Aradi Közlöny, 1926. december (41. évfolyam, 272-295. szám)

1926-12-01 / 272. szám

­ ma­itárs­ Hit •■3!-ja:A december $ Banketteken keresztül a Niagara zuhatagig.­ ­Buffalóból Torontóba utaztunk. Ez az itt nagyjából úgy folyt le, a­hogy a következő sorokban felje­gyeztem­. Késő este érkeztünk Buffalóba. Szeles idő volt, a buffa­­lói román lakosság nagy tömege jött ki a vonathoz. Fehér varrot­­tas nemzeti viseletben voltak és zászlók lobogtak a szélben. A­ pol­gármester nagyon beteg volt, nem­­tudott eljönni, de Mr. Moore, az alpolgármester rendkívüli szívé­lyességgel helyettesítette őt. Beült az autómba, együtt vonulunk fel ünnepélyesen Buffaló utcáin. Előt­­tün­k zenekar haladt, mögöttünk pedig a románok jöttek fehérru­­hásan, lobogó zászlókkal. Nagyon ú­jjól ö­sszebarátkoztunk Mr. Moore­­-val, különösen mikor rájöttünk, hogy mind a­­ ketten­­egyformán betegek vagyunk. Valahányszor valamelyikünk a másikhoz szólni akart, szörnyű köhögési roham fogta el, úgy hogy a beszélgetés majdnem mindig abbamaradt. Közismert őszinteségemmel meg­nyugtattam Mr. Moore-t, hogy csak köhögjön egész bátran, mert biztosan szétrobbanna, ha vissza­­artaná. Ez nagyon megnyugta­­lan hatott rá. A díszebéd külön­­,le ismert tortúrákat helyezett kilátásba az én számomra is és az ő számára is és ezért bizalma­san megsúgtam neki, hogyha nem fog nagyon hosszú beszédet tar­tani, akkor nekem sem kell h­osz­­szan válaszolni s igy azután köny­­nyen megalszhatjuk a vacsorát a nélkül, hogy nyilvánosságra hoz­unk, mennyire náthásak va­gyunk.­Szerelem ur­a mint asz­talszomszéd. Nagyon kedves eset volt az is,­­am­ikor vacsora közben jobboldali z­omsszé­dom­at megkérd­ez­t­e­m­ ú­gy hogy hívják. Szerényen elő­tte névjegyét és megjegyezte, úgyha egyszer elolvasom a ne­­v­ét, sohasem fogom elfelejteni. El­olvastam. Úgy hívták, hogy: Mr. Love. Ez pedig annyit jelent: Sze­relem. Igaza volt. Tényleg nem fele tettem el a nevét. A buffalóiak gyönyörű szép fa­ragott borostyánkark­ötővel a­ján­­dékoztak meg, amelyen a város jelképeként egy apró arany bivaly lógott. Néhány kiváló énekes is fellépett a banketten és a legjob­bat akarták nyújtani, azonban hangjukat teljesen elnyomja az alattunk levő teremben tartózko­dók hangos beszélgetése. Mikor a szállodába átmentem, Útközben láttam Mc­­Kinley em­lékszobrát. Nagyon szomorú ese­mény emlékére állították fel ezt az emlékművet... Egyébként olva­sóim nem igen fogják átérezni ,hogy mennyi heroizmus kell ahoz, hogy a cikkeimet írjam­, miközben a túlzsúfolt programmomat be kell tartanom. Azt az időt,­ amit más arra használna fel, hogy egy fél­órára lepihenjen, vagy átfusson egy érdekes könyvet, vagy hogy kiszépítse magát, én arra haszná­lom fel, hogy leülök és feljegy­zem az impresszióimat. Másnap reggel megnéztük a Niagarát. Nagyon korán keltünk fel és mingyárt reggelizni még­ írta: Mária román királyné­ tünk. Nagy élvezet volt a környe­zetünkben levő kedves úriembe­rekkel elbeszélgetni, azonban még­is nehezemre esett, hogy egy nagy asztalnál üljek és reggeliz­zem, miközben a közvetlen köze­­lemben dübörögtek azok a hullá­mok, amelyekről mindenki már, az elemi iskolában tanult. Én ugyan mindig arra törekszem, hogy pontosan betartsam azt a programmot, amelyet mások ír­nak elő a számomra, de mégis na­gyon türelmetlen voltam és arra gondoltam, hogyha majd tényleg megnézhetem a zuhatagot, akkor majd megint sietni kell, gyorsan továbbmenni, öt perc alatt mindent megnézni, mert így írták elő a pro­gramomat. Általában 5 percet adnak mindenre és ha öt percet valahol elpocsékolok, akkor azt egész nap nem tudom behozni. Még az a sze­­mesém, hogy az anyám kérlel­hetetlenül pontos asszony volt és ezt a pontosságát belém nevelte, így azután elég könnyen beletörő­döm abba, hogy engedelmesked­jem azoknak, akik az időmet be­osztják. Az anyám úgy nevelt ben­nünket, hogy például ha megbe­széltük, hogy együtt kihajtatunk és mi gyermekek az utolsó pilla­natban siettünk csak a kocsihoz, akkor anyám büszkén, egy szót sem szólva, egyedül indult el és minket megszégyenítve ottha­gyott. A Niagarától a zsidó kül­döttségig. De térjünk vissza a zuha­taghoz. Egy amerikai és egy angol őrnagy társaságában végül megpillanthat­tam­ minden látványosságok látvá­nyosságát. Ott a szemeim előtt zuhogtak és tomboltak a szédítő víztömegek toronymagas habfel­­hők­et vertek, amelyek a szivár­vány szik­éiben csillogtak. Az iste­nek játéka volt ez. Mikor átmen­tünk a hídon, a kocsiban az angol őrnagy foglalta el oldalamon ame­rikai kollégájának helyét. Azt hi­szem, hiába is kísérleteznék az­zal, hogy leírjam a Niagarát Hi­szen már ezerszer ecsetelték en­nek a zuhatagnak a szépségeit ná­­lamnál sokkal avatottabb tollú emberek. Még aznap délután Torontóba érkeztünk. Torontó már Kanadá­ban van. Mindig meghal, ha meg­pillantom az angol zászlót. Hiszen­­ennek az égisze alatt születtem. Viktória királyné nevével találkoz­tam itt minduntalan. Nagyon meg­hatott, hogy mennyire a szívükbe fogadtak a kanadaiak, szeretett nagyanyámra való tekintettel. Mindenütt érzésemre adták, hogy hozzájuk tartozónak tekintenek, en­gem­, aki unokája vagyok annak a nagyszerű öreg hölgynek, aki Anglia történelmét irányította. Mr. Cockshutt, ,a torontói kor­mányzó és felesége elragadóan kedves emberek és a kormányzó­­sági épület olyan, mint egy ked­ves angol családi ház. A kor­mányzóék két bájos, fiatal leánya rögtön megbarátkozott az én gyer­mekeimm­el és együtt elhatároz­ták, hogy akármit is csinálunk mi, ők bizony táncolni fognak az éjjel. Elmentem a képviselőházba is. Itt "több" romániai küldöttséget fogad­tam, többek között egy zsidó kül­döttséget is, ami a kis moldvai és bukovinai városkák emlékét idéz­te fel. Az egyik öregúr klasszi­kus fekete kaftánt viselt és dugó­­húzóab­akú fürtök voltak a füle mellett. Innen átmentem az egye­temre, ahol mindkét nembeli diák­ság lelkesen ünneplett, az egyetem aulájában pedig a Nők Klubjának t­öbbezer főnyi küldöttsége gyűlt össze a tiszteletemre. Nagy be­szédek hangzottak ,el és én mind­egyikre válaszoltam lelkes sza­vakkal, mo­st tudom, hogy milyen nagy áldozatokat hozott Kanada a háború alatt. ■ I A táncoló gyerekek. Ezután egy leányinternátusban teáztunk. Itt találkoztam Dawid Boyle-ival, egy elhalt jóbarátom öccsével. Joe Boyle őszinte jóba­­rátom volt és nagy segítségemre volt a válság sötét óráiban, ő ki­tartott mellettünk akkor, amikor egészen magunkra maradtunk. Aránylag fiatalon halt meg, de emléke lelkünkben él, mert nem igaz a mondás, hogy a fejedelmek nem ismerik a hálát. Az ő életük­ben gyakran olyan válságok van­nak, hogy csak ők tudják igazán megbecsülni a hű barátot. A kor­mányzósági épületben szűkkörű ebédet adtak a tiszteletemre, ami sokkal kellemesebb volt, mint az impozáns bankettek­. Kellemes hal­vány fénnyel égtek a lámpák, szép virágcsokrok díszítették az asz­talt, mellettem pedig egy rendkí­vül kedves úriember, Mr. " Nesbil ült. Ő is ismerte és szerette Joe Boylet és erről beszélgettünk egész este. A gyermekeim, amint elszaba­dulhattak, átmentek a táncterem­be. A fiam és a leányom nagysze­rű táncpartnereket találtak és így kitűnően mulattak, olyan jól, a­hogy csak a fiatalok tudnak mu­latni. De azután hamarosan eljött a búcsúzás ideje. Az utazásom ál­talában nagyon érdekes, szép és változatos, de van egy nagy hibá­ja. Mindig megismerkedtünk ked­ves, szimpatikus emberekkel és azután gyorsan megint el kell válni tőlük. Betérünk vendégsze­rető házakba, kedélyesen leülünk az asztalhoz, azután alig hogy megmelegedtünk, máris búcsúzni kell, rosszul lett, hogy a mentőknek a kórházba keleltt szállítani. Cerkess komisszár ma délután kihallgatta Graur Iliét, aki nem emlékezett vi­lágosan az éjszaka történtekre és azt mondotta, hogy három aradi bérkocsissal töltötte az éjszakát és úgy hiszi, hogy a bérkocsisok tá­madták meg. A rendőrség szigorú nyomozást vezetett be az éjszakai támadók kézrekerítésére. Leütöttek egy embert Aradon. Rejtélyes támadás az éjszakában. (Arad, november 30.) Tegnap, a késő esti órákban — mint röviden megírtuk — a Str. Ratiu (Sarlót Do­­mokos-utcában) lévő Hét vezér ven­déglő előtt egy eszméletlen emberre akadtak. Azonnal értesítették a kö­zelben posztoló rendőrt, akinek se­gítségével bevitték a vendéglőbe és orvost hívtak hozzá. A szerencsét­lennek fején ütésektől származó sú­lyos sérülések voltak és amikor esz­méletre tért, elmondotta, hogy a vendéglőből kijövet megtámadták és összeverték. Irataiból kitűnt, hogy Graur Iliének hívják s fogadkozása napszámos. A vendéglőből a közeli lakására szállították az összevert embert, aki ma délelőttre annyira Rehabilitáltak egy volt aradi szigarancstisztet Az aradi törvényszék szabad-­ lábra helyezte Popa Constantint. (Arad, november 30.) Mindezt, alap nélkül súlyosan megvádolt embernek szolgáltatott ma igaz­ságot az aradi törvényszék Nyisz­­tor-tanácsa. Mint ismeretes, hat héttel ezelőtt az aradi ügyészség­­ letartóztatásba helyezte Popa Constantin és Potlea Constantin pécskai sziguranca tisztviselőket,­ akik ellen hivatali sikkasztás ci­­­­mén indult meg az eljárás. Az ügyben Radu Pascu vizsgá­­lóbíró folytatta le a vizsgálatot s­ már az első kihallgatások alkal­mával megállapította, hogy az egész vád mindössze egyszerű szabálytalansággá zsugorodott ös­sze, amennyiben a két szigu­­rancakomiszáros egyáltalán nem károsította meg az államot s a tü­­zifabeszerzésre és a hivatali író­szerek és bútorok beszerzésére felhatalmazásaik volt. Radu Pascu vizsgálóbíró előtt ekkor már két­ségtelenül világos volt, hogy a két tisztviselő csupán bosszú áldoza­ta. Ilyenformán aztán a törvény­szék rövidesen szabadlábra he­lyezte Petea Constantint, aki bűn­­ré­szességgel volt vádolva, míg a fővádlott Popa Constantin a teljes vizsgálat lefolytatásáig továbbra is előzetes letartóztatásban ma­radt. Néhány nappal ezelőtt azonban az ügyben teljesen befejeződtek a vizsgálatok s miután úgy a ta­núvallomások, mint az elszámolás­­si jegyzékekben megállapított­ adatok az alaptalanul megvádolt Popa mellett szóltak, ez alapon, ma ismmét a törvényszék döntései elé került az ügy, ahol aztán eze­­úttal pontot tettek az igaztalan­­hajsza végére és a törvényszéki Nyisztor­ tanácsa Popa Constan­­­tin nyombani szabadlábra helyezé­­sét rendelte el. Popa Constantin­ már ma délben el is hagyta az aradi ügyészség fogházát

Next