizonyos “belső hang”, amely mindig gyakrabban szólal meg, hívatla­nul is az öregedő emberek lelké­ben, immár nekem is sugdos: Vasvári Ödön hátha már egy év múlva nem lesz kinek megírni? Ez a cikk voltaképpen folytatása egy másiknak, amelyet nemrégen írtam “Amikor internálni akar­tak bennünket” címmel, elmondva benne, hogy hogyan álltak internálás előtt a magyarországi református egyházhoz tartozó lelkészek 1918 ele­jén, amikor ártatlanul gyanús “ellenséges idege­nekké” váltak és hogyan tisztázódtak a vád alól. Ennek a tisztázásnak lett az eredménye, hogy a meggyanúsított lelkészek egy küldöttségét maga Wilson elnök fogadta a Fehér Házban, amikor az Egyesült Államok már ugyancsak benne volt a háborúban. A dolog New Yorkból indult el. Ott született meg a gondolat, hogy egy fogadást kellene kiesz­közölni magánál az elnöknél, ami mintegy elég­tétel is lenne a meghurcolt lelkészek és az egész meggyanúsított református közegyház számára. Demokrata uralom volt akkor. New Yorkban Cu­kor Mór, a nemes emlékű valóban öreg amerikás magyar (már 1894-ben ő szónokolt Kossuth halá­lakor az általa szervezett gyászünnepen), jó ba­rátja volt Kuthy Zoltán eseperesnek. Hogy a ki­hallgatás gondolata meg is valósult, az neki volt köszönhető, aki már akkor befolyásos demokrata politikus volt. A fogadás napját július 8-ában állapították meg, azzal, hogy nyolc lelkész jelenjék meg az elnök előtt, a kilencedik, Cukor Mór vezetésével. A lel­készek voltak: Kuthy Zoltán newyorki lelkész és Kalassay Sándor pittsburghi lelkész, esperesek, Korocz Géza trentoni, N. J., Komjáthy Ernő bridgeporti, Conn, Kováchy M. István philadel­phiai, Pa., Tóth Sándor clevelandi, D­, Sebestyén Endre utazó és Vasváry Ödön buffalói, N. Y. lel­kész. (Közülük egyedül én vagyok életben.) A küldöttség tagjai az azóta lebontott Raleigh Hotelben találkoztak, ahol Cukor és Kuthy szállva voltak. Kuthy szobájában gyülekeztünk 1918. július 8-án, kora délután. Igazi kánikulai hőség feküdt a fővárosra, amit annál inkább éreztünk, mert a nagy alkalomhoz méltóan fekete Ferenc József­­kabátban izzadtunk valamennyien, az akkor el­maradhatatlan mellénnyel súlyosbítva. Csöndben diskuráltunk, hogy ne zavarjuk Kuthyt, aki fel­­alá sétálva, elmondandó rövid angol beszédét mor­molta. Akkoriban még a magyar papok nem igen szónokoltak angolul. Komjáthy Ernő nem is áll­hatta meg szó nélkül. “Aztán vigyázz Zoltán, most nem Pethő Bálint előtt fogsz beszélni”! (Pethő Bá­lint, régi vágású amerikás magyar, a newyorki egyház gondnoka volt, értékes közéleti ember.) Az ő lakásán vacsoráztam először Amerikában, Mircse Sándor kollégám és barátom társaságában, megérkezésem napján.) Akkoriban az emberek kevesebbet utaztak és így legtöbbüknek ez volt az első látogatása Wash­ingtonban. A Fehér Házhoz taxin mentünk, egész a palota főbejáratáig. A nap égetően sütött az elegáns csoportra. A legelegánsabb Komjáthy Ernő volt közöttünk, akinek lapos tetejű kemény szalmakalapja kellemes összhangban állott a Fe­hér ház sárgás színével, kaucsuk gallérja pedig vakító fénnyel verte vissza a ráhulló napsugara­kat. Egy öreg néger inas nyitotta ki a főajtót és üd­vözölve bennünket, beinvitált, jól emlékszem, neki is kaucsuk gallérja volt, de nem olyan vakító fehér, mint Komjáthyé, hanem időtől sárgult és itt ott ki is volt csorbulva, amit azt hiszem, mél­tán, megütközve vettem észre. Egy kisebb terembe vezettek bennünket, ahol helyet foglaltunk, várva az elnököt. Alaposan kö­rülnézve, láttam, hogy én néhai Van Buren elnök arcképe alatt ültem, akit kortársai tiszteletlenül “vörös rókának” hívtak. (Mikor később újra alkal­mam volt körülnézni a Fehér Házban, Van Buren képét hiába kerestem, mert minden elnöknek joga van átrendezni a Fehér Ház berendezését.) Pár percig csöndben ültünk, amikor egyszerre kinyílt a szárnyas ajtó és egy fiatalos úriember jelentette: Az Egyesült Államok elnöke. Felálltunk és az elnök mindegyikünkhöz oda­lépett, de először Cukor Mórt üdvözölte, akit úgy látszik személyesen ismert, “Mr. Kukor”-nak szólítva. Cukor megmondta mindegyikünk nevét és hogy honnan jöttünk. Kováchy M. István bá­tyánknál külön hozzátette, hogy Andor fia, a ké­sőbbi clevelandi bíró az amerikai hadseregben szolgál, valahol Franciaországban. Az elnök ezután leült lábait keresztbe rakva. Barna lüszter kabát és krémszínű nadrág volt rajta. Kuthy Zoltán előállt és rendesen, bár izgatottan, elmondta rövid beszédét, amire az ülve maradva, válaszolt. Válaszában hangsúlyozta, hogy neki so­hasem volt oka kételkedni az amerikai magyarok államhűségében, tiszteletben tartja az ország ki­sebbségi csoportjait és nincs szándékában olyan intézkedéseket hozni, amelyek azokra sérelmesek lehetnének. Népcsoportok üldözése hiábavaló do­log. Egy régi történet szerint valaki, aki ezt kérdezte egy lázadó csoport vezetőjétől.­ Nem tud­játok, hogy nekem hatalmam van felakasztani benneteket ?— Ezt a választ kapta: ígéri, de amíg akasztasz bennünket, mi átkozhatunk téged. Mikor szavait befejezte, felállt, majd ezekkel a szavakkal: “Won’t We shake hands again, gent­lemen? keményen kezet fogott velünk és el­hagyta a termet. Azonnal visszam­entün­k a szállodába s ott első dolgunk volt, hogy rekonstruáljuk az elnök beszé­dét, a lehető leghívebben adva vissza magyarul. Ez sikerült is. A beszédet egyformán hallottuk, de a végére tett történetet egyformán nem értet­tük, bárhogy is törtük a fejünket, hogy hol lehet a csattanó, vagy a tanulság benne. A történet azután is sokszor eszembe jutott, próbáltam meg­fejteni vagy az eredetére rábukkanni, de hosszú ideig nem sikerült. Végre egyszer, Emerson olvasása közben (“He­roism”) rábukkanok egy 17-ik századbeli szín­­ darab részletre, amely igy hangzik: “Juletta: Why, slaves, it is our power to hang you! Maste: Very likely, it is in our power then, to be hanged and scorn you.” A tizenhetedik század elején Angliában nagyon népszerűek voltak Francis Beaumont és John Fletcher közösen írt színdarabjai. A színdarabot együtt írta a két szerző, akikről az irodalomtörté­net sokat tud, bár darabjaikat természetesen ré­gen nem adják elő. Ez a részlet a “Seavoyage” című színműből való,­­ de sajnos, ma éppen úgy nem értem, amint nem értettem 49 esztendővel ezelőtt, amikor magától Wilson elnöktől hallottam. Újabb bizonyíték Csokonai és Lilla szerelméről Irta: CSÁVOSSY LEÓ Csávossy Leó Irodalom­történeti könyveink zöme Csokonai Vitéz Mihály életrajz-ismertetésében különös fon­tosságot tulajdonít a nagy lírikus Lilla iránt táp­lált “halálos” szerelmének. Ez rendben is lenne, mert Vajda Julianna valóban döntő szerepet játszott Csokonai poétái lelkületének kiformálásá­ban, sportnyelven szólva, kiváló trénernek bizonyult. Azonban irodalmi tudósaink legtöbbje a Lilla dalok rokokó költőjét nem mint egyenjogú szerelmi part­nert, hanem mint az egyoldalú szerelem hajótöröttjét helyezik a jellemzés mikroszkópja alá. Vagyis röviden és magyarul:­­ ezek szerint Lilla fütyült a költőre, szerelmi köze­ledését nem viszonozta, házassági ajánlatát ko­molytalannak tartotta s azonnal behódolt a szülői tilalom kívánalma előtt. Olvastam jónevű írótól Lilláról szóló olyan novellát is, amely szerint a komáromi szép leány szívét kimondhatatlan öröm töltötte el, amikor a kellemetlen, tolakodó szerelmest cserben hagyta és máshoz ment fele­ségül. Az újabb kutatások minden kétséget kizáró mó­­­­don megcáfolják ezt a falusi vénasszonyok szó­­­szátyár pletykázásaiból eredő s irodalmi vakvá­gányra terelt tájékozatlanságot. Mihály és Lilla­­ kapcsolatát Schédel tanári logikával elemzi. Fel­teszi a kérdést: Csokonainak Lilla szeretője volt-e,­­ vagy csak eszményképe? Megállapítja, hogy köze­lebbi kapcsolat aligha lehetett köztük. Ennek elle­nére Lilla emelte fel Csokonait a szellemi égre. Semmi kétség. Azonban csupa ábrándból Lilla nem keletkezett. Majd közli Lillának Mihályhoz írt egyik levelét: “Kedves Drága Lélek! Én élek és vígan, — azt hallom az Úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az Urat óhajtom, várom is, mind­azonáltal mikor legjobbnak véli és ítéli, akkor jöj­jön. Ha soká késik, addig Lidi húgom is férjhez megy. Ezzel maradok az Urnak hűséges Julianná­ja.” A levél dátuma: Komárom, 1798. Tehát is­merkedésük kezdeti időszaka. Érdekes, hogy a szemérmesség és a kor udvariassági stílusából is kitűnik a leányka vágyódása. De a sorok közt is olvasni tudók azt vallják, hogy Lilla egy kissé magára is céloz és egyben szolid figyelmeztetés: jó lesz kedves Mihály sietni azzal a házassággal, mert hamarosan már a húgom is férjhez megy, én meg csak itt várok-várok, epedezek, s végül vénlány maradok . . . Igen, Lilla valóban epedezett s ábrándozásaiból és álmatlan éjszakáiból a zord apa arra következ­tetett, hogy leánya Csokonai Vitéz Mihály fele­sége szeretne lenni. Ezt pedig minden körülmé­nyek között meg akarta akadályozni. Bizonyíté­kok vannak arra, hogy Vajda Pál, az apa, Csoko­nai leveleit elfogdosta s leányának azt mondta : “Na látod, Mihálynak esete ágában sincs megkérni a kezedet, hiszen lassan elfelejt téged, még csak nem is ír . . .” Lilla ekkor sürgető választ vár Csokonaitól, aki a házasság mielőbbi megkötését kérte a leánytól. Vajda apa azonban a költőnek ezt a levelét is elsikkasztotta. Lilla a»kor önérzeti sértődöttségében, elhamarkodotan úgy határozott, hogy a “gazdag” kereskedőhöz, Lévai Istvánhoz megy feleségül. Már éppen az esküvői szertartásra kellett indulnia, amikor véletlenül megpillantotta apja Íróasztal fiókjában Csokonai levelét. Nyom­ban elájult. Betegen, kisírt szemekkel támogatták a templomba. Amikor kiderült az igazság, már nem lehetett változtatni. Csokonai ekkor intézi Lillához ezt a költői levelet: Rab Gerlicem sas kézbe hergesz S várod segélyemet Hiába már Kincsem, hiába! Csak a halál jégsátorában Ölelhet­sz meg engemet. Teljesíts kötelességedet Ahhoz, ki fogva tart Tégedet! Csokonai szerelmes szívén gyógyíthatatlan se­bet ejt Lilla férjhezmenetele. De még mindig re­mél, ábrándokat sző: Mert ha egyszer láthatnálak még Kincsem Örök szabadulást várna bus bilincsem Mert, mer ha szeretsz hozzám Csókollak mind holtig rózsám. Amint tudjuk, Csonokai tüdőbaja rohamosan elhatalmasodott s 1805-ben Debrecenben lehelte ki lelkét a magyar líra egyik legfényesebb csillaga. Akik Lillát, mint Lévai Istvánnét is közelebb­ről ismerték, tudták, hogy sajgó lelkében keserű titkokat rejteget. Lévai féltékenykedése — bár alaptalanul — nem ismert határt. Lilla értesült a súlyos beteg költő állapotáról, de meglátogatá­sára nem volt lehetősége. Most legújabban dr. Ferenczy Miklós, Duna­­almás körzeti orvosa, az ismert Lilla-kutató, fárad­hatatlanul gyűjtötte a Lillára vonatkozó adatokat egész Komárom megyében. Hozzáintézett kérdé­seimre a következőkben foglalta össze irodalom­­történeti értékű és érdekességű dokumentumait: — Kutatásaim azzal kezdődtek — mondta a fia­tal orvos —, hogy több mint százéves matrikujá­­ban megtaláltam Lilla második házassági bejegy­zését. Az okmány szerint: “Vajda Julianna Asz­­szonyság, Vitéz Csokonai Mihály Lillája . . .” na­gyon érdekesen hangzott és eddig sehol sem volt publikálva, senki sem tudott róla. Ezután inten­zívebben kezdtem hozzá az adatok gyűjtéséhez. Idősebb betegeimtől érdeklődtem mit hallottak szüleiktől. Elmondták, hogy milyen ünnepélyesen (Folytatás a 6. oldalon) “LÉLEKTŐL LÉLEKIG” Tóth-Kurucz Mária fordításaiból DOROTHY PARKER: Te vagy nékik a hajnalcsillag, mert olyan vagy éppen, amilyen vagy, s ha érzelmüket viszonzod végül, ellened rögtön reformjuk készül, s ha megkaptak , leszel asszonyuk, társuk, formálni kezdnek, mert ideáljuk ilyen vagy" olyan és azért szidnak, mert olyan vagy éppen, amilyen vagy, s fel kell, hogy adjad a régi éned, oktatnak, intnek, tanitnak téged, mit csodáltak benned — kiirtják, nem kell, így tesznek lassan beteggé engem! SZIMPTÓMÁK Nem tetszem magamnak sehogyse én; keserű, harcias vagyok s kemény. Gyűlölöm kezemet, lábamat is, szebb ország most nem vonz — taszít. Félem a hajnalt, a szelíd sugárt, s az éjszakát is. Már-már kivet az ágy. Az egyszerű embert lekezelem, enyhe tréfán is berzenkedem, írás, festészet békét nem ad, mondok, cselekszem bolondokat. Illúziót­lan és üres a szív, mit gondolok — rács mögé dughatnának azért. , Nem vagyok beteg, de jól se vagyok, hintó, zavaros — miket álmodok, keltem, szellemem csupa seb, sajog, io sem tetszem magamnak, ahogy most vagyok. Veszekszem, zsémbelek, kötekedem, kákán a csomót — azt keresem. A férfinévre láz ráz . . . édes kin, szerelem kerülget már megint. Cleveland, 1967. Dorothy Parker (1893—1967) New Jerseyben született s a könnyű, szatirikus versek egyik leg­nagyobb mestere volt. Saját bevallása szerint — az iskolában csak annyit tanult, hogyha ráköp a radirgumira, akkor az még a­ tintát is kiviszi. Verseken kívül forgatókönyvet, színdarabot és novellákat is írt. Összegyűjtött versei “Nincs olyan mély, mint a kút” cím alatt jelentek meg. A hónap elején halt meg New York Cityban. FÉRFIAK HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA BARÁTNŐ JELIGE. - A barátnőmnek van egy barát­ja. Az illető most Montreál­­ba megy és megkértem, hogy vigyen magával az autóján, mert meg akarom nézni a vi­lágkiállítást. Erre a barátnőm gorombán leszidott. Fáj, hogy így viselkedik és csodálkozom rajta, mert jószivü asszony és mikor kijöttem, még pénzt is adott kölcsön. Nem értem, hogy lehet ilyen? Szakítsak vele? VÁLASZ. — Azt hiszem nem maga, hanem ő fogja megszakítani a barátságukat. A történteken pedig ne cso­dálkozzon. A jószivü asszo­nyok szívesen adnak kölcsön pénzt, bundát, ékszert, de a barátjukat nem szívesen ad­ják kölcsön. Még a legjobb barátnőjüknek sem. * * * TANÁCS JELIGE: - Ked­ves Miss vagy Mrs. Homoki, én nem akarok magának ha­zudni én, úgy írom, ahogy igaz, én mindig nevettem azon, hogy a feleségem olvas­sa a Lelki Klinikát, bolond­ságnak tartottam az egészet és most mégis én is írok ma­gának és kérem, hogy vála­szoljon. Én egy nagyon egy­szerű ember vagyok, Magyar­­országon szerető voltam. 56- ban kijöttem ide Kanadába a feleségemmel. Meg sem tud­tam mozdulni, nehezen tanul­tam az angolt. A feleségem nappal takarítani járt, éjjel vendéglőben mosogatott, a sok munkától olyan lett, mint az ujjam és ha panaszkodtam, még ő vigasztalt és a szere­tettel tartotta bennem a lel­ket. öt évig tartott, amig én egyenesbe jutottam és ne gondolja, hogy hencegek, de a jóságos Isten segítségével ma gazdag ember vagyok. Szép nagy üzemem van, üzletem is v­an, szép házam, pénzem, min­denem van és valaha Győr­ben nem is mertem álmodni arról, hogy ilyen vagyonom lesz. Isten segített, de nem adta ingyen és én még most is 15—18 órát dolgozom egy nap, egyre azonban nagyon vigyá­zok, arra, hogy a feleségem­nek mindene meglegyen, mert mindent megérdemel, mert ha ő nem tépi magát a munkával, ma sehol se lennék. Egész szí­vemmel próbálom meghálálni neki, hogy ilyen jó feleség és mindent juttatok neki, amit csak gondolni lehet, ruhát, ék­szert, négyszer volt már Ma­gyarországon s olyankor min­dig nagy körutat tett Euró­pában. Hagytam, hogy minél tovább legyen vakáción, hogy szórakozzon, mert nekem itt a munkától nincs időm. Sem­mi pénzt sem sajnálok, hogy szép legyen az élete, de még­is látom, hogy nem boldog. Nem beszél róla, de ha kérde­zem, elüti a választ és már nem tudom, hogyan segíthet­nék ezen. Én hűséges vagyok hozzá, pedig itt úgy kínálkoz­nak nekem a nők, hogy az már szégyen. Hű vagyok hoz­zá, mindent megadok neki, hát akkor miért nem boldog? VÁLASZ. — Maga jó em­ber, derék ember, mert sok férj ilyen helyzetben gyakran elfelejti, hogyan viselkedett a felesége a bajok idején. Jó ember, de egy kicsit utat té­vesztett. Emlékszik még arra a kifejezésre, amit Magyaror­szágon használtak: “elkapta a gépszij”. Bizony elkapta a gépszij, tovább hajszolni a pénzt, a vagyont, még töb­bet, még többet. Helyes dolog, okos dolog vagyont szerez­ni és gyarapítani a vagyont, de ez nem mehet az ember egyéni életének rovására. Fé­kezni kell az ütemet. Lassí­tani kell az utón, megpihenni egy kicsit, körülnézni és meg­látni azt is, amit a nagy ro­hanásban nem láthat. Más is van az életben nemcsak a pénz. Például: egy olyan asz­­szony, mint a felesége. Tudja mi a baja a feleségének? Az a baja, ami az erénye: nem pénzkereső gépet akar, hanem férjet. Neki nem a ruha, az ékszer a legfontosabb, hanem maga. Ha maga egyszer el­menne vele együtt egy hétre nyaralni, annak jobban örül­ne, mintha tízszer küldi őt európai körutazásra egyedül. Több pénz helyett adjon töb­bet az idejéből, adjon többet önmagából a feleségének, neki ez többet ér, mint egy szek­rény ruha vagy egy láda ék­szer. Dolgozzon, legyen szor­galmas, szerezzen, de azért lassítson egy kicsit, magyarán szólva egye fene, jöjjenek va­lamivel később és ritkábban a következő­­ezresek. Boldoggá teszi vele a feleségét és meg­látja maga is boldogabb lesz. MRS. T. — Több asszony nevében írok. A szomszédság­ban hét magyar család van és összetartunk, meghívjuk egymást vacsorára, és nagyon jól érezzük magunkat, csak egy zavar minket. Az egyik házaspárnak négy kisgyerme­ke van, egyik még ötben, a másik 2, a harmadik 4, és a negyedik 6 éves. Ha valame­lyikünk meghívja ezt a házas­párt, mindig magukkal hoz­zák a gyerekeket. Mi nem csak azért jövünk össze, hogy együnk, igyunk, hanem be­szélgetni szeretünk és a négy gyerek folyton zavarja a tár­saságot, lármáznak, kiabál­nak, szaladgálnak a lakásban. Ez mér tönkretette sok össze­jövetelünk hangulatát. Beszél­gettünk már egymás között, hogy meg kellene mondani ne­kik, de vannak köztünk, akik azt mondják, hogy ezzel na­gyon megsértenénk őket. Mit tanácsol? VÁLASZ. — Gyerekek nem valók felnőttek esti társasá­gába. Nemcsak a felnőtteket zavarják a gyerekek, nekik is rossz, mert unatkoznak. Le­het, hogy a szóbanforgó há­zaspár nem gondol erre. Leg­közelebb, ha valahová meg­hívják őket, nyugodtan mond­ják meg nekik, hogy a va­csorán csak felnőttek lesz­nek, hangsúlyozzák, hogy “csak felnőttek”. Ezt majd megértik és nem is sértődhet­nek meg. Ha társaságba akar­nak menni, akkor majd gon­doskodnak valakiről, aki arra a néhány órára vigyáz a gye­rekekre. * * * MRS. L. S. — A mi kis egy­házközségünk sok jótékonysá­gi akciót bonyolít le, magya­rok, amerikaiak együtt. Mind­nyájan részt veszünk benne, csak egy magyar házaspár van itt, aki mindenből kivon­ja magát. Nem rossz emberek, csak közömbösek, nem törőd­nek másokkal. Mit gondol, megéri-e a fáradságot, hogy megpróbáljam rábeszélni őket, hogy dolgozzanak velünk együtt azok javára, akiknek szükségük van a segítségre?.. VÁLASZ. — Megpróbálhat­ja, de azt hiszem, hiába. Azt írja, hogy nem rossz embe­rek. Ez a legrosszabb. Mert vannak rossz emberek, akik kevésbé rosszak, mint azok, akikben nincsenek jó tulajdon­ságok. 5. OLDAL MAGYAR FESTŐMŰVÉSZ PÁRISI KIÁLLÍTÁSA PÁRIS — Ruzicskay György festőművész mun­káiból nyílt kiállítás Párisban a Francia-Magyar Baráti Tár­saság rendezésében, a Galerie de Saxe-ban.

Next