Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-14 / 20. szám
8. OLDAL Volt egy ismerősöm, aki amint megérkezett Amerikába, választott magának egy futballcsapatot,ki járt minden mérkőzésére és rekedtre ordította magát.Minthogy annak, amit Amerikában futballnak neveznek, semmi köze ahhoz, amit a világ többi országaiban futballként ismernek — annak ugyanis Amerikában soccer a neve — megkérdeztem tőle,hogy tisztában van-e az amerikai futball játékszabályaival? Kertelés nélkül bevallotta, hogy fogalma sincs róla. — Akkor hogyan választhattál csapatot magadnak? — kérdeztem. Mire ezt raszolta: — Mert sehol senki nem érezheti magát otthon addig, amíg nincs egy csapata, amelyiknek szurkol. Ennek a megállapításnak alapvető igazságára magam is hamar rájötem. Természetesen nem kizárólag csapatválasztás vonatkozásában érvényes, sőt, az esetek nagyrészében a lelki betájolásnak ez az igénye merőben más formában jelentkezik. Nekem például rá kellett találnom a kedvenc boltok utcájára. Vagyis egy utcának, vagy legalább utcaszakasznak olyan hangulatú elrendezésére, amelyben otthonosan közlekedem. Ez a hangulat nem elsősorban a házakból árad, de sokkal inkább az utcában lévő boltokból. Három-négy kedvenc bolt már megszeretteti velem az utcát, mágnesként vonz, rossz kedvemből felvidít, így hatott reám New Yorkban a Madison Avenuenak egy rövid szakasza, a 38-adik utca és a 45-ödik utca között. Nagy kerülőre is hajlandó voltam azért, hogy végigsétáljak rajta. Londonban nagyobb szerencse ért: nem csak egy rövid útszakasz, de egy egész utca lett kedvencem. A Jermyn-street ez, amely a St. James-streetet köti össze a Haymarket-tel és párhuzamosan fut a Piccadillyvel. Fölmerülhet ezek után a kérdés: milyen boltok azok, amelyek kedvenceimmé válnak, ily módon megszerettetve velem az egész utcát? Talán nem is meglepő: a férfiak számára árusító boltokat szeretem, amelyekből modern nagyvárosok belső negyedeiben mind kevesebbet talál az ember. A nők a könnyebbkezű és készségesebb vásárlók, nem csoda tehát, hogy a kereskedők szívesebben építik reájuk egzisztenciájukat. Nagy öröm tehát váratlanul rábukkanni valahol egy igazi férfiboltra, olyanra, amelynek kirakatát az arrasiető nők pillantásra sem méltatják, legfeljebb Karácsony idején lépik át küszöbét, idegenül, tájékozatlanul és kiszolgáltatottan nézelődve benne. A Jermyn-street ebből a nézőpontból valóságos aranybánya, férfiboltoknak talán legutolsó utcája a nagyvilágban, érthető, hogy éppen Londonban található, ahol a nagy kluboknak még ma is kizárólag férfiak lehetnek tagjaik s hölgy vendégek — ha egyáltalában látogathatják,akkor is csak az esti órákban és csakis az éttermet. A Jermyn-streeten van London három híres pipa- és szivarboltja: a Dunhill, Astley és Charatan. A három közül Charatant kedvelem a legjobban és Dunhillt a legkevésbé. Dunhillt akkor vetettem ki a szívemből, amikor egy napon hölgyek számára készített színes kis pipákat helyezett el egyik kirakatában. Charatan, Anglia másfél évszázados pipafaragó cége ilyesmire sohasem vetemedne. A Charatannal való kapcsolatom kizárólag plátói alapon nyugszik, műhelyében ugyanis a világ legdrágább pipái készülnek, az egyszerűbb példányok 15-20, az igazán nemes gyökérpipák százszázötven, sőt, nem kevesebb, mint egyezer fontsterlingbe kerülnek. Ilyen ezerfontos pipával ajándékozta meg a cég legutóbb Pablo Casalst kilencvenedik születésnapjára, minthogy Casals kizárólag Charatan-pipát szív és abban is Charatan keleti keverékét. Astley-nak viszont nemcsak pipái, de szivarjai is csodálatraméltók, mélybarna, méltóságteljes, zárkózottal elegáns szivarok ezrei a humidorok hűvös párájában. A boltok kirakatainak nézegetése közben olykor eszembe jut a pesti Belváros egyik keskeny mellékutcájában lévő Galwitz, ahol vagy huszonöt évvel ezelőtt első pipámat vásároltam, amely az angolos hangzású Oldencott névre hallgatott, valójában azonban Németországban készült.Nem tudom, hol van most, mikor és hogyan sodródott el mellőlem, gyökérpipák azonban sohasem pusztulnak el, csak —amint egy bölcs ember mondotta egyszer — arra várnak, hogy valaki új életre keltse őket. A Jermyn-streeten van azután a Ronson-Öngyújtó szerviz-szalonja. Akinek számára az öngyújtó nem más, mint felületesen kezelendő használati tárgy, vagy éppen semmi dolga vele, az meglepődnék azon, hogy a három, villámgyors mozdulatokkal dolgozó szakember munkaasztala előtt mily hosszú sorokban állnak az öngyújóikat kezelésre, javításra, felfrissítésre hozó férfiak. S amikor sorra kerülve átnyújtják, mily aggódó feszültséggel figyelik, amint a szakember kézbeveszi az öngyújtót, fölkattintja, lángra lobbantja, gázzal tölti, parányi kulcsokkal, csavarhúzókkal szétszereli, apró kefével megtisztítja rejtelmes járatait és alkatrészeit, összerakja ismét, lángnyelvet csihol belőle. Hogyan megkönynyebbülnek ilyenkor az öngyújtóikat diagnózisra hozó kliensek, milyen sugárzó arccal lépnek a pénztárhoz, hogy kifizessék a néhány pennyt a gyorssegélyért, vagy apróbb, könnyebb föltámasztásért csak hálás ,‘köszönöm”-et rebegjenek s zsebre vágva megfiatalított tűzszerszámaikat emelt fővel és ruganyos léptekkel távozzanak a boltból. Máskor meg, amikor a lelet súlyosabb és az öngyújtót hátra kell hagyni néhány napra, milyen szomorúan hajtják le a fejüket, milyen óvatos kézzel hajtogatják össze a kis cédulát, rejtik tárcájuk mélyére és úgy mennek ki a boltból, hogy érezhető: szegényebbekké váltak most, mint amikor bejöttek a boltba, meg kellett válniuk — ha átmeneti időre is — valamitől, ami kedves számukra, ami a szívükhöz nőtt. Ha nagyritkán betérek Ronsonhoz, megint csak Galwitz jut eszembe és a nap, amikor a boltban álldogáltam, várva (talán) egyik öreg pipámnak esztergával való megtisztítására, mikor belépett Márai Sándor az író és átnyújtotta az öngyújtóját a pult mögött álló ifjú Galwitznak. — Szíveskedjék montírozni ! — mondta. Benzinnel töltötték az öngyújtóját, tűzkövet cseréltek benne, kis szarvasbőr darabbal megfényesítették. Akkor hallottam először ezt a kifejezést, hogy az öngyújtónak ezt a szerelését, töltését, tűzkővel való ellátását montírozásnak nevezik. Később büszkén használtam a szót. Volt úgy, hogy kizárólag ezért léptem be Galwitzhoz, hogy mondhassam: — Szíveskedjék montírozni! Itt van azután a Jermynstreet és Bury street sarkán a Turnburl & Asser férfidivatára kereskedés. Pompás sportzakók, angol tweed, tiszta gyapjúból, könnyű flanelnadrágok, ingek, sálak, nyakkendők, házikabátok. Gyakran juttatják eszembe a pesti Erzsébet-körút egyik férfidivat boltját. Arra pedig azért emlékszem jól, mert amikor elolvastam Molnár Ferenc egyik darabját, még diákkoromban, az “Uridivat”-ot, szakasztott olyannak képzeltem annak a portálját, színterét, kirakatát, amilyen ezé az Erzsébet-körúti bolté volt. A Molnár-darab uridivat-üzlete, meg az a valóságos bolt valamiképpen eggyéolvadtak bennem attól kezdve s valahányszor elmentem az üzlet előtt, belestem, nem áll-e ott a pult mögött Rózsahegyi Kálmán s nem jön-e ki mindjárt a boltból az kisgyerek, hogy öntözőkannájából nyolcasok arabeszkjét rajzolja a járdára: a “vizesnyolcas”, ahogyan Molnár nevezte el a maga kreálta szóval. A Jermyn-streeten van Fricker-nek, a cipésznek látványos kirakata. Olyan szép cipők egytől-egyig, hogy csaknem elindulnak s bizonyosra vehető, hogy nyomban csodás kalandok és beteljesülések felé. Elkerülhetetlen, hogy Frickerrel eszembe ne jusson a pesti Kretz, a Terézkörúton, talán száz lépésre az Aradi utcától a Nyugati pályaudvar irányába. Kretznek is gyönyörű cipők voltak a kis kirakatában, de nemcsak cipők , a saját fényképei is. Pepita kabátban, kamásnis cipőben, hetyke sportkalapban, legényes mozdulatai, amint éppen rövid feketeszoknyába öltözött partnerét átdobja a vállán. Kretz mester ugyanis nemcsak cipész volt, de artista is, groteszk táncszámokat produkált a varieték és lokálok tenyérnyi parkettjein, felesége volt a partnere. A műhely is fényképekkel volt teli. Világfi volt ez a Kretz mester, én mondom, világfi. Vajon Pesten melyik volt oly kedvenc utcám, mint itt, ez a londoni Jermyn-street? Érdekes, hogy Pesten nem volt ilyen utcám. Vagy pedig tömérdek utca őrzött és mondott számomra valamit? Az egész város? Talán csak öszszeszedegetem az emlékfoszlányokat, egyetlen utcába hordom, begyűjtöm és attól telik meg számomra élettel s külön jelentőséggel idegen városok egy-egy idegen utcája? LONDONI LEVÉL: Kedvenc boltok utcája Írta: HALÁSZ PÉTER Halasi Péter ANYÁK NAPJÁRA... Kopognak néha az ablakon ! Irta: HAVASSY BAJÁN ! Kopognak néha, az ablakon. Emlék-madárkák hallgatagon. Mert a szivünknek jó barátja, Emlék-madárkák, ábránd világa... Bánat és árnyék, honvágy, holdfény — Kicsi az ablak, mégis elfér, Ábránd-királyként álmodozva — Minden mi szép volt , láthatom újra!__ i Látom a házunk, s anyám szegényt — Imára kulcsolt fáradt kezét, Anyám, ki áldott, ezüst gyászban — 1 Holdfényből fonva, a glóriája . . . m Sokszor, egy perc is vigasztalás, ̋ A legszebb ábránd, valóra vitt — i Megtért a világ bujdosója: ] Emlékek szárnyán — otthon van újra . . . Mindez, oly szép és mégis kevés, Édesanyám már fény és emlék — Valóság fölráz, mint hontalant : Emlék-madárka, szállj mégis haza ... Ó, kérlek, szállj a sírja fölé, r Holt fényesség, emlék-szentély — Emlék-madárka, ne mondd soha: Ábránd-királyfi, mily boldogtalan! ... AMERIKAI MAGYAR VILÁG