Ars Hungarica, 1983 (11. évfolyam, 1-2. szám)

1. szám - Tanulmányok - E. Csorba Csilla: A Kossuth-mauzóleum építéstörténete

kolt, tartalommal teli, nem kisajátító jellegű.) A dualizmus korszakában mintha a médium szerepeltetése egyben megszüntetné a belső hiányérzetet, érdemmel ruházná fel a rá hivatkozót, s kiemelné őt a középszerűek tömegéből. A felállított emlékmű nem csak az ábrázolt személyiséget, hanem az emlékezet magát és a közösséget is minősíti, s koronként megmutatja az aktuális politikai érdekek milyenségét. Az emlékművek sorából kiemelkednek a nemzeti emlékművek, azaz egy nagyobb közösség, a nép összessége által, közös akaratból, esetleg adományokból feállított művek. A görögök Periklész korától kezdve állítottak fel ilyen nevelő szándékú, a múlt nagyságát megörökítő, fenntartás nélküli áldozatvállalással létrejövő alkotásokat. Magyarországon a polgárosodás, az alakuló nemzeti tudat, a nemzeti önállóság eszméjének jelentkezése idején, a reformkorban emelték az első jelentősebb emlékműveket, illetve ezeknek egyszerűbb, a kegyelettel, hálaérzettel, vallásos tisztelettel összefonódó formáját, a síremléket. Míg korábban, de még az 1870-es években is az egyszerűbb romanizáló vagy gótizáló formakincsből merítő alapformáit a klasszicista stílusból kölcsönző sírok a jellemzők — az 1880-as évektől a reneszánsz, a barokk elemek előretörése figyelhető meg. A századfordulóra már a monumentális hatásra törekvő, gazdagon díszített, többnyire figurális, nemes kőanyagból készült családi síremlékek jelennek meg. A múlt század 80-as éveitől jelentkezik a sajtóban az a patrióta hang, amely a világba kitekintve, a külföldi jó példát kívánja Magyarországra átplántálni. Szobrokkal ékesíteni köztereinket, nemzeti Pantheont létesíteni a Gellérthegyen, az 1849 óta létező Kerepesi temetőt „dísztemetővé", nemzeti pantheonná változtatni. „Művészi temető", „A temető művészete", „Dísztemető a város közepén", „Művészi sírkövek" stb. címmel jelennek meg figyelmeztető, s a közvélemény érdeklődését a német Pantheonra, a Walhallára, a müncheni Waldfriedhofra, a bécsi Schmelzi temetőre és a párizsi Père Lachaisere terelő írások. A szerzők különösen a fás, ligetes, művészi összhatású olasz temetőkre tekintenek, elsősorban a genovaira és a milánóira. A cikkírók egy része az „architekturális monumentumokat" kevesli, mások a temető lírai hangulatát, az elmúlás, a feltámadás elvont gondolatát megjelenítő plasztikai alkotásokat. Petrik Albert az olasz temetők összképébe jól illeszkedő, azt tagoló árkádokat, nagyobb családi sírkápolnákat és a mauzóleumokat hiányolja temetőinkből.3 Mauzóleum emelésére három alkalommal gondolt a nemzet: Batthyány, Deák és Kossuth esetében. A mauzóleum keletkezéstörténetének alapsémája mindhárom esetben hasonló: az elhunytat ideiglenes sírba helyezik, majd felhívást intéznek a nagyközönséghez egy méltó „nyughely" emelése ügyében, s gyűjtést kezdenek. A nemzeti emlék emeltetését nem a kormány, hanem valamely testület, intézmény vagy a sajtó kezdeményezi, de a háttérben a kormány tagjai is támogatják. A szükséges összeg összegyűjtésével párhuzamosan pályázatot hirdetnek, s az elfogadott pályaművet — a begyűlt összeg arányában — egyszerűbb kivitelben megvalósítják. A 19. században és a 20. század elején megvalósuló mauzóleumok nagy többségének az ősforrása Mausolles káriai perzsa helytartó és felesége, Artemissia Halikarnasszoszban létesített monumentális síremléke volt. A Plinius leírásában fennmaradt, s az ókori világ hét csodája egyikének tartott síremlék egy magas, pódiumszerű alsó épületből állt, amelynek piramisszerű tetején, négyzetes alapon márvány győzelmi szekér helyezkedett el. Az alsó építményt a kentaurok és amazonok harcát bemutató fríz díszítette. Az i.e. 351 körül elkészült építmény óta — bár korábbról is ismerünk hasonló emlékeket — mauzóleumnak nevezzük az épített, nagyszabású,