Asztalitenisz, 1994 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1-2. szám

Szakmai szemmel (Folytatás a 3. oldalról) asztalitenisz - elsősorban a férfi szakág - mélyponton van, vagy egyesek szerint ahhoz még csak közel­­ ezen lehet vitatkozni, de nincs értelme - és ennek kell, hogy okai legyenek (mint ahogy vannak is), ez nem lehet a véletlen műve. Az elmúlt évtizedben - a sok erre mutató jel miatt - ennek a helyzetnek a bekövetkeztére magam is sokszor felhívtam a figyelmet. Sok férfi szakággal foglalkozó szakember válasza erre az volt, nem igaz, rosszul látom, foglalkozzak csak a nőkkel. Most joggal kérdezhetném - amikor már ők is elismerik a nagy bajt­­, hol van az önkritika? Nem teszem én sem, mert ez önmagában (mármint az önkritika) még nem old meg semmit. Sokkal inkább szeretném elérni, hogy az önkritika helyett ténylegesen változtassa­nak eddigi álláspontjukon és tegyenek többet a változás érdekében. Vegyük sorba 1. az egyes tényezőket, a/ társadalmi körülményeket b/versenyrendszert, menedzselési problémá­kat c/ szakmai okokat 2. a testületeket, illetve személyeket, a/ az edzőket b/ a játékosokat és az egyesületi vezetést d/ a felsőbb sportvezetést és a MOATSZ elnökségét akik, illetve amelyek a mai helyzet miatt felelősként számbajöhetnek. a / A társadalmi körülmények mindig befolyással vannak a sport színvonalára. Az ötvenes, hatvanas évek gyenge életszínvona­lában, a korlátozott utazási lehetőségek között, a sport nyújtotta előnyök a fiatalok tömegeit vonzották a sportegyesületekbe, ahol a szerény körülmények is legtöbbször többet nyújtottak az otthoni körülményeknél. Az állam által a sportnak adott támogatás azt jelentette, hogy a mi élsportunk hosszú ideig jobb feltételeket élvezett, mint az összehason­líthatatlanul jobb körülmények között élő országok élsportja. Ez az előny még vonzóbbá tette mint kitörési lehetőséget a sportot a fiatalok részére. Mára a helyzet változott. A sport már nem élvez - különböző okok miatt-akkora támogatást, nem egyedüli kitörési lehetőséget képvisel, az élsport elvesztette anyagi vonzerejének nagy részét, feltételrendszere lényegesen romlott. Tőlünk nyugatra és a tengerentúlon ugyanak­kor ellenkező folyamat játszódott le. Felfedez­ték a sport propagandaértékét - van is mögötte gazdasági bázis -, óriási pénzek áramlanak a sportba, amelyek révén olyan feltételek teremtődnek, ami sokszor nagyon egyenlőtlenné teszi a versengést. Több ország (elsősorban a közép- és nyugat-eu­rópai országok) anyagi előnyeivel nem csak saját polgárai felé, hanem a keleti országok sportolói felé is hatalmas szívó hatást fejt ki. Az a tény, hogy például az osztrák vagy német I., II., III. osztályban anyagilag jobban járnak a versenyzők mint itthon még válogatottként is, azt eredményezi, hogy nem feltétlenül a címeres mez jelenti a siker csúcsát a fiatalok számára. Főleg, ha ehhez kevesebb munka és kisebb teljesítmény is elegendő. Mindenki természetszerűen törekszik a könnyebb ellenállás felé. Ez a helyzet nyilvánvalóan megmutatkozik az asztalitenisz szakosztályok és a játékosok számának rohamos csökkenésében. Lassan ott tartunk, hogy az NB 11-ben, de lehet, hogy jövőre az NB 1-ben is, az a csapat indulhat el, amelyiknek van pénze. Ez lesz az egyetlen kritérium. Az anyagi csőd természetesen nem csak a játékosokra van befolyással, hanem az edzőkre is, akiknek a bérezési viszonyai (már amit ismerek) olyan elkeserítőek, hogy nem is csodálható, ha a különböző pénzszerzési lehetőségek után szaladgáló edző felé az egyesületi vezetés nem mer magasabb követelményeket támasztani. Nemrégiben számbavettem, hogy hány játékos, illetve edző dolgozik külföldön. Engem is megdöbbentett a nagy szám és főleg az, hogy természetesen az itthon addig produkáló edzők távoznak el és újabban már az egészen fiatal játékosok is. Mégis azt kell mondani, bár a társadalmi körülmények nagyban nehezítik helyzetünket, nem lehet mindent ennek számlájára írni, mert ez azt is jelentené, tudomásul vesszük tehetetlensé­günket. A társadalmi helyzet alakulását, a sport támogatottságát ugyanis nem mi asztaliteniszezők dirigáljuk, b/ Versenyrendszer, menedzselési problé­mák. Fontos kérdéscsoport, mégis azt hiszem, aránytalanul többet foglalkoztak vele az edzők az utóbbi évtizedben, mint amennyit megérdemelne. Főleg azért, mert Magyaror­szágon kimutathatóan fejlett, korszerű ver­senyrendszer működött az elmúlt évtizedek­ben, a most sikeres országok közül többen irigyeltek minket ezért, sokan követtek, példaként szolgáltunk számukra. Az utóbbi évek változtatásai (pl. az ifjúsági játékos megszüntetése, 4 fős csapat) nem javítottak ezen, sőt - véleményem szerint - inkább rontottak. Azok, akik állandóan a verseny­­rendszerben látták a bajt, inkább csak a szakmai hiányosságaikat igyekezték ezzel leplezni. Egy versenyrendszer esetében mindig az a fő kérdés, mi a cél, mit akar szolgálni. Ha ez eldöntött, akkor ennek a célnak megfelelően kell kialakítani. Nálunk évtizedeken keresztül a nagylétszámú csapatok és sok éven át a kötelező ifjúsági játékos szerepeltetése azt jelezte, hogy a cél a fiatalok tömeges szerepeltetése, a fiatalok fejlődésének lehető legjobb segítése. Ezt a célt ez a versenyrend­szer jól szolgálta, a magyar utánpótlás még az utóbbi sanyarú évtizedben is sikerágazat volt, igaz, elsősorban a lányok miatt, de a fiúk is jónéhány érmet szállítottak. Meggyőződé­sem, hogy ebben nagy szerepe volt az utánpótlásbarát versenyszisztémának. Egy másik elképzelés szerint - ennek jegyében csökkent a létszám - a közönséget a kisebb létszámú, a rövidebb időtartamú mérkőzések jobban lekötik és pénzt csak akkor lehet behozni a sportba, ha nagy közönség van, ha nő a sport propagandaér­téke. Ez általában igaz. Magyarországon azonban egyelőre nem igazolódott be ez a várakozás, nincsenek meg hozzá sem a megfelelő létesítmények, sem a megfelelő gazdasági bázis. A rövidebb időtartam egyrészt nem is igaz, ettől a változtatástól nem lettek rövidebb időtartamúak a csapat­­mérkőzések, másrészt a Kiskunfélegyházát kivéve, továbbra sem tolonganak a nézők, bár csökkent a csapattagok száma Az élvonalbeli csapatok sorrendjében sem következett be lényeges változás, a férfiaknál a Postás és a Kiskunfélegyháza helyet cserélt. Ha pozitív nem is, negatív eredménye azonban volt a változásnak, tovább sorvadt az egyébként is gyenge utánpótlás nevelés, mert az élcsapa­tok szereplését ma már egyáltalán nem befolyásolja, hogy milyen szintű ifjúsági játékosok vannak. Ezt még a Statisztika példáján keresztül is le lehet mérni, hogy a rossz példával ne mindig máshoz menjek. A Statisztikánál is megváltozott a határozat óta a fontossági sorend. Hátrább került a nevelés. A magyarázat pofon egyszerű. Ha nincs szükség a folyamatosságra, tehát arra, hogy minden évben az övé legyen a legjobb ifjúsági korú játékos - mert az a csapatbajnokságon előnyt jelent -, akkor egy ilyen fiatal korosztályú játékosokból álló csapat esetén, mint a Statisztika-Metalloglobus, 4-5 éven­ként elég 1-2 játékos, aki pótolja a közben kiesőket. Többen nem tudnak szóhoz jutni, fizetőképes játékos­ piac hiányában pedig a ráfordítás nem térül meg. Ráadásul a sok, nagyjából azonos tudású játékos foglalkozta­tás hiányában előbb-utóbb elkezd egymással foglalkozni, elégedetlenkedik, rontja a szelle­met. Nevelési célú pénzekhez - ilyen célra a KSI-n kívül - Magyarországon csak alamizs­na szinten lehet hozzájutni. A másik sokat vitatott kérdés a menedzselés. Ez talán fontosabb, nagyobb szerepet játszó kérdés, nagyobb hatása van a versenyzési színvonalra, mint a versenyrendszernek. Mégis azt hiszem, sokan kritizálják és helytelenül, a siker vagy sikertelenség okát teljes egészében itt keresik. Elfelejtkeznek arról, hogy előbb olyan játékosok kellenek, akiket lehet­ érdemes futtatni. Akárkit nem érdemes, nem beszélve arról, hogy ez vastagon pénzkérdés is. Lehetne számtalan példát mondani most arra, hogy a menedzselt játékosok nem váltották be a reményeket és hogy kevésbé menedzselt játékosokból klasszis lett. Az egyik kerekasztal beszélge­tés, amit Juhos József vezet majd, ezt a kérdéskört fogja boncolgatni. Fontos azon­ban, hogy itt se szakadjunk el a valóságtól, ne kergessünk rózsaszínű álmokat, abból induljunk ki, amink van. Azt kell kitalálni, hogy abból hogyan lehet a legtöbbet kihozni. Valójában a pénzhiány az, amely ezt a kérdést lényegében korosztályok problémájára (öre­­gek-fiatalok) egyszerűsíti le, mégpedig úgy, hogy közben nem lehet definiálni, ki az öreg és ki a fiatal. Klampár pl. 35 évesen is - a játéktudást, a játék korszerűségét tekintve - fiatalabbnak tűnt, mint 20 éves társai. Ha azonban elegendő anyagi források állnának rendelkezésre, és a magyar csapatok - a konkurensekhez hasonlóan - maximális, vagy ahhoz közeli létszámmal utazhatnának a versenyekre, nem okozna gondot a legjobbak szintjét még el nem érő, de a jövő szempontjából ígéretes fiatalok utaztatása, így azonban a legjobb csapat és a fiatalok 4

Next