Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-14 / 20. szám

AMERIKA.T MAGYAR VTLAR ■ ■ HÍRES BŰNÜGYEK NEM VÉGEZTÉK KI, MERT A NADRÁGJÁN LEVŐ FOLT NEM VÉR, HANEM FESTÉK VOLT (Folytatás az előző számból) — A maga vallomása meg­lehetősen részletes — jegyez­te meg az ügyvéd kételked­ve. —­­Miféle vallomás ? Én semmiféle vallomást nem ír­tam alá. Az egyetlen dolog, amit aláírtam, valamiféle nyilatkozat volt, azt is azért írtam alá, hogy a hekusok békében hagyjanak. A nyilat­kozatot különben a hekusok fogalmazták meg. — Well, ez volt a beisme­rő vallomás — mondotta az ügyvéd. A rendőrségi vallomás, me­lyet Miller aláírt, a követke­ző volt: — A kérdéses napon dél­után fél három órakor men­tem el lakásomról, a közelben megittam egy kávét, meget­tem egy szendvicset és azu­tán elmentem a város egy tá­volabbi részébe, hogy egy rádió-részletet­­kifizessek. — Ekkor találkoztam Jani­­ceval, aki hellóval­­üdvözölt és nagyon kedves volt. Ké­résemre Janice velem együtt jött a vasútállomásra, ahol elkezdtünk a vasúti kocsik között sétálgatni. Megcsókol­tam a kislányt és erőszakot követtem el rajta. Janice elő­ször nem tiltakozott, egyik pillanatban azonban hango­san sírni kezdett és azt kiál­totta : — Megállj csak . . . meg­mondalak az anyukámnak! —Megrémültem és elvesz­tettem a fejemet. Pofonütöt­tem a kislányt, aki az ütés­től elesett és fejét beleütötte egy jókora beton utcakőbe. Ezután karomba vettem az élettelen testet és egy közeli épületbe vittem. Közben a nadrágom véres lett, ezért hát magam elé kötöttem egy munkakötényt és igy elmen­tem a tisztítóba, hogy onnan elhozzam nadrágomat és in­gemet. Azután visszamentem, az üres épületbe, ott átöltöz­tem, a véres nadrágot és za­kót az épületben hagytam. Janice nem mozdult. Ekkor már tudtam, hogy halott. Végigolvasva a vallomást, Malgren ügyvéd a következő kérdéseket tette fel önmagá­nak: — Miller jóképű ember, köztudomásúan sikerei vol­tak a nőknél, miért követett volna el erőszakot egy kislá­nyom, amikor csinos felnőtt nők önként lettek volna sze­retői? Az is köztudomású volt, hogy Miller jól öltözött. Ennek ellenére, amikor a rá­dió­ részletet ment fizetni a városba, mégis egy ócska nadrágot (ez volt a megta­lált vérfoltos nadrág) és egy ócska zakót viselt. Miképpen lehetséges ez ? Amikor a tárgyalást 1956 júniusában meg akarták kez­deni, Lewistonban az esküd­tek közül csupán négyen vol­tak olyanok, akik úgy nyilat­koztak, hogy nem bizonyosak Miller bűnösségében. Ezért hát Fulton megye bírája, William S. Bardens, áttette a tárgyalás színhelyét Car­­thageba, amely egy másik megyében fekszik, mintegy 55 mérföldnyi távolságra Le­­wistontól. A védelem ellenzése ellené­re a bíróság úgy döntött, hogy Miller rendőrségi val­lomása bizonyítékként felol­vasható a tárgyaláson. A helyzetet súlyosabbá tette Miller számára az, hogy a vád tanúként hallgatta ki Betty Baldwin nevű barátnő­jét, aki azt vallotta, hogy a gyilkosság estéjén Miller bizalmasan bevallotta neki, hogy ő ölte meg Janice Mayt és igyekszik elszökni a de­tektívek elől. Az ügyész legfontosabb bi­zonyítékai között szerepelt az üres épületben talált ócs­ka, vérfoltos nadrág. A vád egyik tanúja, egy vegyész, azt vallotta a bíróságon, hogy a nadrágon levő foltok vérfoltok. Amikor azonban a védelem saját vegyészével akarta elemeztetni a nadrá­gon levő foltokat, a bíró eh­hez nem járult hozzá. A tisztító üzem alkalma­zottja, aki előzőleg képtelen volt felismerni Millert, a bí­rósági tárgyaláson, a tanúk padján tett vallomása alkal­mával kijelentette: most már felismeri Millerben azt az “alattomos külsejű férfit”, aki a kérdéses napon, közvet­lenül a gyilkosság után, tisz­ta nadrágját és tiszta ingét elvitte a tisztítóból. A védelem megvizsgáltatta egy pszichiáterrel Millert és a pszichiáter hajlandó lett volna tanúsítani a következő­ket: Miller rendkívüli módon befolyásolható ember, aki hajlandó arra, hogy bármifé­le nyilatkozatot vagy vallo­mást aláírjon, hogy egy ké­nyelmetlen helyzetből kime­neküljön. A bíróság azonban ennek a pszichiáternek tanú­ként történő kihallgatását megtiltotta. A 6 nőből és 6 férfiből ál­ló esküdtszék rövid idő alatt döntött és Lloyd E. Millert bűnösnek találta előre meg­fontolt szándékkal elkövetett gyilkosságban. A bíróság ha­lálra ítélte Millert, akit a Stateville Prison villanyszé­kében kellett volna kivégez­ni, a bírói döntés szerint. Ezután számos fellebbezés következett,­­ mindegyiket visszautasították. Miller elé­gedetlen volt ügyvédeivel és elbocsátotta őket, az ügyvé­dek azonban saját költségü­kön továbbra is dolgoztak érdekében. A különböző bíróságok ösz­­szesen kilenc alkalommal ha­lasztották el a kivégzést. Ez az idegőrlő harc, végülis fel­őrölte Millert, akit 1962-ben a Menardban levő fegyintézet pszichiátriai osztályára szál­lítottak. A kérdésbe az American Civil Liberties Union is bele­szólt, abban a reményben, hogy legalább kegyelmet tud elérni Miller számára és há­rom kiváló chicagói büntető­­jogászt nyert meg Miller jo­gi képviselőiként. A három chicagói ügyvéd rámutatott keresetében arra, hogy Miller állítólagos rend­őrségi vallomását nem min­denben támasztják alá a té­nyek. A három büntetőjogász részletesen elemezte a vallo­mást és részletesen elemezte a tudott tényeket és rámuta­tott az ellentmondásokra. Végülis, 1963 júniusában Millert épelméjűnek találták és ez a körülmény lehetővé tette kivégzését. Maurice Ro­senfeld, Miller egyik ügyvéd­je, egyik alkalmazottját egy hangszalagfelvevő készülék­kel elküldött Mrs. Alice Bax­­terhez, akinek a lakásában a gyilkosságot megelőzően a gyilkosság idején Miller al­bérlő volt. Mrs. Miller meglepő dolgo­kat mondott: mindenekelőtt, közölte, hogy a gyilkosság napján egyik unokájával, dél­után fél ötkor felkeltette Mil­lert, hogy hozzon el számára egy gyógyszert a közeli gyógyszertárból. Miller ekkor­­a szobájából jött le. A gyil­kosság pedig délután 4 óra­kor történt, ez pedig fél ötkor történt. Ennek ellenére Miller nem kapott kegyelmet és kivégzé­sét 1962 augusztus 23-ikára tűzték ki. Újabb bizonyíték került napvilágra. Miller a kérdéses napon délután 5 óra 25 perckor a gyógyszertár­ban volt, holott saját “vallo­mása” szerint akkor éppen ruhát cserélt a gyilkosság után. Hét órával a kitűzött ki­végzés előtt az állami Legfel­sőbb Bíróság visszautasította Miller ügyvédeinek a kivég­zés elhalasztására történt kérelmét. Két órával a kivégzés előtt Miller ügyvédei elmentek egy chicagói körzeti bírósághoz, ahol újabb bizonyítékaikat felmutatták és a US körzeti bíróság ismét elhalasztotta a kivégzést. Ezután új tárgyalásra ke­rült sor, amelynek során a vé­delem engedélyt kapott arra, hogy a nadrágon levő vörös foltokat vegyésszel elemez­tesse. A vegyészi elemzés eredmé­nye: a nadrágon levő vörö foltok nem vérfoltok, hanem festék­foltok. Ezenkívül semmivel sem ló bizonyítani, hogy a nadrág valóban Miller nadrágja. Ezek után megnyílt az a Miller szabadsága felé, habá az itt nem volt akadálytalan ezt azonban már nem érde­mes végig követnünk. A US Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy Mille ügyében az ügyészség szán­dékosan meghamisította tényeket. Lloyd E. Miller ma szaba ember, azonban élete célj­a elvesztette. A halálcellába eltöltött tizenegyegy eszter­dő felőrölte idegeit. Ma gyakran álmodik arról, hog­y halálfolyosón, nem messz cellájától, ott van a rémül­tes szoba a villamosszékke­l (Vége) ! Kürthy Miklós: Kora délután van. Ülök az autóbuszban, mely félig üres. Nem messze tőlem, az egyik oldalsó ülésen egy fiatal né­ger férfi . Aszkéta a­r­c­a van, a­m­i­tor időnkint félné; a könyv­ből amelybe bele­temetkezik, lá­tom, hogy lán­gol a tekintete, szinte izzik a szeme. Ezek azok az emberek, akik fanatikusak tudnak lenni. Ezek azok az emberek, akik céljukért halálba tudnak menni. Figyelem őt. Könnyű megfigyelni, mert látom, hogy számára a külvilág nem létezik. Erőlködve próbálok a könyv­be pillantani, amely az ölé­ben van. Végre sikerül a kí­sérlet és megdöbbenek: a fia­tal néger ölében héber ima­könyv van. A fiatal néger olvassa a könyvet, ajka mozog, hango­san olvas, azután egyszerre csak kántálni kezd. Ültében, előre és hátra ringatja tes­tét és kántál . . . héber imát kántál éneklő hangon a cleve­landi néger . . . hirtelen mel­léje képzelem a jeruzsálemi falat . . . izzó, lángoló szem­mel, lángoló tekintettel, hé­ber imát kántál egy néger, itt mellettem, Clevelandban, az autóbuszon . . ... óh, micsoda hit kell ehhez . . . micsoda különös játéka ez a sorsnak . . . igy kell hinni . . . ilyen tisztán és ilyen igazán . . . irigylem ezt a héberül kántáló fiatal né­gert ... óh, Sors, add, hogy ilyen hitem legyen egyszer . . . adj ilyen kántáló hangot . . . adj ilyen lángoló tekin­tetet . . . óh, Sors . . . boldog leszek akkor! . Kürthy Miklós ! KRÓNIKA! 3. oldal Anthony Quale angol színművész, — akinek nagysikerű T.V. szériá­ját a “Strange Riport”-ot az amerikai közönség is megkedvelte, — szabadságát a görög szigeteken tölti.

Next