Árkád, 2008 (3. évfolyam, 1-52. szám)

2008-02-28 / 9. szám

2008. február 28. Az alábbi sorokat olvasva, és a későbbiekben ezek folytatását méltán felmerülhet kedves olvasóinkban a kérdés mit is üzenhet nekünk szilágyságiaknak a kolozsvári Házsongárdi temető? A választ e feltett kérdésre maga szerző adja meg, amikor könyve mottójául egy Farkas Imre idézetet választotta: „ Ott vagyunk otthon, ahol még a temetőt is ismerősök lakják. ” Az, hogy e temetőkert lakói személyes ismerőseink lettek volna talán túlzás, de ők azok, akik életükkel és munkásságukkal nem csak szülőhelyük, életterük közvetlen környezetében, hanem Erdély-szerte és Erdélyért alkottak maradandót. vallástanára. 1940 és 1944 között a magyar országgyűlésben képviselő. 1957-ig a kolozsvári Farkas utcai református templom rendes lelkipásztoraként szolgált. 1957 és 1961 között a kommunista megtorlás áldozataként a Duna-deltában töltötte le börtönbüntetését. 1961-67 között az Erdélyi Református Egyházkerület fő­levéltárosa, közben a Teológiai Intézet magántanára. 1972-ig újra kolozsvári lelkipásztor. Igehirdetését a tiszta beszéd jellemezte. Nagy hangsúlyt fektetett a prédikáció logikus felépítésére. Komoly gyakorlattal rendelkezett az ifjúság nevelésében. Kitűnő szónok és minden tekintetben az Erdélyi Református Egyházkerület kiemelkedő egyénisége volt. Jelentősebb önálló kötetei: Bethlen Gábor keresztény élete (1929); Az Erdélyi Református Egyház története (1929); Két tűz között (1935); Az anyaszentegyház élete és szolgálata (1938); Ige-Hit- Egy­ház (1943); Őt hallgassátok, Borbáth Dániellel és Tőkés Istvánnal (1975); A magyar református lelkipásztor a történelemben (1992). (15.) „Engedj a tanácsnak, és vedd be az erkölcsi oktatást, hogy bölcs légy végre. ” (Példabeszédek, 19­20) Tulogdi József Házsongárdi séták Mauksch-Hintz kripta Mauksch Tóbiás Gyógyszerész, szenátor Szül. 1727., Késmárk­­ megh. 1802. jan. 31., Kolozsvár 1752-től a kolozsvári Városi Gyógyszertár tulajdonosa volt, amelyet a fia örökölt. Ennek leánya, Auguszta házasságot kötött­­ Hintz György lelkésszel, és így öröklődött tovább a patika és a kripta is, amely a temető legművészibb,­ piramis alakú klasszicista portáléval ellátott kriptája. A tőle kissé jobbra álló latin feliratú emlékoszlop magyar fordítása: „Mauksch Tóbiás polgár, gyógyszerész, szenátor, az evangélikus egyház gondnoka emlékére -aki a polgárok jóléte, a gyógyszertár, az egyház és ennek pénztára gyarapítása körül, övéivel szembeni gyengéd szeretetével, mindenkivel szembeni emberségével a legnagyobb érdemeket szerezte- hálás és megszomorodott özvegye, fiai, leányai, vejei állították. Élt 75 évet. Meghalt az 1802. év januárjának 31. napján.” (14.) „ Van arany és drága gyöngyök sokasága, de drága szer a tudománynyal teljes alak. ” (Példabeszédek, 20­15) Az Erzsébet-ház Szép közszolgálatot tesz és szívesen olvasott honismereti információ a kolozsvári házsongárdi temetőkertben pihenő nagy elődeinkről szóló rövid és tömör emlékeztetők. „Hol sírjaink domborulnak!” E jóhiszemű tettel az Árkád szerkesztősége kitárja kapuit a Szilágy megyén túli érdeklődők felé. A századok távlatából üzenő, figyelmeztető, beszélő kövek múltunk, s nemzeti kultúránk tanúi, önazonosság tudatunk máig ható és előremutató erőforrásai. Részünkre fontosabbak, mint a piramisok, vagy a kínai nagy fal a nagyvilágnak. Oly kevesen tudják azt is, hogy mily hatalmas terület az, amit hajdan Szilágynak neveztek. Erről Major Miklós történész a következőket írja a „Szilágysági magyarok” c. kötet 17. oldalán (Kriterion Kiadó, 1999, Kolozsvár): „Szilágy magába foglalta Szatmár vármegyének egyes részeit, Nagybánya vidékét egészen fel a Máramarosi havasokig és a Lápos-vidékét is”. Ez volt ám az igazi, hatalmas Régió sok évszázaddal ezelőtt. Ezt elődeink nem pillanatnyi politikai érdekből, hanem a földrajzi adottságok objektív törvényszerűségei alapján és az ésszerűség határain belül kereteztek be, s jelöltek ki. Az említett Nagybányát keletkezéseink első századaiban Rivulus Dominarum-nak, azaz Asszonypatakának neveztek. E főleg német telepesek, lakta bányavároska négyszögletes főterének keleti oldalán építtette 1446-ban történt látogatása után az un. „Erzsébet-házat” a nagy Hunyadi János, Erdély vajdája, majd Magyarország kormányzója. Halála után hozományként lett a ház, felesége, Szilágyi Erzsébet tulajdona. De már őelőtte is, az itteni aranybányák jövedelme a magyar királynék jövedelmét képezte, pénzverdéjéről 1411- től vannak adatok. Kevés megszakítással 1864-ig verték itt az arany és ezüst forintokat, amikor a volt Bányászati Felügyelőség (Inspectorant Oberamt) egyik szárnyában lévő pénzverde leégett. De még 1879-ben is több mint 112,5 kg aranyat és 5622,3 kg ezüstöt váltottak be. Móricz Zsigmond 1908 tavaszán adatokat gyűjtött a „Magyarország Vármegyéi és Városai” tanulmányához és a következőket írta az Erzsébet-házról: „A Főtéren a legrégibb a kincstári épület, mely, keskeny, egyszerű, nyugodt homlokzatával...hamar szembetűnik.” így látta a nagy író száz évvel. (Jelenlegi állapotáról csak siralmas ének írható.) Visszatérve a Hunyadiak korára elmondható: bizony nagy szüksége volt Hunyadinak minden forintjára, hogy kivívhassa azt a nagyjelentőségű győzelmet Nándorfehérvárnál (Belgrád), 1456-ban, mely 50 évre visszaszorította a török veszélyt. Ebben nagy szerepe volt sógorának, Szilágyi Mihálynak is, aki az 1458-as királyválasztáson, a Duna jegén felsorakozott seregének jelenléte megtette hatását: unokaöccsét, Mátyást királlyá választották. De édesanyja sem tétlenkedett, hanem a diplomácia és az aranyforintok rejtélyes útjain egyengette fiának trónra jutásához vezető útját. Talán maga se hitte milyen nagyérdemű, történelmet alkotó királyi várományost hozott világra Kolozsváron, akit igazi anyai szeretettel nevelt. Nagy költőnket is megragadta s ihlette, amikor papírra vetette: „Szilágyi Erzsébet levelét megírta, Szerelmes könnyével azt is telesírta.” Nem tudni, hogy Hunyadi János kormányzó és felesége hányszor jártak, vadásztak és pihentek nagybányai fészkükben. Tény, hogy a bányászatot segítették, fellendítették, 1327-ből származó,­Károly Róbert király által aláírt oklevélben biztosított szabad királyi városi jogában megerősítik, mely csak 1867 után szűnik meg. Ezt Mátyás király és a későbbi fejedelmek is megerősítik. A hagyomány szerint a király is járt a városban, amikor hadseregével a moldovai Stefan vajda ellen vonult. „Az 1469. november 9- én, Budán keletkezett oklevélben a király Nagybánya városának kérésére megengedte, hogy a moldovai románok (Valachorum Moldavensis) betörései miatt a várost falakkal, sánccal és bástyákkal vegye körül. A falak maradványainak egy része ma is látható a (volt) református templom melletti Zazar folyó partján és a Történeti Múzeum mellett, a Híd utcai református templom szomszédságában. E várfal védte századokon át a tatár, török, lengyel és sok más, aranyra éhes kalandorokból verbuvált szabadcsapatok ellen. Az utolsó tatárjárás 1717-ben történt. A falak, a város és az Erzsébet-ház is sok mindent láthatott, túlélt. Az 1510-es években itt lakhatott a nagyhírű jogász, Werbőczy, aki a Kővárt bíró Drágffyak és a város közti, peres ügyeket szerette volna rendezni... Látta és fogadta 1648-ban I. Rákóczi Györgyöt, majd 1660-ban II. Rákóczi Györgyöt, kiknek tulajdonába került a város, s itt vonultak fel seregeikkel a lengyelországi hadjáratra, a fejedelmet segítő Constantin Ș erban havasalföldi és Gheorghe Stefan moldovai vajdák csapatai. Az 1657-es szerencsétlen kimenetelű hadjárat után 1658-ban, török-tatár büntető csapatok sanyargatták a várost. 1661-ben az ismert török utazó Evlia Cselebi Nagybányán is megfordul, s említi: nagybányai várnak... fősskolája, papi házai, bazárja jól rendezettek és szépek.” Valóban, 1547-től főiskola jellegű tanintézet működött, a város középkorú latin neve után Rivulo Dominarum néven, amit a híres prédikátor és iskolaalapító Kopácsi István alapított, és amelyet a református hitre áttért lakosok tartanak fenn a 18. század közepéig; a hagyomány szerint Nagyságos II. Rákóczi Ferenc fejedelem is járt a városban és az Erzsébet-házban. 1848-ban a főtéren a Szilágyságból jött népfölkelők segítettek védni a várost Urban osztrák tábornok fenyegetései ellen. Az I. és II. világháború alatt látta a városon átvonuló, vagy megszálló magyar, osztrák, német, román és orosz fegyvereseket. 1944. október 17-én a Vörös Hadsereg motorkerékpáros előőrseit, megérte a „felszabadulást”, amikor az „elvtársak” fészkelték be magukat Szilágyi Erzsébet egykori tulajdonába. A 20. század végén már múzeum, ahol a környék bányáitól előkerült bányavirágokat tárolják, míg a pincéjében a GOSTAT nyitott egy borozót. Az 1990 utáni zavaros törvényalkalmazás eredménye­képpen a pincét bérlőből tulajdonos lett s eladta egy külföldi üzletembernek, aki 2008 telén ásatásokat végzett és engedély nélkül mélyítette a pince belterületét. Ekkor tört ki a helyi médiában a vihar a Hunyadiak öröksége körül. Azt firtatták órákon át, hogy mi a valódi neve: Casa Elisabeta, vagy Casa láncú de Hunedoara, hiszen mindkét címet viselte egy ideig. A jelenleg a város tulajdonát képező emeletes ház falán lévő feliratokban az áll: „Casa láncú de Hunedoara”, mellete „Parohia Reformata”. Van még egy lakója és egy orvosi rendelő. Miközben a régészek és a történészek a Ház építtetőinek magyar, vagy román eredetén vitatkoznak az épület álaga egyre romlik, és a restaurátorokat várja. Azt mindenki elismeri, hogy a Ház mindkét nemzet kultúrkincsének része. Ez, végül is, jó, mint az is, hogy minisztériumi szakembereket hivattak le Bukarestből, akiktől a helyreállítási munkákra szóló engedélyt várják. A város legrégibb és legértékesebb muzeális értékű kincse a 14. század végéről származó pecsétnyomója, helybeli ötvös munkája. „A pecsét mezejében egy bányabejárat, két oldalt tölgyfaágak, egy bányász és egy szőlőt kapáló munkás, a bányabejárat felett, trónon ülve, I. István király, a város védőszentje. A pecsétnek tartalmas latin körirata van: SRD (Sigillum de Rivulo Dominarum) Mutuus amor civium optium est civitatis firmamentum”, vagyis: a polgárság egymás iránti szeretet a város legnagyobb erőssége. „A pecsét és az 1387- ben befejezett Szent István plébánia­templom építésének idejére eshet. A méretei lenyűgözők: 50­,6 m hosszú, 19 m széles, a falak magassága 22 m, míg a torony építését Hunyadi János és Mátyás király fejezte be.” Ilyen tettekre és áldozathozatalra volt képes 700 évvel ezelőtt a városka maroknyi népe. Ezt üzenik az Erzsébet-ház hatalmas méretű kvadrátkövei... Kaszta István Forrás: Soma György: Régi dicsősségünk, 2004, Nagybányai kalauz, EMKE füzetek, 1-2, 1993. 7 László Dezső író, szónok, lelkipásztor, fő­levéltáros, vallástanár Szül. 1904., Sepsiszentgyörgy­­ megh. 1973., Kolozsvár 1922-ben érettségizett Székely Mikó Kollégiumban.­ 1926-ban lelkipásztor-képesítési vizsgát tett, majd a skóciai United Free Church ösztöndíjasa lett. Hazajövetele után helyettes lelkész Kézdivásárhelyen, majd 1940-ig a Kolozsvári Református Kollégium Kiss Elek Pedagógiai és teológiai író, műfordító, unitárius püspök Szül. 1888. márc. 28., Medesér­­ megh. 1971. dec. 7. Kolozsvár 1908-ban érettségizett a Kolozsvári Unitárius Főgimnáziumban, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakot végzett 1913-ban. Két évet, 1913-1915, az oxfordi Manchester College-ben tanult. 1946. szept. 15-től haláláig az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke. Irodalmi tevé­kenysége kezdetben pedagógiai témákra össz­a­pontosult (1913). Jelentősebb írásai: Az értelmi és erkölcsi nevelés viszonya I-II. (1916- 1917); Az Isteni törvény útja (1924). 1935-ben kiadta Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak- Amerikába című munkáját. 1939-ben Varga Bélával közösen szerkesztette A család könyve című kötetet, valamint tankönyvet írt a héber nemzeti életről az Ószövetség szerint. 1946-ban írta A világ fejlődése az atom szemléletében című kötetet, 1968-ban pedig az Unitárius Kátét. (16.) /

Next