Amerikai Magyar Világ, 1975. április (12. évfolyam, 14-17. szám)

1975-04-20 / 16. szám

AMERIKAI MAGYAR VILÁG REQUIEM EGY KALAPÉRT Irtai KUTASI KOVÁCS LAJOS Többször írtam már a­­ kalapomról. Ám vannak az ember életében efféle tárgyak, melyek élete részévé válnak. Ilyen lehet egy kedves nyakkendő, töltőtoll, kedvenc pipa, megszokott írógép és­­ a kalap is. Ha hirtelenjében most leltároz­nám életem efféle dolgait, jónéhány tárgyat említhetnék. Első helyen az Írógépemet, mely hét éve van a birtokomban. Brazil gyártmányú Olivetti. Természete­sen brazil írásjelekkel és betűkkel, de már hozzászoktam a használa­tához. Nem szólva arról, hogy a hosszú magyar ékezetek hiánya arra ösztökél, sőt kényszerít, hogy minden legépelt írásomat legalább egyszer átnézzem, elolvassam. Úgy vélem, az író egy idő múltán bizalmas barátja lesz az Írógépének. Egy kicsit cinkosok is. Hiszen az írógép a tanú. Sok olyan írásról tud, ami soha nem jelent meg sehol, amit az író leírt, aztán papírkosárba dobott, megsemmisített. Ám az Írógép „tudatában” vagy tudattalanjában” nyilván ott élnek ezek az egyszer mégiscsak legépelt írások. Hozzám tartozik a faragott gyökérpipa. Valamivel idősebb az Írógépnél. Ezekben kaptam, a szaracénok egykori sasfészkében, Monte Carlótól kőhajításnyira. Amikor rágyújtok, a pipafüstön keresztül szinte ma is látom a középkori vár zeg­zugos utcáit, tornyait, mohás falait. Hozzám tartozik a brazil rongybaba — cipelem évtizede már országokon és földrészeken át. Nem játék ez, hiszen fontos szerepet játszik Brazíliában az afrikai szertartásokon , a ,,macumba”-kon. S kedvencem az az amerikai zsinór-nyakkendő. A zsineget összefogó plasztikba egy csörgőkígyó farkát és két méregfogát aplikálta be ügyesen egy arizonai indián. S akad még néhány. A Kanári-szigeteken vásárolt szép mandzsetta-gomb, a Lisszabonban szerzett miniatűr toledoi kard. S más efélék. Ám most szegényebb lettem egy kedves tárggyal, a már többször megénekelt kalappal. Megírtam már e jeles fejfedőről, hogy miképpen jutottam hozzá: László Gyula barátom, a neves régész és művész aján­dékozott meg vele. Azt is megírtam, hogy amikor Amerikában jártam egy apacs indián, aki barátjává fogadott, ebben a kalapban járta el nekem a „barátság táncát”. Sokat alakítottam ezt a kalapot, mire megtaláltam a nekem legjobban megfelelő formáját. De most már hozzám tartozott egészen. Hogy „hozzám nőtt”, azt nem írom le, mert a későbbi események — mely miatt ez a „kalap requiem” íródott — az ellenkezőjét bizonyítják. A minap este egyik barátomhoz igyekeztem aki a Keleti Pályaudvar közelében lakik. Ott szálltunk ki a szép pesti Metróból a Baross téren a feleségemmel s lassan andalogtunk. Igen szépen képezték ki ezt a teret a Keleti előtt, aluljárókkal, lépcsőkkel, folyosók­kal, üzletekkel. Sok ízléssel, praktikusan és ötletesen. A Keleti roppant csarnoka és imponáló homlokzata a Milleneum Magyarországa. A Metro-állomás, mozgó­lépcsővel, márványborítással, rejtett világítással — a Jelen. Korok efféle találkozása mindig elgondolkod­tat. _ Éppen a fölfelé vivő lépcsőre léptem, amikor érzem, hogy valaki hátulról leemeli a kalapomat. Buta tréfára gondoltam. Rosszabb volt. Nem tréfa, hanem valóság. Egy suhanc leemd^ a l^al^ppr^aj és elrohant vele. Mire fölocsudtam a suhanc s vele a kalapom, eltűnt a Baross-téri labirintusban. Buta kis tolvajlás volt ez, egy hülye suttyó vállalko­zása. Ám eszembe juttatta azt a jelenetet, amikor­­ Bostonban villamos állomáson az apacs indián vette le a fejemről a kalapot — hogy táncoljon — s aztán a szertartás után visszatette a fejemre nagy gonddal és gyengédséggel. Annak az apacs­ indiánnak semmi olyan „hasznos" foglalkozása, mestersége nem volt, amit a mi társa­dalmunkban „rendes munkának” számítanánk, így ezt az indiánt bízvást nevezhetné némely „civilizált” fehér ember a szokott pökhendi fölénnyel „vadem­bernek”. S ha összehasonlítom ennek a „vadember­nek” a viselkedését ennek a magát nyilván „civilizált­nak” valló pesti suttyóéval, hát ugyancsak apacs barátom felé billen a mérleg nyelve. A jelenség nem is rendkívüli. Aki — mint jómagam is — sokat foglalkozik a „primitív” népekkel és ismeri őket s ráadásul átélte a huszadik század fél évtizedét, pontosan tudja, hogy a „vadak”, az igaziak nem ezek között a népek és törzsek között találhatók, hanem a mi „civilizációnkban”, a mi társadalmunk­ban, melyre minden ok nélkül még büszkék is vagyunk... fordulva feléje. — Olyan magas, fehér hajú... festett a haja, meg a szája is. Mindig azt mondja: aranyoskám! Meg azt: jaj, Laci, ez aztán a meglepetés! — A kislány felnőt­­tes-pipiskedő hangon utánozta az ismeretlen nőt, aztán felállt. — Bemegyek a vízbe. A bácsi nem jön? — Majd később. Menj csak. Elgondolkoztam. Az apa most ott van a lakásban azzal a fehérre meszelt fejű nővel, a kislányt pedig elküldte a strandra... még fagylaltra valót is adott neki, biztosan. Úgy látszik, eltaláltam: a kislány egy vaníliát nyalo­gatva jött vissza, s csuromvizesen leült. — Szoktál labdázni? — kérdezte. Megvártam, míg végez a fagyival, csak akkor válaszoltam: — Szoktam. —­ Akkor gyere, játsszunk! Játszottunk egy partit, jobb kedvünk lett, és melegünk. Beugrottunk a vízbe. Az apa csak órák múlva került elő. — Ágikám... azt hittem, sose talállak meg ebben a nagy tömegben! Gyere fürödni! Ágika nem szólt, ment. Később láttam őket, az apja kézenfogva vezette a fagylaltosbódé irányába. A vízben egyszer ismét egymás mellett bukkantunk fel. Az apa nem volt a közelben. — No, Ágika! Hogy vagy? — Én jól — felelte Ági, kis karjával elkapva a be­tonfal korlátját. Ott maradt lógva, a vizes haja fejére tapadt. Kicsiny, ázott madárka a nap alatt. Rám né­zett nagy fekete szemével, még egyszer mondta: — Én jól vagyok. MIKES MARGIT: HULLÓCSILLAG Te, ki csillagként világítottál lehullasz már vakon kiégve. Szikráztál magasra lendülve s most Suhanó meteorrá váltál. És fordul a földünk tengelye s fordulunk tavaszból a nyárba, de te csak jégbe, zúzmarába, a halálnak nincs nyara, csak tele. Jaj százmillió napból a fény nem pezsditheti föl a véred, már fagykarjába szörít téged a halál a szenvedés tüzén, már csak ott lobbansz lengő hullám, lebegsz a lét s a nemlét partján. EMBEREK ÉS ESETEK ÁGI A kislány nyolcéves lehetett. Többször is láttam, ott napozott a strandon az apjával, nem messze tőlem. Egyik ismerősöm mondta: a szülők elváltak, az apja neveli a kislányt. Harminc év körüli, magas, napbar­nított férfi volt. Együtt szoktak úszkálni a medencé­ben. Valamelyik nap a kislány egyedül jött a strandra. Mellettem terítette le a gyékényt. — Csókolom — mondta, inkább megszokásból, gyakran láttuk egymást. — Apád nem jött el? — kérdeztem, rádiómmal babrálva. — Nem — felelte komolyan. — Egy néni van nála. Nem szóltam egy ideig, a kislány lefeküdt, kiterí­tette magát a napnak. A rádió szólt. . .féni" - kérdeztem, nem NAPOS OLDAL Az agglegények egészen biztosan nem okosabbak, ügyesebbek, strammabbak, mint a nős emberek, csak őket nem figyelmeztetik olyan gyakran arra, hogy mindent pancserul csinálnak. - o-Két nyugdíjas találkozik. „Miért haragszol rám?” „Na hallod. Én mindig megkérdezem tőled, hogy vagy, de­­te sohasem érdeklődsz nálam...” „Na jó. Hogy vagy?” „Ne is kérdezd.” - o -„Bizonyos korban már önkínzásnak tekinthető, ha az ember olyan kirakatokat nézeget, amelyekben tükör van.” • -o-Egy bölcs ember visszaemlékezéseiből... Az úgynevezett középső évek azok a szép, csendes, békés idők, amikor a gyerekek már kirepültek a házból, s amikor még nem kell segíteni az unokák nevelésében. Ezek az esztendők általában körülbelül hat-nyolc hónapig tartanak. - o -Nem jó, ha h­ó mindig gazdasági ügyekkel hozakodik elő, gazdasági ember pedig csak mesékkel. - o -Ha egyes emberek végre alaposabban önmagukba néznének, utána már elég dolguk lenne saját magukkal, hogy másokat békén hagyjanak. - o -A legbutább beosztott is elég okos ahhoz, hogy a legbutább főnökkel elhitesse, hogy az milyen okos. e&Viari­a­m-M­amila .ttaylégp /i h­ifit. ÖLTEM Kétszer... Mikor az asszony először jött hozzám és megmond­ta, habozás nélkül rávágtam: menj, vetesd el. Hiszen, ha megszületne, nem tudnánk miből eltartani. Elment és elvetette. Sokáig csendes volt aztán, s kedvetlen. Én is. Mikor másodszor is megtörtént ugyanaz, órákig .Folyt, a 11. oldalon) 9. oldal

Next