Apostagi Napló, 2000 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2000-01-01 / 1. szám

2 APOSTAGI NAPLÓ 2000. január Adalékok az ezeréves Apostag történetéhez Községünk „őstörténete” komoly kutató­munkával megalapozottan megírt Klajkó Leonóra-Valaczka András: „Apostag” c. műben olvasható. Részemről csak megerő­síteni tudom, hogy ősi településünk - mint a kora Árpád-kor „főemberének” udvarhelye­­ nem szerepelt azok között a jobbágyfaluk között, melyeket István királyunk a Veszp­rém-völgyi görög apácáknak adományozott. Ezt saját kutatásaim alapján állíthatom, kö­zel 20 éve annak már, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Levéltárában szemé­lyesen olvashattam István király diplomájá­ban (adománylevelében) - görögből latinra, majd magyarra fordítva- a szóbanforgó job­bágyfalvak jegyzékét, állíthatom, egyik falu neve sem emlékeztetett az „Apostolok­­-Apostol” elnevezésre. Két régészeti leletről kívánok szólni: a fa­lu „őstörténetére” utalnak. Több mint két évtizede annak, hogy az apostagi labdarúgó­­pálya mögött húzódó szántóföldek egyikén - mélyszántás közben - az eke kifordított egy hamvak tárolását szolgáló, fekete (ége­tett) cserép urnát. 5 kicsi (ugyancsak fekete) agyag­ kancsó volt elhelyezve körülötte. (Ez a leletegyüttes a dunavecsei tájmúzeumba, onnan a megyei múzeumba került.) Fantázi­ámat erősen foglalkoztatta az urna. A formá­ja volt érdekes, „nyakán” egyszerű hullám­vonal volt az egyetlen díszítés. Utánanéztem történelemkönyvekben, lexikonokban, hon­foglaló magyarjaink elégették-e halottaikat? Vándorlásaik során éltek kazár törzsek szomszédságában, átvették-e azok szoká­sait, hogy pl. a harcban elesett vezér tetemét máglyán elégették, a hamvakat urnába he­lyezték. Romantikusnak találtam azt a felte­vést, hogy az elesett „főember” hozzátarto­zóinak könnyeit gyűjtötték, helyezték el az urna körül talált kis kancsókba. A megyei múzeum régészeti osztályának vezetőjével beszélgetve kiderült: a Kárpát­medencében, a régészeti, feltárások során nem találtak hamvakat őrző urnát, semmi jel nem mutat arra, hogy honfoglaló őseink el­hamvasztották volna halottaikat (I. László királyunk törvényileg szabályozta a temetők rendjét, kápolnák építését... stb.). A szóbanforgó leletegyüttes a honfoglalás előtti korból származik. Tekintve, hogy a védőtöltés mellett, amíg a védgátépítés so­rán szét nem hordták - avar gyűrűsáncok voltak valamikor régen, így feltehető, hogy avarkori ez a lelet. (A kis kancsókba élel­met, pl. magokat raktak.) Egy másik „lelőhelyről” is szólnunk kell: községünk keleti határán, a csatornaparti dű­lőben, Kara Mihály barátunk szántóföldjén, erdőtelepítéshez mélyszántást végeztek, így kerültek felszínre cseréptöredékek. (Erre a „lelőhely”-re Hopka Sándor helytörténeti kutató, a dunaegyházi Tájház vezetője buk­kant rá, s engem úgy tájékoztatott, hogy fel­tehetően Árpád-kori települést rejt itt a föld mélye. A már említett múzeumi beszélgetés alkalmával erre a „feltárás”-ra is rákérdez­tem. „Két település nyomvonalai is kivehe­tők ezen a helyen ” - mondta a régészeti osz­tály vezetője (ő személyesen is megnézte ezt a lelőhelyet). A Kecskemétre beszállított le­letanyagot tanulmányozva a megyei régé­szek azt állapították meg, hogy ismét csak honfoglalás előtti időkből származó leletek­ről van szó, nem Árpád-korabeliekről. Beszélgettünk még a megyei múzeumban az ősi apostagi templomról, a rotundáról is. Az az álláspont „erősödött meg” a beszélge­tés során, hogy a rotunda felthetően a Duna partján (a mai református templom helyén) a Duna jobb partján állhatott, a Duna előtte folyt el. (Erre lehet következtetni, hogy László kalocsai érsek 1318-ban, amikor ta­nácskozásra hívta püspök társait, levelében így ír: ...„hozzánk Apostagra kell jönnötök, ami a Duna mellett van, Földvár fölött...” (Idézet az Apostag c. műből). Lehetőségem volt 11 régi „rézmetszet”-es térképet tanul­mányozni. A 11-ből 9 a Duna jobb partján (dunántúli parton) tünteti fel Apostagot. Az észak-déli irányú Duna medrének nyugatra „tolódása során (a folyómeder vándorlás” tudományosan bizonyított jelenség) a folyó „megkerülte” a rotundánkat. (1878-ban, a védgát építésekor még inkább a dunántúli dombok felé „szorították” a Dunát.) Végezetül egy feltevésemet ismertetném még. (Ezt nem beszéltem meg a múzeum­ban.) Az ismert megyei monográfia a közsé­günk őstörténetét ismertetve arról ír, hogy a község határában volt egy „Várhat” elneve­zésű magaslat. Sokat töprengtem, hol lehe­tett az említett hely. Véleményem szerint a „Hulló-tó” partján található agyagdombról lehet szó. Amíg ugyanis a védgát el nem ké­szült, a Duna vize áradáskor (márpedig 30 valahány ilyen esetet jegyeztek fel) idáig jött ki. (Ezért építették 1930-ban, a tó keleti partján a „nyári gátat”, melyet a nép „ínsé­­ges­ töltés”-nek nevezett el. Erről még a ké­sőbbiek folyamán írni fogok.) Régebben Hulló Dániel háza állt az általam feltétele­zett helyen. Ma Kiss Józseféké ez a ház. Azért ezt a pontot gyanítom a „Várhat” el­nevezésű helynek (szerintem egy agyag­dombra épített „földvár” volt ez), mert azt már személyes tapasztalatom alapján állí­tom, hogy a szóban forgó háztól keletre - Kőszegi Lukács portájával bezárólag - egy homok­vonulat húzódott itt, melynek déli oldalán temető volt. Az 1930-as évek elején „számolták fel” ezt a régi római katolikus te­metőt. László királyunknak a már említett királyi rendelete kimondta: a temető egyik végében kápolnát kell építeni „cinterem”­­mel (cinterem , a templom, kis-templom fallal körülvett belső zárt udvara). Feltehető, hogy a kis-templomot, kápolnát a „Várhat” dombra, az ott felépített földvár helyére épí­tették. (A rómaiak idejében „őrtorony” is állhatott itt.) Helytörténeti „kalandozásaink”-at folytat­juk. Jeligénk: „A múlt csak példa legyen most”. Január Nappali enyhe időjárást hozott a 2000. év első hónapjának első fele. Éjszakán­ként fagyott ugyan, de fokozatosan ol­vadt a tavalyi hó. A mi vidékünkön is belvizessé vált a határ. Ha korszakváltást nem is jelentett a 2000. év január 1-je „dátumváltás”-­ igen, mert ezután kettes­sel kezdjük a keltezést. Gondjaink nem lettek kisebbek: a kará­csonyi „kiköltekezés” következménye­ként magunkkal hoztuk az óévből a „rezsi­­költségek” kifizetetlen csekkeit, bizonyos energiaárak, gyógyszerárak magasabb fó­ban emelkedtek, mint a nyugdíjak. Igaz, azzal kellett volna kezdenem, hogy „Istennek hála!” megértük a 2000. évet. A statisztikusok az új évet úgy te­kintik, mint a XX. sz. „záró év”-ét. (Ezért aztán az esedékes népszámlálás is 2001- ben lesz.) A Baráti Kör közös „szilveszterezése”­­ a rendezvény résztvevőinek számát, il­letve a síkos utak és a köd miatt, csak 50%-osra sikerült, az előzetes jelentke­zőknek csak a fele jött el. Kis társaságunk mégis remek hangulatban köszöntötte a 2000. évet. Egyik kedves dalkörösünk­­ a Himnusz és a Szózat után (koccintás előtt) elmondta az édesapjától tanult új­évi köszöntőt, melyet az alábbiakban közlünk: „Adjon Isten minden jót. Öt-hat tyúkot, „jó tojót"! Hízott disznót, sok hurkát, tele pincét, dús kamrát! Gond ne bántsa a gazdát az új esztendőben! Adjon Isten bő termést, rengő-ringó szép vetést! Egészséget, vígságot, békességet, jóságot! Boldogság és szeretet töltse be a szíveket az új esztendőben! "

Next