Ars Hungarica, 1980 (8. évfolyam, 1-2. szám)
2. szám - Szvoboda Gabriella: A Pesti Műegylet megalakulása és első kiállítása 1840-ben
akadémián tökéletesíti tudását, és históriai darabokkal foglalatoskodik, derék művész válhatik belőle a haza dicsőségére — ha nem bízza el magát". Ebből a megjegyzésből parázs hírlapi vita kerekedett. „Hogy én még tanuljak!" - hördült fel Barabás, a Társalkodóban megjelentetett válaszában.125 A maga és Einsle nevében elutasítja a Novák által követésre ajánlott művész példaképeket. — „.. . hiszen Denner Boldizsár egy évig fest egy képet!". .. Való igaz, Barabás nem engedhette meg magának a lassú pepecselést, mert ő a képekből tartotta el magát. Einslenek Hogarth életképeinek tanulmányozását javasolta Novák. Barabásunk filisztermódra méltatlankodik: „Mit lehet Hogarth botrányos, aljas szatíráiból tanulni? ..." A kritikus nem késlekedik felvenni az odadobott kesztyűt.126 Először is rendreutasítja a heveskedő művészt, majd gúnyos szenvtelenséggel fejére olvassa nyilvánvaló tévedéseit, és tudásának hiányosságait. Néhány hét múlva újabb cikkben zárja le a vitát:127 „Mit tehetünk, ha nem értünk egyet? Kardra keljünk-e tehát? " Újra leszögezi, Barabás rosszul rajzol, pedig „egyedül a rajzból ítélhetjük meg az igazi művészt." Gonoszul közli Barabás egyik nyilván szóban hangoztatott megjegyzését, hogy a szignó mellé jó volna feljegyezni, ki mennyi időt dolgozott a művön, hogy a kritikus aszerint ítélhessen. Novák végezetül - mivel Barabás annyira hadakozott Denner és Hogarth ellen — ajánlja neki, tanulmányozza a nagy elődök történetét, majd megállapítja: „Hálátlan feladat kritikát írni olyan helyen, ahol még csak ébredőben van a művészet. .." Néhány szóval meg kell még említeni a kiállításra reagáló írások legfontosabbikát, bár ez csak közvetve foglalkozott vele. 1841-ben jelent meg Henszlmann Imre: „Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországon" című műve. Az írást érezhetően az előző évi műegylet-alapítás és kiállítás elleni vélemény szülte. Néha szinte a Műegylet elleni vitairatnak tűnik. A nemzeti művészet kérdése, a szervezet statútumai felett zajló vita, és a kiállításon résztvevő külföldi művészek nagy száma következtében éles megvilágításba került. A maguk valóságában feltárult tények Henszlmann esztétikai nézeteinek kikristályosodását nagyban elősegítették. Előszavában leszögezi „Mi magyarok most a haladás korát éljük, és hosszú álmunk utáni felébredésünkben nyakra-főre rohanunk a javításoknak, más mívelt európai tartományokat elérendők: e körülmények közt nehéz feladattá válik az újítások rögtöni elfogadása mellett más oldalról saját nemzetiségünket is megtartani, vagyis inkább a hasznos idegent saját vérünkké változtatni." . . .„Ha tehát mi is a művészetekben magyarokká válni akarunk, szükséges leend, hogy először is valódi magyarokká válni tanuljunk". A továbbiakban szépségesen naiv elképzeléseit írja le egy általa elképzelt ideális műegyletről: „Édes hazámfiai! ne reméljünk magunk, s erszényünknek hasznot, de reméljük inkább a hon virágzását, és dicsőségét, melly főképp a művészet útján elérhető." Idealizmusa tisztelnivaló és lelkesítő, de be kell látnunk, hogy abban az időben helyesebb volt a realitásokat követni.