Aradi Közlöny, 1926. január (41. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-01 / 1. szám
I Találkozásaim az Aradi Közlönnyel* Ifjúkori vers, mint világdiadal — Pestiekkel versenyző aradi lap. Amikor a cenzor bácsik nagyon, de nagyon szigorúak voltak. Az Aradi Közlönnyel tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor még ifjú voltam és az Aradi Közlöny már huszonöt esztendős volt. Egy nagy magyar alföldi városban diákoskodtam akkor és egy helyi lapba beküldtem zsenge írásaimat; versek voltak, az ideálomhoz, a helybeli színház szubrettjéhez. A lap valószínűleg kuriózumképpen leközölte verseimet és én erre nagyon büszke voltam. Akkortájban érkezett meg a bátyám Aradról és többek között kijelentette, hogy a legjobb vidéki lap az Aradi Közlöny s hogy felveszi a versenyt a fővárosi lapokkal is. Két teljes napig gyűlöltem a bátyámat ezért a kijelönéséért. — Hiába próbáltam a legerélyesebb vehemenciával előadott magyarázataim alapján bebizonyítani, hogy a legkiválóbb sajtótermék a világon az Alföldi Híradó, nem volt hajlandó elhinni. A bátyám rábeszélésére szüleim megrendelték az Aradi Közlönyt és én titokban önmagamban kénytelen voltam elismerni, hogy az Aradi Közlöny tényleg jó lap és némileg megközelíti az Alföldi Hiradó nívóját, amely az én verseimet leközölte. Másodszor Budapesten találkoztam vele. Húsvét volt és a New-York hatalmas tükrös terme zsongott az újságokra kiváncsi ünneplőktől. A vendégek kiabáltak: — Pincér! Pesti Hirlapót! Világot! Naplót! — De a kiabálást túlharsogta egy öblös hang, amely az írók asztalától szaladt szerte-széjjel a lármás kávéházban: • — Pincér! Aradi Közlönyt! Amíg ott ültem, többször is hallottam ezt az ideges, türelmetlenkedő felkiáltást: „Aradi Közlönyt kérek“! Az udvarias pincér mindegyik asztalnál mély meghajlással jelentette, hogy az Aradi Közlöny kézben van. Elhatároztam, hogy kiéheztetem a makacs újságolvasókat és addig nem hagyom el a kávéházat, míg kezembe nem kerül'' az Aradi Közlöny, ez a vidéki újság, amelyre még a pesti újságírók és olvasók is kiváncsiak, órákig kelett várnom, míg reám került a sor. Amikor vége kezembe kaptam az Aradi Közlöny hatalmaszámát, már nem csodálkoztam a kiváncsi pesteken. Hárman olvastuk egyszerre. Én ültem márványasztalnál és két kövér urimeber mögöttem, fülembe nagyokat szuszogva hajolt az újság fölé. Harmadik találkozásom egy vidéki redakcióban történt. Nyár, kánikula, uborkaszezon, anyaghiány, a szerkesztő úr ideges, nincs anyag, nincsenek események és még nem érkezett meg a mai posta. A nyomdászgyerek kéziratért rimánkodik, állnak a gépek és szegény nyomdászfiút, mintha ő volna mindennek az oka, a szerkesztő ur kidobja. Végre a posta megérkezik. A szerkesztő ur kezeibe kerül a cserelapok tömege és a lapok repülnek a szerkesztőség padlójára, csupán az Aradi Közlöny marad a kezeiben. — Ez az egyetlen vidéki lap mondja a Szerkesztő úr , amelyikből vágni érdemes és amelyikben események vannak. "Az olló működni kezd és a sunyin besettenkedő nyomdászgyerek vigyorogva hordja le a kéziratokat a nyomdába; nincs már anyaghiány, vannak már események, megjött az Aradi Közlöny. A negyedik találkozásom az Aradi Közlönnyel hatodik éve tart. Változatos, érdekes, és szép ez a találkozás. Hatodik éve folyik a kisebbségi sajtó nehéz küzdelme a változott viszonyok közé került kisebbségek érdekeiért, a konszolidációért és ebben a küzdelemben az Aradi Közlöny minig az első helyen állott. Az Aradi Közlöny az első pillanattól kezdve harcos újság volt: harcolt bátran az igazság fegyvereivel a magyar kisebbségért s én büszke vagyok hogy ennek az Aradi Közlönynek a katonái közé tartozom. És emlékszem, öt-hat évvel ezelőtt a cenzura lidércként ült a kisebbségi sajtón. Elfojtotta hangját, megállította vérkeringését még lélekzeni is alig tudott. Ebben a fullasztó levegőjű légkörben tehetetlenül letompított fegyverekkel állottak a sajtó munkásai. A cenzúra-bizottság akkor Aradon a Líceum épületében működött, a bizottság tagjai többnyire tanárok voltak, akik új hivatásukat olyan túlzott komolysággal és fokozott lelkiismeretességgel látták el, hogy a lapok üres hasábokkal jelentek meg. Szomorú mesterség volt akkor lapot csinálni." A távirati összeköttetés szünetelt, telefonok felett a katonai hatóságok rendelkeztek és trz anyag háromnegyed részét Aradból kellett kisajtolni. Nehéz munka volt, nem azért mintha nem történtek volna események, nagyrészét nem volt szabad megírni és ami a szerkesztőségi rostán megmaradt, annak nagy részét a szigorú cenzor húzta keresztül vörös ceruzájával. A cenzúra túlzott lelkiismeretessége akkor nemcsak a politikai vonatkozású cikkekre terjedt ki, hanem az erkölcsös tanárbácsik morális cenzúrát is gyakoroltak és vörös plajbász szántott végig az olyan cikkeken is, amelyek a legtávolabb állottak a politikától. Például ha Kerekes Julianna háztartási alkalmazott szerelmi bánatában marőszódát ívott, a cenzura irgalmatlan volt s örök homályba borította ezt a nagy jelentőségű eseményt. Kerekes Juliannák tartózkodtak akkor az öngyilkosságtól, nem volt érdemes, hisz még az újságok sem írták meg. Valószínűleg a cenzúra volt az oka annak is, hogy a fogyasztás csökkenése miatt a marószódában nagy kínálat mutatkozott. Nemcsak a külfölddel. Hanem a szomszéd városokkal és községekkel sem tudtunk érintkezni. Ha külföldi eseményekre éheztünk, kénytelenek voltunk megvárni a hegyaljai motorosokat és az állomásra, befutó vonatokat és interjút kérni az Aradról érkező utasoktól Kínos, számon és gorpítykes rmunkai volt ez: az addig fővárosi lapokkal versenyző Arad Közlöny Ht é® négy oldalas lapocskává zsugorodott. Lapzárta este hat órakor volt. Hat órára acenzúra-bizottság elé kellett térleszjteni a kéziratokat és szomorúan kellett néz- ' mink. Hogy az este félhétkor történt eseményei a másnap délben, vagy a márnán détetán megjelenő lan részére ..történtek meg.“ "Szerencsére ez a kétségbeejtő lidércnyo.- , más csak rövid ideig tartott. A szomorú ősz, a dermesztő tél és a reménytelepnek látozó tavasz után enyhülést hozott a nyár. Utasítátok" jöttek fentrők a cenzura más kezekben is- írült, akkor már bátran meg lehetett inni Rene- k és JuHannák tragédiáját, akik ismét onnan koccinthattak a maró szód-'v°!. Az emberek valamennyire szabadabban légezettek, a lanok okkal-móddal LmH a kizd'Hrre léptek, harcolni az igazságért és ennek a harcnak, amelyik ma is feolyik, az Aradi Közlöny mindig zászlóvivője volt. Az Aradi Közlöny negyven esztendején kiragadtam ezt a néhány évet, amelyben szélyesen szerezhettem impressziókat eme nagy, dicsőséges múltú magyar lapnak az érből. Küzdelmes néhány esztendő volt és a küzdelemben leggyakrabban a megnemelssel állottunk szemben, de azért ernyedtelenül folyik a harcunk a kisebbségek jogaiért, a konszolidációért, az erdélyi magyarságért. Pilisi Géza. Ratikianskellersbol kiadó. Korcsmahelyiség volt az Aradi Közlöny jelenlegi kiadóhivatala helyén. Az „Aradi Közlöny“ negyven esztendős jubileuma ezer és ezer lélekből fakasztott fel szebbnek szebb emlékeket, amelyek legtöbbje összeforrott az ,.Aradi Közlöny“ első éveivel. Ezeknek az emlékeknek vendégjárásából való Krön Lipót aradi vendéglősnek alábbi visszaemlékezése is, amely mint kortörténeti adat is érdekes Aradváros fejlődésének tekintetében. 1891-ben az „Aradi Közlöny“ kiadóhivatala és a nyomda az Acsev. palotának a parkra néző pincehelyiségében volt elhelyezve, míg a mostani kiadóhivatal helyén két oldalt korcsmahelyiség volt és a középen egy kis fűszerüzlet szerénykedett. A mostani nagy gépterem helyén, abban az időben, a Reich-féle cipőgyár és bőrüzlet létezett és a jelenlegi két szerkesztőségi szobában volt az én lakásom, amelyből egy szobát Horváth akkori főispáni titkárnak adtam albérletbe. Más világ volt és más emberek éltek abban az időben. A korcsmahelyiséget én béreltem Reich B. Károly főbérlőtől és az akkor padolt kis pincehelyiségben gyűltek össze naplnap után a megye, a város, a Máv és a pénzügyigazgatóság tisztviselői, állandó vendég volt Boros Béni, Hegedűs László, Purgly János és Atzél Péter báró főispán, akit különösen az egész környéken nagy hírnévnek örvendő és nálam készített gulyás meg pörkölt illata csalt be minden délelőtt. Nagy politikai viták színhelye volt akkoriban a kis korcsma, megbszéléseket tartottak, határozatokat hoztak itt a városi és megyei urak s én legalább egy héttel előbb tudtam arról, ami a tanácsokon később keresztül ment. — A korcsma virágzott, de azért hiányzott valami az örömömből: a cégér a bejárat felett. Ez ellen a „lukszus“ ellen ugyanis határozott kifogása volt az Acsevnek, mivel az igazgatóság külsőleg palástolni igyekezett, hogy a komoly épületben egy korcsma létezik. Eleinte nem érdekelt különösen a dolog, de később mégis szerettem volna, ha nyilvánosan is a nevemmel kerül összefüggésbe az üzlet jó híre. Szólam is emiatt Purgly János arnak, aki egy darabig váltig csak azzal az — akkoriban még új keletű — közmondással intézte el az instanciát: — „Tudja, fiam, a jó bornak nem kell cégér, ezt maga is láthatja“, — hanem azért az engedélyt mégis csak kiadta. De a suglizót már nem engedélyezte, pedig ez nagyon divatos játék volt abban az időben s egy kuglizó az udvar közepén nagyon emelte volna a ,,korcsma“ nívóját, így aztán lassan belenyugodtam abba, hogy le kell mondanom álmaim megvalósításáról, hogy például egy olyan Rathemskellerfélét csináljak a pincehelyiségből. * Rövidesen meg is váltam a korcsmától, amelyet Grünbaum kollégámnak adtam át. Ő aztán csinosított, padoltatott, kipadolta lassan az urakat is a korcsmából, míg végül aztán néhány év múlva az „Aradi Közlöny“ kiadóhivatala is „kipadolta“ onnan. Jön ! Jön ! Jön! Páris csillaga: Lilla Danuta !