Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-14 / 20. szám

8. OLDAL Volt egy ismerősöm, aki amint megérkezett Ameriká­ba, választott magának egy futballcsapatot,ki járt minden mérkőzésére és rekedtre ordí­totta magát.Minthogy annak, amit Amerikában futballnak neveznek, semmi köze ahhoz, amit a világ többi országai­ban futballként ismernek — annak ugyanis Amerikában soccer a neve — megkérdez­tem tőle,hogy tisztában van-e az amerikai futball játéksza­bályaival? Kertelés nélkül be­vallotta, hogy fogalma sincs róla. — Akkor hogyan vá­laszthattál csapatot magad­nak? — kérdeztem. Mire ezt raszolta: — Mert sehol senki nem érezheti magát otthon addig, amíg nincs egy csapa­ta, amelyiknek szurkol. Ennek a megállapításnak alapvető igazságára magam is hamar rájötem. Természe­tesen nem kizárólag csapat­választás vonatkozásában ér­vényes, sőt, az esetek nagy­részében a lelki betájolásnak ez az igénye merőben más formában jelentkezik. Nekem például rá kellett találnom a kedvenc boltok utcájára. Va­gyis egy utcának, vagy lega­lább utca­szakasznak olyan hangulatú elrendezésére, amelyben otthonosan közle­kedem. Ez a hangulat nem el­sősorban a házakból árad, de sokkal inkább az utcában lévő boltokból. Három-négy ked­venc bolt már megszeretteti velem az utcát, mágnesként vonz, rossz kedvemből felvi­dít, így hatott reám New Yorkban a Madison Avenue­­nak egy rövid szakasza, a 38-adik utca és a 45-ödik utca között. Nagy kerülőre is haj­landó voltam azért, hogy vé­gigsétáljak rajta. Londonban nagyobb szerencse ért: nem csak egy rövid útszakasz, de egy egész utca lett kedven­cem. A Jermyn-street ez, amely a St. James-streetet köti össze a Haymarket-tel és párhuzamosan fut a Piccadil­­lyvel. Fölmerülhet ezek után a kérdés: milyen boltok azok, amelyek kedvenceimmé vál­nak, ily módon megszerettet­ve velem az egész utcát? Ta­lán nem is meglepő: a férfiak számára árusító boltokat sze­retem, amelyekből modern nagyvárosok belső negyedei­ben mind kevesebbet talál az ember. A nők a könnyebbke­­zű és készségesebb vásárlók, nem csoda tehát, hogy a ke­reskedők szívesebben építik reá­j­u­k egzisztenciájukat. Nagy öröm tehát váratlanul rábukkanni valahol egy igazi férfiboltra, olyanra, amely­nek kirakatát az arrasiető nők pillantásra sem méltat­ják, legfeljebb Karácsony idején lépik át küszöbét, ide­genül, tájékozatlanul és ki­szolgáltatottan nézelődve ben­ne. A Jermyn-street ebből a nézőpontból valóságos arany­bánya, férfiboltoknak talán legutolsó utcája a nagyvilág­ban, érthető, hogy éppen Londonban található, ahol a nagy kluboknak még ma is kizárólag férfiak lehetnek tagjaik s hölgy vendégek — ha egyáltalában látogathat­ják,akkor is csak az esti órák­ban és csakis az éttermet. A Jermyn-streeten van London három híres pipa- és szivarboltja: a Dunhill, Ast­­ley és Charatan. A három kö­zül Charatant kedvelem a legjobban és Dunhillt a legke­vésbé. Dunhillt akkor vetet­tem ki a szívemből, amikor egy napon hölgyek számára készített színes kis pipákat helyezett el egyik kirakatá­ban. Charatan, Anglia más­fél évszázados pipafaragó cé­ge ilyesmire sohasem vete­medne. A Charatannal való kapcsolatom kizárólag plátói alapon nyugszik, műhelyében ugyanis a világ legdrágább pipái készülnek, az egysze­rűbb példányok 15-20, az iga­zán nemes gyökérpipák száz­százötven, sőt, nem kevesebb, mint egyezer fontsterlingbe kerülnek. Ilyen ezerfontos pipával ajándékozta meg a cég legutóbb Pablo Casalst kilencvenedik születésnapjá­ra, minthogy Casals kizáró­lag Charatan-pipát szív és abban is Charatan keleti ke­verékét. Astley-nak viszont nemcsak pipái, de szivarjai is csodálatraméltók, mélybarna, méltóságteljes, zárkózottal­ elegáns szivarok ezrei a hu­­midorok hűvös párájában. A boltok kirakatainak néze­getése közben olykor eszem­be jut a pesti Belváros egyik keskeny mellékutcájában lé­vő Galwitz, ahol vagy huszon­öt évvel ezelőtt első pipámat vásároltam, amely az angolos hangzású Oldencott névre hallgatott, valójában azonban Németországban készült.Nem tudom, hol van most, mikor és hogyan sodródott el mellő­lem, gyökérpipák azonban so­hasem pusztulnak el, csak —a­mint egy bölcs ember mon­dotta egyszer — arra várnak, hogy valaki új életre keltse őket. A Jerm­yn-streeten van azu­tán a Ronson-Öngyújtó szer­viz-szalonja. Akinek számára az öngyújtó nem más, mint felületesen kezelendő haszná­lati tárgy, vagy éppen semmi dolga vele, az meglepődnék azon, hogy a három, villám­gyors mozdulatokkal dolgozó szakember munkaasztala előtt mily hosszú sorokban állnak az öngyújóikat keze­lésre, javításra, felfrissítésre hozó férfiak. S amikor sorra kerülve átnyújtják, mily ag­gódó feszültséggel figyelik, amint a szakember kézbeveszi az öngyújtót, fölkattintja, lángra lobbantja, gázzal tölti, parányi kulcsokkal, csavarhú­­zókkal szétszereli, apró kefé­vel megtisztítja rejtelmes já­ratait és alkatrészeit, össze­rakja ismét, lángnyelvet csi­hol belőle. Hogyan megköny­­nyebbülnek ilyenkor az ön­gyújtóikat diagnózisra hozó kliensek, milyen sugárzó arc­cal lépnek a pénztárhoz, hogy kifizessék a néhány pennyt a gyors­segélyért, vagy apróbb, könnyebb föltámasztásért csak hálás ,‘köszönöm”-et re­­beg­jenek s zsebre vágva meg­fiatalított tűzszerszámaikat emelt fővel és ruganyos lép­tekkel távozzanak a boltból. Máskor meg, amikor a lelet súlyosabb és az öngyújtót hátra kell hagyni néhány napra, milyen szomorúan hajtják le a fejüket, milyen óvatos kézzel hajtogatják össze a kis cédulát, rejtik tár­cájuk mélyére és úgy mennek ki a boltból, hogy érezhető: szegényebbekké váltak most, mint amikor bejöttek a bolt­ba, meg kellett válniuk — ha átmeneti időre is — valami­től, ami kedves számukra, ami a szívükhöz nőtt. Ha nagyritkán betérek Ronsonhoz, megint csak Gal­­witz jut eszembe és a nap, amikor a boltban álldogáltam, várva (talán) egyik öreg pi­pámnak esztergával való megtisztítására, mikor belé­pett Márai Sándor az író és átnyújtotta az öngyújtóját a pult mögött álló ifjú Galwitz­­nak. — Szíveskedjék montíroz­ni ! — mondta. Benzinnel töltötték az ön­gyújtóját, tűzkövet cseréltek benne, kis szarvasbőr darab­bal megfényesítették. Akkor hallottam először ezt a kife­jezést, hogy az öngyújtónak ezt a szerelését, töltését, tűz­kővel való ellátását montíro­­zásnak nevezik. Később büsz­kén használtam a szót. Volt úgy, hogy kizárólag ezért lép­tem be Galwitzhoz, hogy mondhassam: — Szíveskedjék montírozni! Itt van azután a Jermyn­­street és Bury­ street sarkán a Turnburl & Asser férfidi­vatára kereskedés. Pompás sportzakók, angol tweed, tisz­ta gyapjúból, könnyű flanel­nadrágok, ingek, sálak, nyak­kendők, házikabátok. Gyak­ran juttatják eszembe a pesti Erzsébet-körút egyik férfidi­vat boltját. Arra pedig azért emlékszem jól, mert amikor elolvastam Molnár Ferenc egyik darabját, még diákko­romban, az “Uridivat”-ot, szakasztott olyannak képzel­tem annak a portálját, szín­terét, kirakatát, amilyen ezé az Erzsébet-körúti bolté volt. A Molnár-darab uridivat-ü­z­­lete, meg az a valóságos bolt valamiképpen eggyéolvadtak bennem attól kezdve s vala­hányszor elmentem az üzlet előtt, belestem, nem áll-e ott a pult mögött Rózsahegyi Kálmán s nem jön-e ki mind­járt a boltból az ki­sgyerek, hogy öntözőkannájából nyol­casok arabeszkjét rajzolja a járdára: a “vizesnyolcas”, a­­hogyan Molnár nevezte el a maga kreálta szóval. A Jermyn-streeten van Fricker-nek, a cipésznek lát­ványos kirakata. Olyan szép cipők egytől-egyig, hogy csaknem elindulnak s bizo­­­nyosra vehető, hogy nyomban csodás kalandok és beteljesü­lések felé. Elkerülhetetlen, hogy Frickerrel eszembe ne jusson a pesti Kretz, a Teréz­­körúton, talán száz lépésre az Aradi­ utcától a Nyugati­ pá­lyaudvar irányába. Kretznek is gyönyörű cipők voltak a kis kirakatában, de nemcsak ci­pők , a saját fényképei is. Pe­pita kabátban, kamásnis ci­pőben, hetyke sportkalapban, legényes mozdulatai, amint éppen rövid feketeszoknyába öltözött partnerét átdobja a vállán. Kretz mester ugyanis nemcsak cipész volt, de artis­ta is, groteszk táncszámokat produkált a varieték és loká­lok tenyérnyi parkettjein, fe­lesége volt a partnere. A mű­hely is fényképekkel volt teli. Világfi volt ez a Kretz mes­ter, én mondom, világfi. Vajon Pesten melyik volt oly kedvenc utcám, mint itt, ez a londoni Jermyn-street? Érdekes, hogy Pesten nem volt ilyen utcám. Vagy pedig tömérdek utca őrzött és mon­dott számomra valamit? Az egész város? Talán csak ösz­­szeszedegetem az emlékfosz­­lányokat, egyetlen utcába hordom, begyűjtöm és attól telik meg számomra élettel s külön jelentőséggel idegen városok egy-egy idegen utcá­ja? LONDONI LEVÉL: Kedvenc boltok utcája Írta: HALÁSZ PÉTER Halasi Péter ANYÁK NAPJÁRA... Kopognak néha az ablakon ! Irta: HAVASSY BAJÁN ! Kopognak néha, az ablakon. Emlék-madárkák hallgatagon. Mert a szivünknek jó barát­ja, Emlék-madárkák, ábránd világa... Bánat és árnyék, honvágy, holdfény — Kicsi az ablak, mégis elfér, Ábránd-királyként álmodozva —­­ Minden mi szép volt , láthatom újra!__ i Látom a házunk, s anyám szegényt — Imára kulcsolt fáradt kezét, Anyám, ki áldott, ezüst gyászban — 1 Holdfényből fonva, a glóriája . . . m Sokszor, egy perc is vigasztalás, ̋ A legszebb ábránd, valóra vitt — i Megtért a világ bujdosója: ] Emlékek szárnyán — otthon van újra . . . Mind­ez, oly szép és mégis kevés, Édesanyám már fény és emlék — Valóság fölráz, mint hontalant : Emlék-madárka, szállj mégis haza ...­­ Ó, kérlek, szállj a sírja fölé, r Hol­t fényesség, emlék-szentély —­­ Emlék-madárka, ne mondd soha: Ábránd-királyfi, mily boldogtalan! ... AMERIKAI MAGYAR VILÁG

Next