Aradi Közlöny, 1926. április (41. évfolyam, 73-96. szám)

1926-04-01 / 73. szám

fm­n 7 r­V) N­y ' H­arminc éves a mozi. Paris kegyületes ünneppel emlékezett meg az évfordulóról Paris, március 31. Azok a kül­földiek s nem csekély számban magyarok, kik párisi tartózkodá­suk alkalmával a Nemzetközi Há­lókocsitársaság irodáiban váltják meg a visszautazásra szóló háló­kocsi jegyüket, nem is sejtik, hogy a boulevard des Capucines ez elő­kelő irodájában született meg a világon a legelső mozi, még­pe­dig kerek harminc évvel ezelőtt Ebben az időben a lejtős, nagy boulevardokon miéig a lóvasat csi­lingelt. A boulevard des Capuci­nes 14. száma alatt azonban ek­kor már ott pompázott és virág­korát élte a híres Grand Café, a­melyről annyi dal és költemény hangzott el, köztük nem egy ma­gyar költő ajkáról is. A Grand Café azóta megszűnt, az az érde­kes, hogy azóta sem akadt kávé­ház Párisban , amelyet Grand Ca­­féna­k neveztek el: a Grand­ Café megszüntetésével egy darab kor tűnt el a múlt századvégi Paris életéből, ennek emlékét kegyelete­­sen őrzik olyan formában is, hogy a nevét nem sajátítják ki más ká­­véház számára. Nos ebben a Grand Garéban ez­előtt körülbelül harminc évvel, egy téli estén, a kávéház hátsó helyi­ségében diner után próbáltak elő­ször mozgófénykép előadásokat rendezni. Természetesen belépő­díj nélkül, a kávézó, söröző, k­ikö­­röző közönség számára. A mozi­előadást a híres Lum­iére-fivérek vezették, akik Marey találmányán elindulva, konstruálták meg az első vetítőgépet. Az előadásnak óriási sikere volt, hamar elterjedt a híre s az egyszerű kávéházi hátsó helyi­ségben tartott primitív előadás nemsokára megvetette a mai mo­dern, hatalmas francia filmipar alapjait is. Később azonban a kávéháznak az egyre szaporodó mozik kezd­tek konkurenciát csinálni, az élet is lassan átalakult , az emberek­nek kevesebb idejük maradt órák­­hosszat üldögélni s a Grand Café néhány­­évre rá örökre elhúzta re­dőnyeit s az örök recept szerint, az idegenforgalom megnagyobbo­dásával a régi kávéházi helyisé­gekből modern irodák lettek. Sgy ma már­­tulajdonképen semmi sem maradt meg a régi Grand Ca­­féból... Páris városa tegnap kegyeletes ünnep keretében ünnepelte meg a harmincéves évfordulót, amely tu­laj­don­k­ppen túlságosan, rövidnek látszik s a 14. boulevard des Ca­pucines alatti házban emléktáb­lát lepleztek le, amelyet Guuillau­­min, Paris városának polgármes­tere vett át a város tulajdonába. Az emléktába a következő fel­írást tartalmazza: „1895. december 28-án itt folytak le az első nyilvános mozgófénykép előadások a Lu­­miére-testvérek által feltalált vetítőkészülék segítségével“. A fiatalabb Lumiére-fiviér, Tout's Lumiére, akinek a sors jóvoltából még volt módja az ünnepélyen résztvenni, meghatottan köszönte meg a Hálókocsitársaság irodá­jában összegyűlt előkelőségek gratulációit. Az ifjabb Lumiéré őszhajú, törékeny öreg úr, aki épen tegnap, az ünnepély napján ünnepelte 76-ik születési évfordu­lóját is. Hindenburg visszautasította Ausztria érdemrendjét. Az osztrák kormány nem tudta, hogy német állampolgár­­nak nem szabad idegen rendjelet elfogadnia. Bécs, március, 31. Diplomáciai körökben mostanában sokat mu­latnak azon az incidensen, amely Ramero osztrák kancellár és ber­lini utazását megelőzte. A napok­ban ugyanis megjelent az összes bécsi lapokban az a Mr, hogy az osztrák kormány előterjesztésére Hamisch dr., az osztrák köztár­saság elnöke, Ausztria nagy ér­demrendjét adományozta Hin­­denburg német birodalmi elnök­nek és a kitüntetést Ramek kan­cellár magával vitte Berlinbe. Berlinben azonban kiderült, hogy az osztrák kormány baklö­vést követett el. A német köztár­saság alkotmánya szerint ugyanis a német birodalom állampolgárai nem fogadhatnak el külföldi kitün­tetéseket. A császárság idejéből származó idegen érdemrendjeiket viselhetik ugyan, de új kitünteté­seket nem fogadhatnak el. Ezen Hindenburg elnök sem teheti túl magát és így a német kormány az osztrák kormány érthetetlen­­tájékozatlansága miatt igen ké­nyes helyzetbe került. Végre azon­ban Hindenburg kivezető utat ta­lált. • Elfogadta az kitüntetést, azonban nem érdemrendként, ha­nem pusztán emlékként. Vagyis nem fogja hordani, hanem elteszi emlék gyanánt. Diplomáciai körökben nem ér­tik, hogy az osztrák kabinet mi­ként követhetett el ilyen baklö­ 1920. április 1. vést, hiszen a külföldi érdemren­dek eltiltását kimondó törvény már évek óta érvényben van. Jugoszláv rablóvezért fogtak Bécsben. (Belgráditól jelentik:" Jugo­szlávia egész rendőrsége nagy appa­rátussal nyomoz hónapok óta dr. Markovics Vukasin orvos-rablóvezér, volt kommunista képviselő és vesze­delmes haramia után. Dr. Markovics bandájával rémületbe tartotta a mon­tenegrói hegyek lakóit és a banda tagjait a rendőrség elfogta és el is ítélték. Dr. Markovicsnak sikerült megszökni a belgrádi fogházból és teljesen nyoma veszett. A belgrádi rendőrség azt a szenzációs jelentést kapta ma a bécsi rendőrségtől, hogy dr. Markovics rablóvezért a bécsi rendőrség letartóztatta. A jelentés szerint a rablóvezér egy előkelő bé­csi kávéházban mulatott és botrányt rendezett. Előállították a rendőrség­re és nyilvános botrányokozásért 8 napi elzárásra ítélték. Kihallgatása alkalmával azt a beismerő vallomást tette, hogy őt a jugoszláv hatóságok körözik és ötvenezer dinár vérdíjat tűztek ki a fejére. A bécsi rendőrség átirata alapján megindult az eljárás a rablóvezér kiadatása iránt. T ARC­A. Kilényi Edi. Irta: PÁSZTOR ÁRPÁD.­­ Dolgozószobámban a zongora mellett egy tizenötéves fiú ül és Beethovent muzsikál. Öblös szé­kemben ülök íróasztalom előtt, be­hunyom a szemem és Beethovent hallgatom. Elfelejtem azt, hogy a­ki a zongoránál ül, egy kis fiú, el­felejtem, hogy még csak „tanít­vány", Beethoven hangulata, hang­ja, mélysége, isteni derűje és em­beri fájdalma lesz úr felettem, fe­lülemelkedem­ az élet és aktuali­tások bajain, az örök művészet emel karjára s mikor elhangzott a szonáta utolsó hangja, m­ég pilla­natokig hunyt szemmel merengek az elszállott hanghullámokon, az­után halkan csak annyit mondok: — Köszönöm, Edi. * Ki ez a fiúcska, hogy került hozzám ? 1921-benis kint jártam Ameri­kában. Egy nap azt olvastam az újságban, hogy a „Globe“ napilap Newyork csodagye­rmekeinek köz­reműködésével hangversenyt ren­dez. A mesterségem az, hogy min­den iránt érdeklődöm, ami érde­kes. Csodagyermekek hangverse­nye a hatmillió lakosságú város­ban ? Newyork tíz-tizenkét legte­hetségesebb csodagyereke ? . . . Ezt meg kell néznem, meg kell hallgatnom! így kerültem a „Glo­be“ hangversenyére. Jöttek hege­dűsök, énekesek, zongoristák,­­ csodagyerekek, akik igazán bá­mulatosan játszottak, de a megle­petés igazi moraja csak akkor zú­gott át a sokasaimon, amikor egy kis magyar-amerikai fiacska, a tízéves Kilényi Edi ült a zongorá­hoz, övé volt az est pálmája. * Az apja művész, elismert kar­mester s egyike a legkitűnőbb ze­neesztétikusoknak az Egyesült Ál­lamokban, nagybátyja, Julio Kilé­­miyi nagynevű szobrász odakinn, a kis Kilényinek van kire ütnie. Vé­rében hordozza a művészet áldá­sát — vagy átkát ? — s a koncert után magamra vállaltam a felelős­ségeit, hogy rábeszéljem szüleit, hogy ne hagyják gyermeküket a zenei Amerika „üzemében“, ha­nem hozzák át Európába, Buda­pestre, ahol a tanárok nem csak pénzért tanítanak, hanem zenei lelket, kultúrát is adnak az arra méltó növendékeknek, ahol a mű­vészet levegőjét nem harsogja túl a gépek dala, a dollár aranyainak csengése. ‘Az iskolákban még a művészet szeretete él, ha kinn az érvényesülés tusájában már hal­doklik is, így került Budapestre édes® anyjával a pufókarcú, rövidnad­rá­gos, tízéves Kilényi Edi. * Azóta igen keveset hallani róla. Hárman vigyáznak zenei éle­tére. Édesanyja, Dohnányi Ernő és Lenn Irén, a budapesti Zeneaka­démia tanárnője. Nem lehet tagad­ni, hogy jó kezekben van. Pedagógus pszichológusoknak való értekezés témája lehetne, hogy milyen módon kell egy zenei csodagyermeket nevelni. Mi jobb, a korán a dobogóra bocsátani, vagy odahaza és a tanteremben érlelni, míg készen léphet a kö­zönség elé ? Az előbbire példa Ve­­csey, vagy Hubermann, az utób­bira Dohnányi és egy sereg más igen nagy művész. A mi kis csodagyermekünket úgy nevelik, hogy ne legyen cso­dagyerek. Négy éve tanult már Budapesten és csak a legbeava­­­tottabbak hallottak róla. Édesany­ja mindenről lemondó önfeláldo­zással él gyermekének, ébren őr­ködik, hogy hi­ven betartsa meste­rei utasításait, tanácsait. Lenn Irén a kertész, aki a nemes palántát neveli, nagyra fejleszti. Dohná­­nyit pedig, a nagy művész, aki egy észrevétellel, útbaigazitással széles horizontokat tár fel s az ifjú kezdőnek kitűzi messzi cél­jait. . , ■ ■...... Mennyi szorgalom, milyen asz­kétas lemondás kell ehez a pályá­hoz! Naponta öt-hat órát gyako­rolni, felolvadni a zene nagy kul­tuszában, álomvilágban élni s min­den idegszállal egy akaratnak rendelni magát alá: a zene éteri­kus és mégis acélbilincs­eknél kér­lelhetetlenebb törvényeinek. Ret­tenetes megpróbáltatás egy tizen­öt éves fiúnak,­­ ha nem lobog szivében az isteni lány. De aki erre küldetett, az nem veszi észre a munkát, amelyet kifejt, annak öröm a lemondás és boldogság a törvény, amelyet felismer. És így boldog gyermekkora van a magá­nos zeneszobában Kilényi Edinek. * Tehetséges fiú. Amerikában ne­velkedett s az elemiben már any­­nyira kitűnt elmebeli képességei­vel, hogy a gimnáziumnak megfe­lelő felsőbb iskolába, a James Speyer-féle kísérleti intézetbe vet­ték fel. Ezt Speyer bankár alapí­totta azzal a rendeltetéssel, hogy Newyork legtehetségesebb gyer­mekei egy kísérleti iskolába jár­janak, ahol két év alatt annyit ta­nulnak, mint más iskolákban há­rom alatt, így esketik meg, hogy Amerikában az egyetemre tizenöt éves gyerekek kerülnek s ott ősz-,­töndíjat nyernek. Edi tizenegy éves korában az ötödik gimnáziumot végezte el! Azután Budapestre jött. A Cen­tral Park helyett, ahol pajtásai­val base­ballozott, a Zeneakadé­mia és a Vigadó hangversenyeit járja és most lerándul Aradra, a­honnan a Kilényiek uírakclíét®, hogy odahaza mutassa meg, mi lett a newyorki kis csodagyerek­ből. Szeretettel nézek utána és­­vállalom a felelősséget érte.

Next