Athenaeum, 1874/6. kötet
1874-05-28 / 22. szám
deti s bizonyára jobban sikerülendett szerzeményét hallani. A második felvonás elején Mara zengi szerelmi baját. Kisz ismeretlen kezdetű dala gyönyörűen ecseteli az először ébredő szív aggályait, érzelmei habozását. Szivem majd fájó érzet, majd bánattal van telve. Majd édes kín, mit érzek, majd gondok súlya ver le. Az mi történt velem ? Ez utóbb ismétlődő kérdést meglepő szépen és híven adja vissza az átszellemülten magyar dallam, és a szultán (Ellinger) szerelmi vallomása s kettejük érzelmi ömlengése mind szenvedélyes, és egytől-egyig magyaros dallamokban nyilatkozik. A hangszerelés a helyzetnek éppen megfelelő: nem oly lágy és gyöngéd, minőnek Julia szerelmi dalát képzeljük, sem oly szűzies, mint ahogy Elza vagy Margit szívébredését teszi a költő, hanem olyan, mint a förgetegben villámcsapásra eredt tűz, melyet a viharzó szélvész födélről-födélre kerget; vészes viszályok, véres harcok közt támadt szerelem ez, melynek szenvedélyes csókjait a harci kürt riadása, a haldoklók nyögése szakítja félbe. Ezután Brankovics közli békekötési szándékát fiaival, Gerő (Pauli úr) harcot kivon s apjával élénk szóvitát kezd. A szelíd István (Ellinger k. a.) kibékíti őket, s mindketten túszul mennek a szultánhoz, minthogy nemes versenygésben egyik sem engedi, hogy a másik egyedül a veszélyes útra induljon. A vita, az engesztelés, a válás mesterien festvék, s midőn a despota, majd meg a kísérőivel megjelent szultán, mindenik a maga vallásának szertartása szerint, a békét esküvel erősitik, oly hatalmas egy zenekép fejtikt ki előttünk, minőnek párját a zeneirodalomban aligha találjuk; a szereplők egyéni jellemét, nemzeti jellegét, a helyzet előidézte hangulatot nagyszerűen tolmácsolja a zene, s a kettős eskünél szereplő, fölötte eredeti két motívum a legnemesb költői inspiráció szüleménye. A végső ensemble-on egy egészen eredeti magyar rhythmus vonul végig ; csodálatos egy erő, mely ennyi nagyszerű detail után egy ily fináléban a szereplők érzelmei, egyéniségeinek zenei képeit egy nagy egészszé tudja tömöríteni, belőlük egy mesterien kombinált és mégis ellenállhatlanul magával ragadó szinfoniát (a szó eredeti érteményében) tud alkotni! A harmadik felvonásban a despota távol fiain mereng; szép dalát, melynek egy sajátosan használt magyar rhythmus eredeti zamatot ad, a szerbek harci kiáltása követi, majd a magyarok hírmondója jelenik meg, véres karddal hadba hiva a despotát; ezután a megvakitott Gerőt látjuk öreg apja előtt megjelenni, s utóbb a világtalan István is előlép." E tragikus jelenet, melyben az apa fájdalmát még sajtóbbá teszi, hogy önnön tévedése okozta, oly remekje a zenei alakításnak, hogy nincsen szavunk mesteri voltának méltó kifejezésére; csak azt jegyezzük meg, hogy alig képzelhetni nehezebb feladatot, mint Gerő megjelenése s az apa baja után az István jöttével megújuló sorscsapást a figyelem lankasztása nélkül jellemezni. És ez épp oly egyszerű, mint lélektanilag helyes módon sikerült Erkelnek. Jenő és István különböző jellemei alapján színezé e két jelenetet, s a hatás leírhatatlan. A magyarok és szerbek boszvénekei, vad orkánként zúdulva föl, fejezik be a megkapó jelenetekben gazdag szakaszt. Az utolsó felvonásban — a rövidítés után — a Murat által megszöktetett Marát látjuk a szultán hadi sátrában; a császár csatára készen végbúcsút mond kedvesének. A harc folyamában Brankovicsnak foglyul ejtett két fiát a szultána elé hozzák; a győzelmes csatázás közben halálosan megsebesített despota is ide hozatik, és a gyászos viszontlátással végződik e felvonás, mely művészien van ugyan írva, de nem elég melegséggel, hogy az előbbi megrázó jelenetek után mélyebb benyomást tehessen. Pihentetőül azonban a közönség szívesen nézi a fé