Amerikai Magyar Világ, 1974. november (11. évfolyam, 44-47. szám)
1974-11-10 / 45. szám
12. oldal AMERIKAI MAGYAR VILÁG Amikor a bacilus történelmet csinál írta: SIMA FERENC Nem egyszer volt így. Azonban a történelemnek kézikönyvekbe, lexikonokba, és tankönyvekbe sűritői elsiklanak a bacilus felett, mert olyan kicsi, hogy észre sem veszik, amikor történelmet csinál. Hogy ezt észre vegyük, ahhoz már a történelmi részletek tüzetesebb ismerete kell. Amikor macedóniai Nagy Sándor király Kr.e. három és fél évszázaddal meghódította az akkor ismert egész világot, és még azon is túl felfedezte Indiát, ott csapott rá legyőzhetetlen hadseregére a fekete halál — ahogy a fekete himlőt másként nevezik, — és ez a láthatatlan ellenség erősebbnek bizonyult. Győzött. Elpusztította csaknem az egész macedón hadsereget és sírba döntötte ott messze keleten magát Nagy Sándort is, így az egész hódítása széthullt, megsemmisült. Ezzel a fekete himlő bacilusa irányt szabott a világtörténelem további alakulásának, amely kétségtelenül egészen másmilyen lett volna, ha Nagy Sándort, a katonailag legyőzhetetlent nem viszi el a kíváncsisága Indiába is. Sima Ferenc Ezerkilencszáz esztendővel később II. Rákóczi Ferenc fejedelem szövetségre lépett XIV. Lajos Francia Királlyal a Habsburg-birodalom megdöntésére. Minden jól is haladt a kitűzött cél elérése felé, a daliás kurucok egyre-másra nyerték csatáikat a labanchadak ellen. Mindaddig, amíg Rákóczi seregében fel nem ütötte fejét a pestis rém valósága. Ez aztán legyőzte a labancverő vitéz kuruchadakat is. Sűrű rendeket kaszált a kuructáborokban a döghalál. Az életben maradt kevesek kezéből aztán a nagymajtényi síkon kihullott az az országló fejedelem győzelemre hivatott lobogója. Ha nem szól bele akkori szabadságharcunkba a pestis, és győz a magyar-francia szövetség a Habsburg-hatalom felett, akkor Európa és benne Magyarország sorsa teljesen másként alakul tovább és az országok térképei egészen másként rajzolódnak. De mert a pestis-bacilus hatalma folytán amúgy rajzolódtak: idén hatvan éve kitört az első világháború. Tíz millió katonahalottat követelt négy és egy negyed év alatt. És az addigi legszörnyűbb háborúban a döntést — mint azt a tüzetesen oknyomozó történelmi kutatók már felismerték — nem a tankok megjelenése hozta meg, hanem — megint csak a bacilus. A spanyolnátha, ahogy elnevezték az új kórt, mivel legelőbb Spanyolországon sepert végig, aztán onnan csapott át a német-francia frontra, de a történelem szeszélye folytán a német oldalon törve ki milliókat tömegsírokba seprő erővel, mind a katonaság, mind a polgári lakosság között. És nem volt orvosság ellene. Bágyadtság, étvágytalanság, szaggató fejfájás és legtöbbször végtagbénulás vett erőt a nyugati front német haderejének zömén. Csakis ennek köszönhető, hogy bekövetkezett 1918 augusztus 9-én az önmagának támolyogva tántorgó árnyékává lett német hadsereg fekete napja, az amienszi nagy tankcsatában a német front áttörése, amely után a spanyolnáthába kókadtan hátráló német hadosztályok már nem tudták többé megvetni a lábukat és három hónap múlva kapituláltak is. A spanyolnátha a polgári lakosságot is rettenetesen kaszálta egész Németországban. Onnan ez a pusztító kór átcsapott Ausztria-Magyarországra. Leverte lábáról a Monarchia hadseregeinek szine-javát is. Ez az olasz fronton volt legszembetűnőbb. Itt az osztrák-magyar haderő zöme betegállományba került. Kémeik utján ezt az olaszok is megtudták és ekkor szánták rá magukat a döntő támadásra. Amely így már nem is talált komoly ellenállásra. Kétségtelen, hogy az Antant-hatalmakat 1918 őszén ez a váratlanul nyert szövetségesük, a spanyolnátha bacilusa segítette győzelemre. Ezekben a hónapokban a „spanyol” ahogyan röviden nevezték a kórt, 15 millió halálos áldozatot követelt Európában, tehát ötven százalékkal többet, mint a világháború maga. A magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor is „spanyolos lett”. Pesti szerkesztőként a 30-as években összebarátkoztam a fiával, Wekerle Imrével, aki egy beszélgetésünk alkalmával ezt a meglepő kijelentést tette: — Ha 1918 őszén apám nem esett volna spanyolba, akkor nem került volna sor a trianoni országcsonkításra sem! Kételkedően néztem rá, mire — ahogy emlékszem — így dokumentálta ezt a történelmi tételnek vehető kijelentését: — Súlyos megbetegedése miatt apám 1918 október 15-én lemondott a miniszterelnökségről. De ezt IV.Károly király csak október 29-én fogadta el, így abban a vészterhes légkörű időben Magyarországnak két teljes héten át nem volt cselekvőképes miniszterelnöke. Azt a megragadott két hetet használta fel a minden áron hatalomra törő gróf Károlyi Mihály, hogy felelőtlen ígéretekkel megnyerje és forradalmasítsa az utcák tömegét, oly mértékben, hogy az utcanép a hónap végén kierőszakolta az ő miniszterelnöki kinevezését. Ha apám egészséges és cselekvőképes, ő mint már többizben miniszterelnök, kellő rutinjával és nagy erélyével meg tudta volna gátolni Károlyi hatalomra jutását. — Károlyi miniszterelnöksége annak a páduai fegyverszünetnek a felorítását hozta magával, amelyet még apám készített elő, amikor a bécsi kormánynyal egyetértésben különbékét kért Ausztria-Magyarország részére az Antanttól. Az így létrejött, nemzetközi joghatályú páduai egyezmény a Monarchia Egész területét mentesítette ellenséges megszállástól. Ezt az Antant-hatalmak parlamentjei is jóváhagyták, azzal, hogy készek a monarchiával, lényeges területi áldozatok nélkül, különbékét kötni. Károlyi azonban nem elégedett meg a páduai fegyverszünettel, amiért az nem az ő kezdeményezése volt, hanem semmibe véve azt Belgrádban Franchet d’Espereray francia tábornokkal is sokkal rosszabb fegyverszünetet kötött, amely már nem foglalt magában intézkedést a fegyverszüneti vonalra, a monarchia területének a megszállástól mentesítésére is. Ezt a hiányt aztán a „győztes” cseh, román és szerb kormányok arra használták fel, hogy csapataikkal tetszésük szerint szállták meg Magyarország területét. Ellenállás nélkül, mert Károlyi hadügyminisztere, Linder Béla hírhedt jelszavával, hogy „nem akarok többé katonákat látni!”, egyszerűen szélnek eresztette az országhatárok megvédésére még biztos erejű magyar haderőt, ebben a történelmileg legveszélyesebb időben. Az igy önként betessékelt ellenség többé nem ment ki. — így lett Trianon. A spanyol-bacilus miatt. LONDONI LEVÉL Változnak az idők, az emberek és a királyi díszelőadások. A minden év novemberi Royal Variety Performance, amelynek fővédnöke és díszvendége Erzsébet anyakirálynő, hagyományos angol esemény, hagyományosan angol közreműködőkkel és atmoszférával. Legalábbis eddig az volt. Az idén azonban az anyakirálynőt és az illusztris vendégeket nem az ismert és megszokott angol sztárok szórakoztatják, de ő a Magyar Állami Népi Együttes tánccsoportja. Hírek szerint az anyakirálynő személyes óhaja volt, hogy a temperamentumos, dinamikus magyar táncosok, akik már többször vendégszerepeltek Londonban s legutóbb alig néhány hónappal ezelőtt — föllépjenek a királyi díszelőadáson. Ez természetesen jó emlékeztetőül szolgál arra, hogy az angol királyi családnak oka van a magyar tánchoz, magyar muzsikához való vonzalomra — a nem is túlságosan messzi múltból eredő magyar családi kapcsolat révén. Az erdélyi előszentgyörgyi kastélyban született és nevelkedett az a szépséges grófkisasszony, Rhédey Claudia, aki, mint debütáns a bécsi udvari bálon találkozott Alexander of Würtemberg herceggel. A találkozásból szerelem lett és Rhédey Claudia 1835-ben házasságra lépett Alexander herceggel. Morganatikus házassági volt, amelyet nem kevés intrika igyekezett megakadályozni. Boldogságuk azonban rövidéletű volt — Rhédey Claudia szenvedélyes lovas volt — modern udvari krónikások gyakran emlegetik, hogy Anna hercegnő talán tőle örökölte a sport iránti rajongását és tehetségét — 1841-ben azonban, hat esztendővel a házasságkötés után végzetes baleset érte, lezuhant lováról és szörnyethalt. Rhédey Claudia és Alexander herceg házasságából egy fiúgyermek született, Francis, Teck hercege — a későbbi Mary királyné édesapja. Mary királynőnek II. Erzsébet angol királynő nagyanyjának és Erzsébet anyakirálynő anyósának Rhédey Caludia, az erdélyi magyar grófnő — a nagyanyja volt tehát. Nem kétséges, hogy Erzsébet anyakirálynőnek minden eszébe jut majd novemberben a londoni palládium díszelőadásán, amikor a magyar táncosokat nézi s talán fölmerül benne a gondolat: eljártak-e vajon egy magyar táncot is azon a bécsi udvari bálon, amelyen Würtemberg hercege valamennyi tánc mellé beírta nevét Rhédey Claudia táncrendjébe. A magyar táncegyüttes természetesen a gálaest programjának csak egy részét képezi — fellépnek a híres New York-i Harlem Táncszínház művészei, a világ egyetlen néger Balet-társulata. A színház rendezői és koreográfusai fáradhatatlanul kutatnak a New York-i néger negyed, Harlem tánctehetségei után, a szó szoros értelmében az utcákon toborozzák őket, valamennyien Harlem szülöttei, akikből aztán nagyszerű klasszikus táncosokat nevelnek. A harminctagú balett-társulat kirobbanó sikerrel szerepelt augusztusban a londoni Saddler Wellsben s annak a sikernek tulajdonítható, hogy most ismét felkérték a királyi díszelőadáson való vendégszereplésre. A New York-i Harlemben született az az énekesnő is, aki sztárja lesz a gálaestnek: Josephine Baker. Őt is Harlem fedezte fel és onnan indult el Franciaországba, hogy aztán meghódítsa, nem csak Párizst de az egész világot. Budapesten is vendégszerepelt a Royal Orfeumban a harmincas évek elején és lázba hozta a fővárost. Josephine Baker most 68 esztendős, Franciaországban él, körülvéve 12 fogadott gyermekétől — 12 gyermek a világ különböző földrészeiről — minden faj képviseletében, Josephine Baker nagy álmát, az emberiség igaz testvériségének gondolatát szimbolizálva. Az est férfisztárja pedig az énekes, aki borbélyinasként kezdte New York olasz negyedében és onnan emelkedett a könnyű műfaj ranglistájának első vonalába. Perry Como, Vándor Péter A magyar tánc és az angol királynő