Amerikai Magyar Világ, 1974. augusztus (11. évfolyam, 31-34. szám)
1974-08-04 / 31. szám
ŐSEINK NYOMÁBAN FUTVA MENEKÜL A RÓMAI CSÁSZÁR Csak egy nemzet őseinek adatott meg a dicsőség, hogy a nagy, félelmetes, római Birodalom urát, a római Császárt, II. Konstanciust futásra kényszerítették és álruhában tudta csak életét megmenteni. De, ne vágjunk a dolgok elébe, a történelem a következőkben rögzíti ezt a dicsőséges bátorságot, másrészt szégyenteljes futást. A római hadsereg 44 évig tartó, kemény harcok után tudta birtokba venni a Dráva és Száva közét, melyet keletről a Duna határolt. Kr.u. 9-ben törtek meg a pannon törzsek, az egységes nemzet déli részei és kerültek római uralom alá. Minden hódító különféle adókkal nyomorgatja a népet, így a leigázott pannonok is súlyos adók terhe alatt görnyedtek. Több esetben fellázadtak, így Kr.u. 359-ben is. Konstancius császár elhatározta, hogy személyes jelenlétével igyekszik meggyőzni a pannonokat az adók további, zavartalan fizetésére. Amint látjuk a császár békés természetű ember volt, ki hitt saját, személyi varázsának. Az ősi Szerém városába — melyet a rómaiak Adminicumra kereszteltek — hirdette meg a gyűlést, hívta meg a pannon törzsek képviseletét, valamint a közeli lakosságot. Sátra egy magaslaton volt felállítva — lássa mindenki a „ jószívű” Császárt — annak csúcsán lengett a római zászló, trónszéke csillogót a kora reggeli fényben. Nagyobb fegyveres erő a közelben nem tartózkodott, ezzel is tanúbizonyságot akarván tenni a Császár, hogy békés szándékai vannak. Csekély számú fegyveres, római főúr vette körbe a trónszéket. A Császár meghallgatta a nép panaszait. Válaszában ígéretet tett, hogy a katonaság túlkapásait ellenőriztetni fogja, majd így fejezte be beszédét: ,,Az adót azonban fizetni kell. „Lett erre nagy rivalgás, az egyik hevesebb, törzsi megbízott lerántotta csizmáját és azt a császárhoz vágta, haragosan ezt kiáltva: „marha, marha”. Erre elszabadult a tömeg, valóságos forradalom kerekedett, megrohanták a császárt, letépték aranyos köpenyét, trónszékét összetörték, sátrát a földre rángatták. Mindenki menekült, szaladt merre látott. Több római tiszt vágta át magát a császárig, körbefogták, fejébe nyomtak egy közlegényi sisakot, vállára egy egyszerű, bő köpenyt, az egyik lovas leugrott nyergéből és gyalogosan védte a császárt, míg a lován el nem menekült. A történetírás szerint megtorlásra nem került sor, mert a császár hazaérkezve a perzsa lázadással volt elfoglalva. E történet Ammianus Marcellinus római tábornok, történetíró „Rerum Gestarum” művében örökítette meg. Fel kell tételeznünk, hogy tolmács útján tudta meg, hogy mit is kiabált az a pannon a császár felé, mert csak így rögzíthette a „marha” szót. — Ezt dolgozta fel Edward Gibbon amerikai történész, „The History of the Decline and Fall of the Roman Empir ” című munkájában. Ezzel a kis történettel kapcsolatban — mely a magyar nép történetében talán nem is oly lényegtelen — fel kell tennem a kérdést. Miért nem tudtunk eddig erről a gyűlésről, annak lefolyásáról? Miért nem tanították az iskoláinkban, miért hallgattak tanáraink? Ha a pannon köznép használta a „marha” szót, akkor az csak ősmagyar nép lehetett, a szumir nép, mely már sokkal korábban, évezredekkel előbb települt be a Kárpát-Medencébe, hamarabb, mint Árpád honfoglaló népe és magyarul beszélt annyira, hogy még ma is 1500 év után e szót megértjük, nyelvüket még ma is beszéljük. — Ha nem szumir-magyar vágta volna oda csizmáját, hanem valami oláh, cseh náció, akkor azt történelmi könyveik az első oldalon, nagybetűkkel hirdetnék. Miért kell letagadnunk, szándékosan mellőznünk a szumir eredetet? Miért kell még ma is kitartanunk a finn-ugor, vogul osztják faji és nyelvi elmélet mellett és miért kell még ma is nemzetünket egy ilyen csekély létszámú, ma is gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból élő, nomád törzstől származtatni? Megkísérlem a választ megadni és utána az olvasó döntse el, szándékos hamisításról van-e szó s ha igen, hol a helyünk, hová tartozunk és kik voltak őseink. 1767 táján Sajnovits János pap, csillagász, ki az „Óbudai Csillagda” egyik tagja volt, kiküldetést nyert Norvégiába, hogy ott tanulmányozza az északi „Sarkfény”, sarki jelenségek tüneteit. Hosszú kinttartózkodása alatt megismerkedett finn, lapp rénszarvas tenyésztőkkel és azoknak egyes szavait megértette, valamint azok is érthették Sajnovits egyes kifejezéseit. Ezen annyira felbuzdult, hogy hazafelé útjában, 1770-ben Koppenhágában kinyomtatott egy latin nyelvű könyvecskét: „Demonstratio idioma hungarorum, et lapponum idem esse”, vagyis „Bizonyságul, hogy a magyarok és lappok nyelve ugyanaz.” Aztán eltelt egy hosszabb idő, 1849-ben a Magyar Szabadságharc elbukott, a nemzet legjobbjait lengette a szél az akasztófákon, megteltek a börtönök, Karaffa-Hajnau vértörvényszékei szünetet nem ismerve kínoztak s hozták meg a legsúlyosabb ítéleteket, nem kimélve senkit. A külföldre menekült emigránsok Nyugat országaiban hallatták szavukat és kezdett felébredni a szabad nemzetek lelkiismerete. Ez pedig keresztezte a Haubsburg-ház érdekeit. Valamit tenniük kellett. Németországból importáltak egy un. Tudóst, Budenz József néven, kinek részére a Budapesti Magyar Tudományegyetem, 1878-ban felállította a finn-ugor tanszéket. Segítőtársakat kapott Hunfalvi (Hunsborger:), Toldi (:Schedel:) ,Munkácsi (:Munk:), Szinyei (:Ferber:), (:ugye, mily széphangzásu, tősgyökeres, magyar nevek?:) állítólagos történészekben, kiknek feladata volt mindenkivel elhitetni, legyen az magyar, vagy külföldi, hogy a honfoglaló magyarság egy műveletlen, barbár nép volt, mely még nemrégen halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel kereste meg mindennapi betevő falatját, így a Nyugat részéről ez a nemzet nem érdemelhet résztvétőt, semminemű támogatást. Ismét eltelt egy hosszú idő, felébredt a magyar nemzeti öntudat és minden év március 15-én megünnepeltük a Magyar Szabadságharcot. Nemzeti színű szalag díszelgett minden magyar mellén. Idetartoztak: Német Gyula, Szabó Károly, Vámbéri, Thury József, Szinyei József, Moor Elemér és nem utolsó sorban Homann Bálint történész, nyelvészek is, kik kidüllesztett mellel hirdették az 1848-49-es idők magyar dicsőségét, másrészt pedig, nem sülyedtek a föld alá, amikor könyveikben, előadásaikban, a voguloktól, a világ legelmaradottab és nyomorúságosabb néptől származtatták a magyarokat, kik — az osztrák udvar megállapítása szerint — nem nevelhetők kulturnéppé és így szánalmat nem érdemelnek. A valóság, kutatásaink a másik oldalt mutatják. A szumirok, kik Kr.e. 3500 évvel hatalmas birodalmat alapítottak a Tigris és Euphrates folyók környékén, lakhelyükről kénytelenek voltak elvándorolni egyrészt a túlnépesség, másrészt pedig az idegen nemzetek állandó zaklatása következtében. Átkeltek a Kaukázuson, elérték a Balkánt, majd a Kárpát-Medencét, hol államot alakítottak, így jelentek meg a szumirok mai hazánk földjén, jóval a római Birodalom megalakulása, a népvándorlás és a honfoglalásban résztvett magyar népek előtt. Magukat pannonoknak nevezték, mely tiszta szumir eredetű szó. Levezetve, Panna volt a szumirok ősi, teremtő istenének beceneve, Anunak, ki szülte a világot. Pannon, szumirul is, magyarul is Pannához, Anuhoz tartozó, vagyis Anu népét jelenti. Tormai Zsófia a Hunyad megyében lévő Ados községben és közelében végzett ásatásokat és k.utasai nyomán több, mint 3000 szumir tárgyat gyűjtöttek össze, melyeknek kora 3000 év körül mozog Kr.e. A.H.Sayce (1845-1933) oxfordi egyetemi tanár, a Közel-Kelet ókori kultúráinak szakértője elismerően nyilatkozik Tormai leleteiről, s megállapítja, hogy azok „csodálatos hasonlóságot” mutatnak az Ázsiában talált tárgyakkal. E kis tanulmány keretén belül lehetelen a részletekre kitérni, azonban fentiek alapján bizonyosan állapíthatjuk meg — akár tetszik a finn-ugoristáknak, akár nem —, hogy hazánk őslakói a szumirok voltak, kik Keletről hozták magukkal műveltségüket, mert csak így alkothattak csaknem teljesen hasonló kulturális tárgyakat, mint azt valaha régi hazájukban Szumiriában. Onnan hozták nyelvüket is, melyet el nem hagytak s ez a nyelv volt őse a magyar nyelvnek, melyet — a sok ezer közül — a „marha” szó is igazol. Kérem olvasóimat döntsék el maguk, honnan származhatunk, kik voltak őseink, a művelt, kulturált szumirok, vagy pedig a nomád vogulok? Halmi Dezső Mountain View, California, 1974, július hó... Homérosz és a Gott, erhalte (Folyt, a 14. oldalról) nusz után szeretnénk kutatni, akkor a hagyományosak közül is azokat kell kiemelnünk, amelyek eredetileg is ilyen rendeltetéssel íródtak. Ilyen voltaképpen a mi Erkelünk kompozíciója is, és Joseph Haydn alkotása, a Gott, erhalte. Haydnt feltehetőleg az angol királyhimnusz inspirálta, mivel a dallamot nem sokkal angliai látogatása után komponálta, 1797-ben, Ferenc császár születésnapjára. Ugyanezt a dallamot, új szöveggel, 1922-ben Németország hivatalos himnuszává kiáltották ki. Eltekintve azonban ezektől a másodlagos érzelmi motívumoktól, a kompozíció — abszolút zenei értékei alapján — a nemzeti himnuszköltészet talán legjelentősebb mesterműve. "—^ Homolya István AMERIKAI MAGYAR VILÁG ANEKDOTÁK Egy éjszaka betörtek Honoré de Balzac lakásába. Mire az író fölébredt, derék németjuhászkutyája már el is fogta a hivatlan látogatót, hatalmas állkapcsai közé fogva a bokáját. A betörő rettenetesen ordított fájdalmában, Balzacot viszont hangos nevetésre indította a látvány. — Mit nevet itt nekem, ahelyett, hogy kiszabadítana ennek az átkozott fenevadnak a fogai közül? — méltatlankodott a betörő. — Azon nevetek — válaszolta Balzac —, hogy milyen ostoba is maga, kedves barátom! — Miért lennék én ostoba? ,— méltatlankodott amaz. — Azért, barátom, mert kutyaharapást és börtönt kockáztatva betör ide hozzám, s nagy fáradsággal feszegeti az éjszakai sötétségben az íróasztalomat, amelyben én még világos nappal , sem találok egy megveszekedett vasat sem. Lawrence Olivér Manchesterben játszotta a III. Richárd címszerepét. Egy este, amikor elérkezett a közismert részhez: „Országomat egy lóért!”, a karzatról egy borízű hang kiáltott le: — Talán egy szamár is megtenné! — Persze, hogy meg! Jöjjön csak le bátran! — szólt fel a rendbontónak Olivér. 15. oldal