Aradi Közlöny, 1926. április (41. évfolyam, 73-96. szám)
1926-04-01 / 73. szám
fmn 7 rV) Ny ' Harminc éves a mozi. Paris kegyületes ünneppel emlékezett meg az évfordulóról Paris, március 31. Azok a külföldiek s nem csekély számban magyarok, kik párisi tartózkodásuk alkalmával a Nemzetközi Hálókocsitársaság irodáiban váltják meg a visszautazásra szóló hálókocsi jegyüket, nem is sejtik, hogy a boulevard des Capucines ez előkelő irodájában született meg a világon a legelső mozi, mégpedig kerek harminc évvel ezelőtt Ebben az időben a lejtős, nagy boulevardokon miéig a lóvasat csilingelt. A boulevard des Capucines 14. száma alatt azonban ekkor már ott pompázott és virágkorát élte a híres Grand Café, amelyről annyi dal és költemény hangzott el, köztük nem egy magyar költő ajkáról is. A Grand Café azóta megszűnt, az az érdekes, hogy azóta sem akadt kávéház Párisban , amelyet Grand Cafénak neveztek el: a Grand Café megszüntetésével egy darab kor tűnt el a múlt századvégi Paris életéből, ennek emlékét kegyeletesen őrzik olyan formában is, hogy a nevét nem sajátítják ki más kávéház számára. Nos ebben a Grand Garéban ezelőtt körülbelül harminc évvel, egy téli estén, a kávéház hátsó helyiségében diner után próbáltak először mozgófénykép előadásokat rendezni. Természetesen belépődíj nélkül, a kávézó, söröző, kiköröző közönség számára. A mozielőadást a híres Lumiére-fivérek vezették, akik Marey találmányán elindulva, konstruálták meg az első vetítőgépet. Az előadásnak óriási sikere volt, hamar elterjedt a híre s az egyszerű kávéházi hátsó helyiségben tartott primitív előadás nemsokára megvetette a mai modern, hatalmas francia filmipar alapjait is. Később azonban a kávéháznak az egyre szaporodó mozik kezdtek konkurenciát csinálni, az élet is lassan átalakult , az embereknek kevesebb idejük maradt órákhosszat üldögélni s a Grand Café néhányévre rá örökre elhúzta redőnyeit s az örök recept szerint, az idegenforgalom megnagyobbodásával a régi kávéházi helyiségekből modern irodák lettek. Sgy ma mártulajdonképen semmi sem maradt meg a régi Grand Caféból... Páris városa tegnap kegyeletes ünnep keretében ünnepelte meg a harmincéves évfordulót, amely tulajdonkppen túlságosan, rövidnek látszik s a 14. boulevard des Capucines alatti házban emléktáblát lepleztek le, amelyet Guuillaumin, Paris városának polgármestere vett át a város tulajdonába. Az emléktába a következő felírást tartalmazza: „1895. december 28-án itt folytak le az első nyilvános mozgófénykép előadások a Lumiére-testvérek által feltalált vetítőkészülék segítségével“. A fiatalabb Lumiére-fiviér, Tout's Lumiére, akinek a sors jóvoltából még volt módja az ünnepélyen résztvenni, meghatottan köszönte meg a Hálókocsitársaság irodájában összegyűlt előkelőségek gratulációit. Az ifjabb Lumiéré őszhajú, törékeny öreg úr, aki épen tegnap, az ünnepély napján ünnepelte 76-ik születési évfordulóját is. Hindenburg visszautasította Ausztria érdemrendjét. Az osztrák kormány nem tudta, hogy német állampolgárnak nem szabad idegen rendjelet elfogadnia. Bécs, március, 31. Diplomáciai körökben mostanában sokat mulatnak azon az incidensen, amely Ramero osztrák kancellár és berlini utazását megelőzte. A napokban ugyanis megjelent az összes bécsi lapokban az a Mr, hogy az osztrák kormány előterjesztésére Hamisch dr., az osztrák köztársaság elnöke, Ausztria nagy érdemrendjét adományozta Hindenburg német birodalmi elnöknek és a kitüntetést Ramek kancellár magával vitte Berlinbe. Berlinben azonban kiderült, hogy az osztrák kormány baklövést követett el. A német köztársaság alkotmánya szerint ugyanis a német birodalom állampolgárai nem fogadhatnak el külföldi kitüntetéseket. A császárság idejéből származó idegen érdemrendjeiket viselhetik ugyan, de új kitüntetéseket nem fogadhatnak el. Ezen Hindenburg elnök sem teheti túl magát és így a német kormány az osztrák kormány érthetetlentájékozatlansága miatt igen kényes helyzetbe került. Végre azonban Hindenburg kivezető utat talált. • Elfogadta az kitüntetést, azonban nem érdemrendként, hanem pusztán emlékként. Vagyis nem fogja hordani, hanem elteszi emlék gyanánt. Diplomáciai körökben nem értik, hogy az osztrák kabinet miként követhetett el ilyen baklö 1920. április 1. vést, hiszen a külföldi érdemrendek eltiltását kimondó törvény már évek óta érvényben van. Jugoszláv rablóvezért fogtak Bécsben. (Belgráditól jelentik:" Jugoszlávia egész rendőrsége nagy apparátussal nyomoz hónapok óta dr. Markovics Vukasin orvos-rablóvezér, volt kommunista képviselő és veszedelmes haramia után. Dr. Markovics bandájával rémületbe tartotta a montenegrói hegyek lakóit és a banda tagjait a rendőrség elfogta és el is ítélték. Dr. Markovicsnak sikerült megszökni a belgrádi fogházból és teljesen nyoma veszett. A belgrádi rendőrség azt a szenzációs jelentést kapta ma a bécsi rendőrségtől, hogy dr. Markovics rablóvezért a bécsi rendőrség letartóztatta. A jelentés szerint a rablóvezér egy előkelő bécsi kávéházban mulatott és botrányt rendezett. Előállították a rendőrségre és nyilvános botrányokozásért 8 napi elzárásra ítélték. Kihallgatása alkalmával azt a beismerő vallomást tette, hogy őt a jugoszláv hatóságok körözik és ötvenezer dinár vérdíjat tűztek ki a fejére. A bécsi rendőrség átirata alapján megindult az eljárás a rablóvezér kiadatása iránt. T ARCA. Kilényi Edi. Irta: PÁSZTOR ÁRPÁD. Dolgozószobámban a zongora mellett egy tizenötéves fiú ül és Beethovent muzsikál. Öblös székemben ülök íróasztalom előtt, behunyom a szemem és Beethovent hallgatom. Elfelejtem azt, hogy aki a zongoránál ül, egy kis fiú, elfelejtem, hogy még csak „tanítvány", Beethoven hangulata, hangja, mélysége, isteni derűje és emberi fájdalma lesz úr felettem, felülemelkedem az élet és aktualitások bajain, az örök művészet emel karjára s mikor elhangzott a szonáta utolsó hangja, még pillanatokig hunyt szemmel merengek az elszállott hanghullámokon, azután halkan csak annyit mondok: — Köszönöm, Edi. * Ki ez a fiúcska, hogy került hozzám ? 1921-benis kint jártam Amerikában. Egy nap azt olvastam az újságban, hogy a „Globe“ napilap Newyork csodagyermekeinek közreműködésével hangversenyt rendez. A mesterségem az, hogy minden iránt érdeklődöm, ami érdekes. Csodagyermekek hangversenye a hatmillió lakosságú városban ? Newyork tíz-tizenkét legtehetségesebb csodagyereke ? . . . Ezt meg kell néznem, meg kell hallgatnom! így kerültem a „Globe“ hangversenyére. Jöttek hegedűsök, énekesek, zongoristák, csodagyerekek, akik igazán bámulatosan játszottak, de a meglepetés igazi moraja csak akkor zúgott át a sokasaimon, amikor egy kis magyar-amerikai fiacska, a tízéves Kilényi Edi ült a zongorához, övé volt az est pálmája. * Az apja művész, elismert karmester s egyike a legkitűnőbb zeneesztétikusoknak az Egyesült Államokban, nagybátyja, Julio Kilémiyi nagynevű szobrász odakinn, a kis Kilényinek van kire ütnie. Vérében hordozza a művészet áldását — vagy átkát ? — s a koncert után magamra vállaltam a felelősségeit, hogy rábeszéljem szüleit, hogy ne hagyják gyermeküket a zenei Amerika „üzemében“, hanem hozzák át Európába, Budapestre, ahol a tanárok nem csak pénzért tanítanak, hanem zenei lelket, kultúrát is adnak az arra méltó növendékeknek, ahol a művészet levegőjét nem harsogja túl a gépek dala, a dollár aranyainak csengése. ‘Az iskolákban még a művészet szeretete él, ha kinn az érvényesülés tusájában már haldoklik is, így került Budapestre édes® anyjával a pufókarcú, rövidnadrágos, tízéves Kilényi Edi. * Azóta igen keveset hallani róla. Hárman vigyáznak zenei életére. Édesanyja, Dohnányi Ernő és Lenn Irén, a budapesti Zeneakadémia tanárnője. Nem lehet tagadni, hogy jó kezekben van. Pedagógus pszichológusoknak való értekezés témája lehetne, hogy milyen módon kell egy zenei csodagyermeket nevelni. Mi jobb, a korán a dobogóra bocsátani, vagy odahaza és a tanteremben érlelni, míg készen léphet a közönség elé ? Az előbbire példa Vecsey, vagy Hubermann, az utóbbira Dohnányi és egy sereg más igen nagy művész. A mi kis csodagyermekünket úgy nevelik, hogy ne legyen csodagyerek. Négy éve tanult már Budapesten és csak a legbeavatottabbak hallottak róla. Édesanyja mindenről lemondó önfeláldozással él gyermekének, ébren őrködik, hogy hiven betartsa mesterei utasításait, tanácsait. Lenn Irén a kertész, aki a nemes palántát neveli, nagyra fejleszti. Dohnányit pedig, a nagy művész, aki egy észrevétellel, útbaigazitással széles horizontokat tár fel s az ifjú kezdőnek kitűzi messzi céljait. . , ■ ■...... Mennyi szorgalom, milyen aszkétas lemondás kell ehez a pályához! Naponta öt-hat órát gyakorolni, felolvadni a zene nagy kultuszában, álomvilágban élni s minden idegszállal egy akaratnak rendelni magát alá: a zene éterikus és mégis acélbilincseknél kérlelhetetlenebb törvényeinek. Rettenetes megpróbáltatás egy tizenöt éves fiúnak, ha nem lobog szivében az isteni lány. De aki erre küldetett, az nem veszi észre a munkát, amelyet kifejt, annak öröm a lemondás és boldogság a törvény, amelyet felismer. És így boldog gyermekkora van a magános zeneszobában Kilényi Edinek. * Tehetséges fiú. Amerikában nevelkedett s az elemiben már anynyira kitűnt elmebeli képességeivel, hogy a gimnáziumnak megfelelő felsőbb iskolába, a James Speyer-féle kísérleti intézetbe vették fel. Ezt Speyer bankár alapította azzal a rendeltetéssel, hogy Newyork legtehetségesebb gyermekei egy kísérleti iskolába járjanak, ahol két év alatt annyit tanulnak, mint más iskolákban három alatt, így esketik meg, hogy Amerikában az egyetemre tizenöt éves gyerekek kerülnek s ott ősz-,töndíjat nyernek. Edi tizenegy éves korában az ötödik gimnáziumot végezte el! Azután Budapestre jött. A Central Park helyett, ahol pajtásaival baseballozott, a Zeneakadémia és a Vigadó hangversenyeit járja és most lerándul Aradra, ahonnan a Kilényiek uírakclíét®, hogy odahaza mutassa meg, mi lett a newyorki kis csodagyerekből. Szeretettel nézek utána ésvállalom a felelősséget érte.