Asztalitenisz, 1994 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1-2. szám
Szakmai szemmel (Folytatás a 3. oldalról) asztalitenisz - elsősorban a férfi szakág - mélyponton van, vagy egyesek szerint ahhoz még csak közel ezen lehet vitatkozni, de nincs értelme - és ennek kell, hogy okai legyenek (mint ahogy vannak is), ez nem lehet a véletlen műve. Az elmúlt évtizedben - a sok erre mutató jel miatt - ennek a helyzetnek a bekövetkeztére magam is sokszor felhívtam a figyelmet. Sok férfi szakággal foglalkozó szakember válasza erre az volt, nem igaz, rosszul látom, foglalkozzak csak a nőkkel. Most joggal kérdezhetném - amikor már ők is elismerik a nagy bajt, hol van az önkritika? Nem teszem én sem, mert ez önmagában (mármint az önkritika) még nem old meg semmit. Sokkal inkább szeretném elérni, hogy az önkritika helyett ténylegesen változtassanak eddigi álláspontjukon és tegyenek többet a változás érdekében. Vegyük sorba 1. az egyes tényezőket, a/ társadalmi körülményeket b/versenyrendszert, menedzselési problémákat c/ szakmai okokat 2. a testületeket, illetve személyeket, a/ az edzőket b/ a játékosokat és az egyesületi vezetést d/ a felsőbb sportvezetést és a MOATSZ elnökségét akik, illetve amelyek a mai helyzet miatt felelősként számbajöhetnek. a / A társadalmi körülmények mindig befolyással vannak a sport színvonalára. Az ötvenes, hatvanas évek gyenge életszínvonalában, a korlátozott utazási lehetőségek között, a sport nyújtotta előnyök a fiatalok tömegeit vonzották a sportegyesületekbe, ahol a szerény körülmények is legtöbbször többet nyújtottak az otthoni körülményeknél. Az állam által a sportnak adott támogatás azt jelentette, hogy a mi élsportunk hosszú ideig jobb feltételeket élvezett, mint az összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élő országok élsportja. Ez az előny még vonzóbbá tette mint kitörési lehetőséget a sportot a fiatalok részére. Mára a helyzet változott. A sport már nem élvez - különböző okok miatt-akkora támogatást, nem egyedüli kitörési lehetőséget képvisel, az élsport elvesztette anyagi vonzerejének nagy részét, feltételrendszere lényegesen romlott. Tőlünk nyugatra és a tengerentúlon ugyanakkor ellenkező folyamat játszódott le. Felfedezték a sport propagandaértékét - van is mögötte gazdasági bázis -, óriási pénzek áramlanak a sportba, amelyek révén olyan feltételek teremtődnek, ami sokszor nagyon egyenlőtlenné teszi a versengést. Több ország (elsősorban a közép- és nyugat-európai országok) anyagi előnyeivel nem csak saját polgárai felé, hanem a keleti országok sportolói felé is hatalmas szívó hatást fejt ki. Az a tény, hogy például az osztrák vagy német I., II., III. osztályban anyagilag jobban járnak a versenyzők mint itthon még válogatottként is, azt eredményezi, hogy nem feltétlenül a címeres mez jelenti a siker csúcsát a fiatalok számára. Főleg, ha ehhez kevesebb munka és kisebb teljesítmény is elegendő. Mindenki természetszerűen törekszik a könnyebb ellenállás felé. Ez a helyzet nyilvánvalóan megmutatkozik az asztalitenisz szakosztályok és a játékosok számának rohamos csökkenésében. Lassan ott tartunk, hogy az NB 11-ben, de lehet, hogy jövőre az NB 1-ben is, az a csapat indulhat el, amelyiknek van pénze. Ez lesz az egyetlen kritérium. Az anyagi csőd természetesen nem csak a játékosokra van befolyással, hanem az edzőkre is, akiknek a bérezési viszonyai (már amit ismerek) olyan elkeserítőek, hogy nem is csodálható, ha a különböző pénzszerzési lehetőségek után szaladgáló edző felé az egyesületi vezetés nem mer magasabb követelményeket támasztani. Nemrégiben számbavettem, hogy hány játékos, illetve edző dolgozik külföldön. Engem is megdöbbentett a nagy szám és főleg az, hogy természetesen az itthon addig produkáló edzők távoznak el és újabban már az egészen fiatal játékosok is. Mégis azt kell mondani, bár a társadalmi körülmények nagyban nehezítik helyzetünket, nem lehet mindent ennek számlájára írni, mert ez azt is jelentené, tudomásul vesszük tehetetlenségünket. A társadalmi helyzet alakulását, a sport támogatottságát ugyanis nem mi asztaliteniszezők dirigáljuk, b/ Versenyrendszer, menedzselési problémák. Fontos kérdéscsoport, mégis azt hiszem, aránytalanul többet foglalkoztak vele az edzők az utóbbi évtizedben, mint amennyit megérdemelne. Főleg azért, mert Magyarországon kimutathatóan fejlett, korszerű versenyrendszer működött az elmúlt évtizedekben, a most sikeres országok közül többen irigyeltek minket ezért, sokan követtek, példaként szolgáltunk számukra. Az utóbbi évek változtatásai (pl. az ifjúsági játékos megszüntetése, 4 fős csapat) nem javítottak ezen, sőt - véleményem szerint - inkább rontottak. Azok, akik állandóan a versenyrendszerben látták a bajt, inkább csak a szakmai hiányosságaikat igyekezték ezzel leplezni. Egy versenyrendszer esetében mindig az a fő kérdés, mi a cél, mit akar szolgálni. Ha ez eldöntött, akkor ennek a célnak megfelelően kell kialakítani. Nálunk évtizedeken keresztül a nagylétszámú csapatok és sok éven át a kötelező ifjúsági játékos szerepeltetése azt jelezte, hogy a cél a fiatalok tömeges szerepeltetése, a fiatalok fejlődésének lehető legjobb segítése. Ezt a célt ez a versenyrendszer jól szolgálta, a magyar utánpótlás még az utóbbi sanyarú évtizedben is sikerágazat volt, igaz, elsősorban a lányok miatt, de a fiúk is jónéhány érmet szállítottak. Meggyőződésem, hogy ebben nagy szerepe volt az utánpótlásbarát versenyszisztémának. Egy másik elképzelés szerint - ennek jegyében csökkent a létszám - a közönséget a kisebb létszámú, a rövidebb időtartamú mérkőzések jobban lekötik és pénzt csak akkor lehet behozni a sportba, ha nagy közönség van, ha nő a sport propagandaértéke. Ez általában igaz. Magyarországon azonban egyelőre nem igazolódott be ez a várakozás, nincsenek meg hozzá sem a megfelelő létesítmények, sem a megfelelő gazdasági bázis. A rövidebb időtartam egyrészt nem is igaz, ettől a változtatástól nem lettek rövidebb időtartamúak a csapatmérkőzések, másrészt a Kiskunfélegyházát kivéve, továbbra sem tolonganak a nézők, bár csökkent a csapattagok száma Az élvonalbeli csapatok sorrendjében sem következett be lényeges változás, a férfiaknál a Postás és a Kiskunfélegyháza helyet cserélt. Ha pozitív nem is, negatív eredménye azonban volt a változásnak, tovább sorvadt az egyébként is gyenge utánpótlás nevelés, mert az élcsapatok szereplését ma már egyáltalán nem befolyásolja, hogy milyen szintű ifjúsági játékosok vannak. Ezt még a Statisztika példáján keresztül is le lehet mérni, hogy a rossz példával ne mindig máshoz menjek. A Statisztikánál is megváltozott a határozat óta a fontossági sorend. Hátrább került a nevelés. A magyarázat pofon egyszerű. Ha nincs szükség a folyamatosságra, tehát arra, hogy minden évben az övé legyen a legjobb ifjúsági korú játékos - mert az a csapatbajnokságon előnyt jelent -, akkor egy ilyen fiatal korosztályú játékosokból álló csapat esetén, mint a Statisztika-Metalloglobus, 4-5 évenként elég 1-2 játékos, aki pótolja a közben kiesőket. Többen nem tudnak szóhoz jutni, fizetőképes játékos piac hiányában pedig a ráfordítás nem térül meg. Ráadásul a sok, nagyjából azonos tudású játékos foglalkoztatás hiányában előbb-utóbb elkezd egymással foglalkozni, elégedetlenkedik, rontja a szellemet. Nevelési célú pénzekhez - ilyen célra a KSI-n kívül - Magyarországon csak alamizsna szinten lehet hozzájutni. A másik sokat vitatott kérdés a menedzselés. Ez talán fontosabb, nagyobb szerepet játszó kérdés, nagyobb hatása van a versenyzési színvonalra, mint a versenyrendszernek. Mégis azt hiszem, sokan kritizálják és helytelenül, a siker vagy sikertelenség okát teljes egészében itt keresik. Elfelejtkeznek arról, hogy előbb olyan játékosok kellenek, akiket lehet érdemes futtatni. Akárkit nem érdemes, nem beszélve arról, hogy ez vastagon pénzkérdés is. Lehetne számtalan példát mondani most arra, hogy a menedzselt játékosok nem váltották be a reményeket és hogy kevésbé menedzselt játékosokból klasszis lett. Az egyik kerekasztal beszélgetés, amit Juhos József vezet majd, ezt a kérdéskört fogja boncolgatni. Fontos azonban, hogy itt se szakadjunk el a valóságtól, ne kergessünk rózsaszínű álmokat, abból induljunk ki, amink van. Azt kell kitalálni, hogy abból hogyan lehet a legtöbbet kihozni. Valójában a pénzhiány az, amely ezt a kérdést lényegében korosztályok problémájára (öregek-fiatalok) egyszerűsíti le, mégpedig úgy, hogy közben nem lehet definiálni, ki az öreg és ki a fiatal. Klampár pl. 35 évesen is - a játéktudást, a játék korszerűségét tekintve - fiatalabbnak tűnt, mint 20 éves társai. Ha azonban elegendő anyagi források állnának rendelkezésre, és a magyar csapatok - a konkurensekhez hasonlóan - maximális, vagy ahhoz közeli létszámmal utazhatnának a versenyekre, nem okozna gondot a legjobbak szintjét még el nem érő, de a jövő szempontjából ígéretes fiatalok utaztatása, így azonban a legjobb csapat és a fiatalok 4