Aradi Közlöny, 1923. augusztus (38. évfolyam, 166-189. szám)

1923-08-01 / 166. szám

Arad, XXXVIII. évf. 166. szám. « Ara­d fel.1923. augusztus 1. Szerda Szerkesztőség Arad, Acsev-palota. Kiadóhivatal: öulv. Regele Ferdinand 7. (József főherceg-et.) (Aradi Nyomda Vállalat.) Sürgönyeim: Közlöny, Arad. Telefonszám: Szerkesztőség és kiadóhivatal 151. Közlöny POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. * Főszerkesztő: STAUBER JÓZSEF. * ELŐFIZETÉS HELYBEN ÉS VIDÉKEN. Egész évre ... . ... 482 Lei. Fél évre ........ ... 216 Lei. Negyed évre ... ... 108 Lei. Havonta . ... ... 86 Lei. Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel.­­ Megjelenik naponta reggel. Átértékelés. A német pénzt meg­­­­fyzu­k a külföldi tőzsdéken s ha holnap a newyorki távirat a márka egysége előtt négy helyett ötöt vagy hatot fog írni, nem jelent már megdöb­benést senkinek, aki a német papi­ros körül érdektelve van. Még so­káig tartott, amíg az összeomlást a németek fél és beismertek , ma már leszámoltak és számaln­ak ve­le. Végre kezdenek hangok szólal­ni és keresik a bűnöst. Ki a bűnös? Inflációs gazdaságpolitikusok most a Ruhr-megszállás hetedik hónap­­jában, kezdenek sejteni­ valamit, hogy a márkát talán mégsem kül­ső politikai erők morzsolták ösz­­sze, hanem bibliai módon maga a birodalmi bank, egy túl folytono­san hígított levessel a­karom­ csil­lapítani a tömeg étvágyát. A leves­ből. igy ma már mindenkinek ju­tott, de hig és tartalmatlan­, s nem tudott jóllakni belőle senki. — A márka halálbetegsége a kuár-raeg szállással kezdődött, mikor a né­met kormány s a szuverén birodal­mi bank hadviselésre határozták el magukat. De a hadviselésben s erre Montecuccoli előtt és óta jelentéktelen kaliberű álla­mfé­r-fiak is rájöttek már — pénz kell, külö­nösen kell egy olyan hadviselés­hez, aminek nincsen más f­­uyve­re, ágyúja, kardja, mint a pénz s a Ruhr-háborúban az ágyú és fe­szi lővas csak a franciák közéb­en volt, a német ágyú csak a pénz le­hetett. Tíz millió embert hét hóna­pon át pénz­munícióval látni el , nem kellett nagy stratégának lenni hozzá, hogy egy illetékes előre­mon­dj­a a csődöt. Ebben a hét hó­napban a bankóprés hét új billiót öntött a már cirkuláló tizenkét bil­lióba. A pénz értéke ötszörösen nulla alá sülyedt, az értékcikkek árai tíz és százezerszeresen fel­szöktek. De higyjük el, hogy ez, ha nem is gazdasági, hanem poli­tikai programm volt, csak most, hetedik hónapban eszmélnek, nem illett volna-e párhuzamosan a pénz értéktelenedéssel módot adni a súj­tottaknak, ha nem is a pénzüket, ide a munkájukat állandó értékű kontókba helyezhetni ? Most kez­dik követelni, hogy a birodalmi bank aranykontót nyisson, ahol a ném­et középosztály, a kereskedő és a munkás időről-időre megóv­hatja az értéktelenedéstől a pén­zét. Egy ideig erre a célra szolgál­ta­k a tőzsde részvényei. A mun­kás, a kistőkés, a kereskedő­­rész­vényt vásárolt, s a kurzusok meg­lehetős arányban emelte­k az el­züllő pénzzel. De, eltekintve az amorális jellegétől az aktusnak, sokáig tartott, míg a részvénytu­lajdonosok megtudták­, hogy min­den nyereség csak veszteséget je­lent, mentői többet keresnek, arany értékben csak kevesebbet kapnak. Ha valaki hét hónap előtt ,1000 dol­lár ellenértékéért a legjobb német ipari papirost vásárolta is, ha ma, szédületes számnyereségek után, eladná részvényeit s a pénzét visz­­szaváltaná dollárra, legföljebb 50 percentjét kapná az akkori arany­­értéknek vissza.­ A kurzusok és árak felszökésének a pénz arányta­lanabb értéktelenedése volt a föl­tétele. Egyik groteszk jelen­tősége az inflációinak a nagy pénzszűke, a­miben a német ipar és kereskede­lem vergődik. A 40—50 percentes pénz már olcsónak számít, de így is csak nehezen kapható. A döb­benetes márkabevételek­ nem me­legednek meg a tulajdonosoknál, a pénz óráról-órára kevesebbet ér és a kereskedő kénytelen este el­dobni, valami távoli áru­­­elegébe fektetni napi keresetét, ha nem akarja, hogy reggelre ébredve a táviró ötvenpercentes veszteséget hirdessen neki, így mindenkinek már csak pénze van és minél több a papír,­­ annál kevesebbé van pén­ze. A német állapotok­ ma már csak abban különböznek az orosz­tól, hogy a bolsevisták politikai céltudatossággal tették tönkre a pénzüket, mint a kapitalista gaz­dálkodás megvetett értékmérőjét , míg a német politikusok a felnö­vesztett papírpénz-kazallal mester­séges és erőszakos értékeszközt teremtettek, egy furcsa állatot, a­mi önmagából táplálkozott s a sa­ját erejét szipolyozta ki. Természetes, hogy Ugas­­élet­föltételek mellett az emberekben egy morális kicserélődési folya­mat indul el, egy folyamat, ami­nek első mozzanata minden érté­ket átértékelésre, egy új morál, amit alacosny ösztönök­­és a két­ségbeesés juttatnak hangos szó­hoz. Inflációs országokban minden harmadik ember automatikusan ka­landoz — ha nem emberi, hát üz­leti értelemben. A­ vad nyereség­­vágy, aminek egy elkeseredett me­nekülés a rugója, magával söpri a kölcsönös kímélet, a bizalom és jószándék feltételeit s egy mezte- F­­takarékos Ferenc József. (Az tekintélyesebb volt a csá­szárnál.) Wölfling Eipót, a volt­­Lipót Szalvátor Habsburg-főherceg a na­pokban adta ki érdekes memoár­jait, amelyekben a Hab­sburg-ház egyes tagjait élénken jellemzi. Az emlékiratokból a következő érde­kes részt egy jugoszláviai lap nyomán közöljük. A császár után Albrecht főher­ceg élvezte a legnagyobb tekin­télyt az uralkodó családban. A te­kintélye szinte egyenrangú volt a császáréval, sőt bizonyos tekintet­ben még túl is szárnyalta amazt. Egy élő Habsburg, akinek a nevé­hez egy nagy ütközet győzelme fű­ződik ! Custozza emléke és a tá­bornagyi rang az összes főherce­gek fölé emelte Albrechtet, aki pe­dig a családi lépcsőzetben akár­hány mögött állott volna. Az ural­kodó szemében Ő többet jelentett, mint Taaffe, Beck, az öreg Tisza, Lichtenstein Ferenc és Montenuo­­vo együttvéve. Ha a főherceg csa­ládi gyűléseken együtt voltak, az uralkodó mindig fölkelt, az ajtóig sietett a nagy csatanyerő elé, pieg kérte, hogy foglaljon helyet és pi­henjen. Mindezeken felül Albrecht a monarchia egyik leggazdagabb embere volt, ami ugyancsak meg­erősítette függetlenségét és kifénye­sítette már-már halványodó dicső­ségét. Ha Bécsbe érkeztem, nála, a tábornagynál is rögtön jelentkez­nem kellett. A király minden alka­lommal megkérdezte, hogy vol­tam-e már Albrechtnél is. Nos hát ő, az öreg úr, ugyancsak rossz vé­leménny­el volt a Pucher-f kávéház­­ról. Azt mesélték neki ugyanis, hogy ott csupa zsidóval barátko­zom. Ezt vetette mindig a sze­memre. Mivel nagyon rövidlátó volt, olyan közel jött hozzám, hogy szín­­e eltaposott. És rámförmedt: — Mit keresel te mindenféle hírhedt helyiségben ? És minek érintkezel csupa zsidóval és effélé­vel ? Ez nem való egy főherceg­hez . 1890-ben anyámmal is két nő­véremmel Salzburgból Pólába utaz­tünk és egy kis kerülőt tettünk Ar­con keresztül Itt jelentkeznem kel­lett Albrecht főhercegnél. Igen ám, csakhogy nem volt velem csupán egy tengerészegyenruha s annak is otthon felejtettem a sapkáját. Anyám, mikor látogatóban volt Albrechtnél, elmesélte, hog­­ mi­lyen zavarban vagyok. A nagy hadverő megnyugtatta: Dipólnak majd adok egy sap­kát az enyéim közül. Sapka nélkül nem szaladgálhat a világon . . . Kaptam tehát egy sapkát a cus­tozzai győzőtől. Egy felül kes­keny, alul széles csonkakúpot, egy lehetetlen sapkát, aminőt a tábor­nagyon kívül senki se viselt és senki se mert volna a fejére tenni. Olyan volt, mint Radetzky apánk testet öltött hajdani hadserege. — Még maga a király se hordott ilyen ősi formájú sapkát, már az övé is inkább hajlott a derékszög­höz, mint a hegyes szöghöz. Eljö­­vet, már az előszobában megszaba­dítottam magamat a dicsőséges fej­dísztől s úgy mentem sétálni Ar­cóban, ahogy ma is mennék : ha­jadonfővel. Pedig a curtozzai győ­ző szerint lehetetlenség így szalad gálái a világon Már egészen el is feledtem vol­na a sapkahistóriiát, ha legköze­lebbi bécsi látogatásomkor, a király maga nem emlékeztetett volna rá. — Tehát a fejeden volt Al­brecht sapkája ! Nagy megtisztel­tetés ! .. . Schoppenhauer, aki hosszabb ideig egy előkelő szálloda fable d‘hote-ján ebédelt, naponta egy­­egy arany lefizetésére kötelezte magát, ha az asztal körüli ülő tiszt urak csak egyszer is nem beszél­nek asszonyokról és lovakról. Per­sze megmaradtak az aranyai, de megmaradtak volna akkor is, ha az a lovakhoz és asszonnyokhoz egy harmadik beszédtémát is hoz­záfűz­: az egyenruhát. H­ihetetlen,­ milyen, fáradhatatlanok az egyen­ruhás urak az egyenruha mivoltá­nak megbeszélésében Berekik el tudtak róla csevegni. A főhercegek is katonatisztek. És Ferenc József is az volt. S neki azonfelül kitű­nő érzéke és éles, vágó szeme volt az egyenruházat minden apró rész­lete iránt. Jobban értett az egyen­ruha dolgaihoz, mint egy térpa­rancsnok. Sőt még az ezredszabó­­nál is jobban. S-fdt torié©*.

Next