Amerikai Magyar Világ, 1974. augusztus (11. évfolyam, 31-34. szám)

1974-08-04 / 31. szám

ŐSEINK NYOMÁBAN FUTVA MENEKÜL A RÓMAI CSÁSZÁR Csak egy nemzet őseinek adatott meg a dicsőség, hogy a nagy, félelmetes, római Birodalom urát, a római Császárt, II. Konstanciust futásra kényszerí­­tették és álruhában tudta csak életét megmenteni. De, ne vágjunk a dolgok elébe, a történelem a kö­vetkezőkben rögzíti ezt a dicsőséges bátorságot, más­részt szégyenteljes futást. A római hadsereg 44 évig tartó, kemény harcok után tudta birtokba venni a Dráva és Száva közét, melyet keletről a Duna határolt. Kr.u. 9-ben törtek meg a pannon törzsek, az egységes nemzet déli részei és kerültek római uralom alá. Minden hódító különfé­le adókkal nyomorgatja a népet, így a leigázott panno­nok is súlyos adók terhe alatt görnyedtek. Több eset­ben fellázadtak, így Kr.u. 359-ben is. Konstancius császár elhatározta, hogy személyes jelenlétével igyek­szik meggyőzni a pannonokat az adók további, zavar­talan fizetésére. Amint látjuk a császár békés természetű ember volt, ki hitt saját, személyi varázsá­nak. Az ősi Szerém városába — melyet a rómaiak Ad­minicumra kereszteltek — hirdette meg a gyűlést, hívta meg a pannon törzsek képviseletét, valamint a közeli lakosságot. Sátra egy magaslaton volt felállítva — lássa min­denki a „ jószívű” Császárt — annak csúcsán lengett a római zászló, trónszéke csillogót a kora reggeli fény­ben. Nagyobb fegyveres erő a közelben nem tartózkodott, ezzel is tanúbizonyságot akarván tenni a Császár, hogy békés szándékai vannak. Csekély számú fegyveres, római főúr vette körbe a trónszéket. A Császár meghallgatta a nép panaszait. Válaszá­ban ígéretet tett, hogy a katonaság túlkapásait ellenő­riztetni fogja, majd így fejezte be beszédét: ,,Az adót azonban fizetni kell. „Lett erre nagy rivalgás, az egyik hevesebb, törzsi megbízott lerántotta csizmáját és azt a császárhoz vágta, haragosan ezt kiáltva: „marha, marha”. Erre elszabadult a tömeg, valóságos forradalom kerekedett, megrohanták a császárt, le­tépték aranyos köpenyét, trónszékét összetörték, sát­rát a földre rángatták. Mindenki menekült, szaladt merre látott. Több római tiszt vágta át magát a csá­szárig, körbefogták, fejébe nyomtak egy közlegényi si­sakot, vállára egy egyszerű, bő köpenyt, az egyik lovas leugrott nyergéből és gyalogosan védte a császárt, míg a lován el nem menekült.­­ A történetírás szerint megtorlásra nem került sor, mert a császár hazaérkez­ve a perzsa lázadással volt elfoglalva. E történet Ammianus Marcellinus római tábornok, történetíró „Rerum Gestarum” művében örökítette meg. Fel kell tételeznünk, hogy tolmács útján tudta meg, hogy mit is kiabált az a pannon a császár felé, mert csak így rögzíthette a „marha” szót. — Ezt dolgozta fel Edward Gibbon amerikai történész, „The History of the Decline and Fall of the Roman Empir ” című munkájában. Ezzel a kis történettel kapcsolatban — mely a magyar nép történetében talán nem is oly lényegtelen — fel kell tennem a kérdést. Miért nem tudtunk eddig erről a gyűlésről, annak lefolyásáról? Miért nem tanították az iskoláinkban, miért hallgattak taná­raink? Ha a pannon köznép használta a „marha” szót, akkor az csak ős­magyar nép lehetett, a szumir nép, mely már sokkal korábban, évezredekkel előbb tele­pült be a Kárpát-Medencébe, hamarabb, mint Árpád honfoglaló népe és magyarul beszélt annyira, hogy még ma is 1500 év után e szót megértjük, nyelvüket még ma is beszéljük. — Ha nem szumir-magyar vágta volna oda csizmáját, hanem valami oláh, cseh náció, akkor azt történelmi könyveik az első oldalon, nagy­betűkkel hirdetnék. Miért kell letagadnunk, szándékosan mellőznünk a szumir eredetet? Miért kell még ma is kitartanunk a finn-ugor, vogul­ osztják faji és nyelvi elmélet mellett és miért kell még ma is nemzetünket egy ilyen csekély létszámú, ma is gyűjtögetésből, halászatból­­, vadászatból élő, nomád törzstől származtatni? Megkísérlem a választ megadni és utána az olvasó döntse el, szándékos hamisításról van-e szó s ha igen, hol a helyünk, hová tartozunk és kik voltak őseink. 1767 táján Sajnovits János pap, csillagász, ki az „Óbudai Csillagda” egyik tagja volt, kiküldetést nyert Norvégiába, hogy ott tanulmányozza az északi­ „Sarkfény”, sarki jelenségek tüneteit. Hosszú kinttartózkodása alatt megismerkedett finn­, lapp rénszarvas tenyésztőkkel és azoknak egyes szavait megértette, valamint azok is érthették Sajnovits egyes kifejezéseit. Ezen annyira felbuzdult, hogy hazafelé útjában, 1770-ben Koppenhágában kinyomtatott egy latin nyelvű könyvecskét: „Demonstratio idioma hungarorum, et lapponum idem esse”, vagyis „Bizonyságul, hogy a magyarok és lappok nyelve ugyanaz.” Aztán eltelt egy hosszabb idő, 1849-ben a Magyar Szabadságharc elbukott, a nemzet legjobbjait lengette a szél az akasztófákon, megteltek a börtönök, Karaffa-Hajnau vértörvényszékei szünetet nem ismerve kínoztak s hozták meg a legsúlyosabb ítéle­teket, nem kimélve senkit. A külföldre menekült emig­ránsok Nyugat országaiban hallatták szavukat és kez­dett felébredni a szabad nemzetek lelkiismerete. Ez pedig keresztezte a Haubsburg-ház érdekeit. Valamit tenniük kellett. Németországból importáltak egy un. Tudóst, Budenz József néven, kinek részére a Budapesti Magyar Tudományegyetem, 1878-ban felállította a finn-ugor tanszéket. Segítőtársakat kapott Hunfalvi (­Hunsborger:), Toldi (:Schedel:) ,Munkácsi (:Munk:), Szinyei (:Ferber:), (:ugye, mily széphang­­zásu, tősgyökeres, magyar nevek?:) állítólagos törté­nészekben, kiknek feladata volt mindenkivel elhitetni, legyen az magyar, vagy külföldi, hogy a honfoglaló magyarság egy műveletlen, barbár nép volt, mely még nemrégen halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel kereste meg mindennapi betevő falat­ját, így a Nyugat részéről ez a nemzet nem érdemelhet résztvétőt, semminemű támogatást. Ismét eltelt egy hosszú idő, felébredt a magyar nemzeti öntudat és minden év március 15-én megün­nepeltük a Magyar Szabadságharcot. Nemzeti színű szalag díszelgett minden magyar mellén. Idetartoz­tak: Német Gyula, Szabó Károly, Vámbéri, Thury József, Szinyei József, Moor Elemér és nem utolsó sorban Homann Bálint történész, nyelvészek is, kik kidüllesztett mellel hirdették az 1848-49-es idők magyar dicsőségét, másrészt pedig, nem sülyedtek­ a föld alá, amikor könyveikben, előadásaikban, a vogu­loktól, a világ legelmaradottab és nyomorúságosabb néptől származtatták a magyarokat, kik — az osztrák udvar megállapítása szerint — nem nevelhetők kul­­turnéppé és így szánalmat nem érdemelnek. A valóság, kutatásaink a másik oldalt mutatják. A szumirok, kik Kr.e. 3500 évvel hatalmas birodalmat alapítottak a Tigris és Euphrates folyók környékén, lakhelyükről kénytelenek voltak elvándorolni egyrészt a túlnépesség, másrészt pedig az idegen nemzetek állandó zaklatása következtében. Átkeltek a Kaukázuson, elérték a Balkánt, majd a Kárpát-Me­dencét, hol államot alakítottak, így jelentek meg a szumirok mai hazánk földjén, jóval a római Birodalom megalakulása, a népvándorlás és a honfoglalásban résztvett magyar népek előtt. Magukat pannonoknak nevezték, mely tiszta szumir eredetű szó. Levezetve, Panna volt a szumirok ősi, teremtő istenének beceneve, Anunak, ki szülte a világot. Pannon, szumirul is, magyarul is Pannához, Anuhoz tartozó, vagyis Anu népét jelenti. Tormai Zsófia a Hunyad megyében lévő A­dos községben és közelében végzett ásatásokat és k.­uta­sai nyomán több, mint 3000 szumir tárgyat gyűjtöttek össze, melyeknek kora 3000 év körül mozog Kr.e. A.H.Sayce (1845-1933) oxfordi egyetemi tanár, a Közel-Kelet ókori kultúráinak szakértője elismerően nyilatkozik Tormai leleteiről, s megállapítja, hogy azok „csodálatos hasonlóságot” mutatnak az Ázsiában talált tárgyakkal. E kis tanulmány keretén belül lehetelen a részletek­re kitérni, azonban fentiek alapján bizonyosan álla­píthatjuk meg — akár tetszik a finn-ugoristáknak, akár nem —, hogy hazánk őslakói a szumirok voltak, kik Keletről hozták magukkal műveltségüket, mert csak így alkothattak csaknem teljesen hasonló kulturális tárgyakat, mint azt valaha régi hazájukban Szumiriában. Onnan hozták nyelvüket is, melyet el nem hagytak s ez a nyelv volt őse a magyar nyelvnek­, melyet — a sok ezer közül — a „marha” szó is igazol. Kérem olvasóimat döntsék el maguk, honnan szár­mazhatunk, kik voltak őseink, a művelt, kulturált szumirok, vagy pedig a nomád vogulok? Halmi Dezső Mountain View, California, 1974, július hó... Homérosz és a Gott, erhalte (Folyt, a 14. oldalról) nusz után szeretnénk kutatni, akkor a hagyományo­sak közül is azokat kell kiemelnünk, amelyek erede­tileg is ilyen rendeltetéssel íródtak. Ilyen voltaképpen a mi Erkelünk kompozíciója is, és Joseph Haydn al­kotása, a Gott, erhalte. Haydnt feltehetőleg az angol királyhimnusz inspirálta, mivel a dallamot nem sokkal angliai látogatása után komponálta, 1797-ben, Ferenc császár születésnapjára. Ugyanezt a dallamot, új szöveggel, 1922-ben Német­ország hivatalos himnuszává kiáltották ki. Eltekintve azonban ezektől a másodlagos érzelmi motívumoktól, a kompozíció — abszolút zenei értékei alapján — a nemzeti himnuszköltészet talán legjelentősebb mes­­terműve. "­­­—^ Homolya István AMERIKAI MAGYAR VILÁG ANEKDOTÁK Egy éjszaka betörtek Honoré de Balzac lakásába. Mire az író fölébredt, derék németjuhászkutyája már el is fogta a hivatlan látogatót, hatalmas állkapcsai közé fogva a bokáját. A betörő rettenetesen ordított fájdalmában, Balzacot viszont hangos nevetésre indí­totta a látvány. — Mit nevet itt nekem, ahelyett, hogy kiszabadítana ennek az átkozott fenevadnak a fogai közül? — mél­tatlankodott a betörő. — Azon nevetek — válaszolta Balzac —, hogy milyen ostoba is maga, kedves barátom! — Miért lennék én ostoba? ,— méltatlankodott a­­maz. — Azért, barátom, mert kutyaharapást és börtönt kockáztatva betör ide hozzám, s nagy fáradsággal fe­szegeti az éjszakai sötétségben az íróasztalomat, amelyben én még világos nappal , sem találok egy meg­veszekedett vasat sem. Lawrence Olivér Manchesterben játszotta a III. Ri­­chárd címszerepét. Egy este, amikor elérkezett a köz­ismert részhez: „Országomat egy lóért!”, a karzatról egy borízű hang kiáltott le: — Talán egy szamár is megtenné! — Persze, hogy meg! Jöjjön csak le bátran! — szólt fel a rendbontónak Olivér. 15. oldal

Next