Athenaeum, 1945 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1945-01-01 / 1. szám
Az üzemi bizottságokról Az üzemi bizottság és annak ténykedése nem újkeletű a sokszorosító iparban. Már évtizedekkel ezelőtt megszületett — persze egyszerűbb formában, mikor a kollektív szerződés rendszeresítette a »bizalmi« tisztséget. Kezdetben még az a főnök sem látta szívesen, aki egyébként tisztelte a kollektív szerződést és annak rendelkezéseit betartotta. Mégis nehezen törődött abba bele, hogy az »ő üzemében« vagy az ő általa vezetett üzemben ellenőrizve legyen, tényleg betartja-e? Eleinte gyakran megesett, — hiszen akkor még a kollektív szerződés minden pontját nem csiszolta ki a gyakorlat , hogy máskép magyarázta a főnök és máskép az üzem bizalmija. Ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismerni, hogy az első években nem volt nagy eltérés számszerűleg: a Békéltető Bizottság majdnem annyi esetben adott igazat az egyik félnek, mint a másiknak. Persze, hogy a főnök nem vette jónéven, ha a békéltetni döntés ellene szólt, nem is annyira anyagiak miatt, mint inkább önérzetét sértette, hogy a bizalmi jobban értette az árszabályt, mint ő. Múlottak az évek, változott a helyzet, a bizalmi igen jó előmozdítója lett rá termelőnek. Olyan üzemben persze, ahol a főnök árszabálytisztelő volt, könnyebb dolga volt a bizalminak, aki szívesen állt rendelkezésére a főnöknek, mikor arról volt szó, hogy az ő munkatársai is tartsák be a kollektív szerződést. Idővel kialakult, hogy a személyzet bizalmija igen simán felelhetett meg tisztségének. A főnöknek könnyebb lett a munkája, mert mégis csak egyszerűbb lett a dolga, hogy nem kellett sok más és más modorú és különböző szébsőségű munkavállalójával tárgyalni, hanem csak egy-egy, már tárgyalási modorában is gyakorlott egyénnel, aki a legsúlyosabb ügyeket is megfelelő módon tudta főnökének előterjeszteni. Nem tanulta iskolában, de az élet kiművelte erre a fontos tisztségre. Ennek a tisztségnek a mai időknek megfelelőbb, szélesebb hatáskörrel rendelkező fóruma az üzemi bizottság. Azért említettem a »bizalmi« metamorfózisát, mert ez a bizottság is ugyanolyan változásokon megy majd keresztül, mint annak idején elődje. Akiket a munkások oda beválasztanak, szintén nem iskolapadban tanulják meg teendőjüket, hanem a gyakorlati élet fogja kinevelni őket arra. Lehet, hogy eleinte a főnökök gyanakodva nézik működésüket, még akkor is, ha szem előtt tartják az illetékes hatóság által előírt szabályokat, de az is természetes, hogy megbízóik sem lesznek mindig megelégedve velük; előbbiek, mert sokat végeznek; utóbbiak, mert többet vártak és várnak tőlük. Pedig kár volna mindkét részről a türelmetlenség. Mindenekelőtt vegyük tekintetbe, hogy milyen súlyos viszonyok között kerültek felelősségteljes tisztségükbe. Nem normális termelés közepette kezdték meg működésüket, hogy az üzemek és munkatársaik érdekében dolgozzanak, hanem egy súlyos háború után indították meg a munkát, minden tőke nélkül, állandóan emelkedő termelési költségekkel; károkat kell rendbehozni, a munkások megélhetését javítani és végül a legsúlyosabb: az üzem fenntartásáért, annak eredményes munkálkodásáért ők felelősek. Milyen egyszerű lett volna az üzembizottsági tisztséget betölteni rendes gazdálkodás közepette, mikor az illető üzemnek megvolt a forgótőkéje s annak termelése meghozta a maga százalékos hasznát, buzdításokkal úgy irányítani a termelést, hogy az nagyobb eredményt mutatva, megszerezze az üzem fenntartásához, az állandó felújításokhoz szükséges összeget és ebből a dolgozóknak is megfelelően juttathassanak. Persze megbízóik kevesebb kritikával és több dicsérettel is Nyomdászinas — hajdan Ifjúmunkás — ma i. Az elmúlt hét egyik napján kis lapocskánk, az »Athenaeum« csinosításán dolgoztam. Csak a munka zsolozsmájának halk duruzsolása hallatszik. Egyszercsak harsány szavak, mennydörgésszerű szavalókórus és túl hangos ének riaszt fel munkaasztalomtól. Mi az? Kik merészelik Gutenberg e templomának — a mi nyomdaműhelyünknek — halk zenéjét, a munka ritmusát zavarni? Csakhamar megkapom a választ. Az ifjúmunkások csoportja jött ily nagy dirrel-durral, hogy a jövőjüket érintő elgondolásaikat — valószínűleg a nagyobb hatás kedvéért — fülbeszökő nyolccicerós léniadurunggal aláhúzva adják át üzemi bizottságunknak. Fiaim! Ez a cselekedetetek csak visszatetszést szült, így nem szabad viselkedni az »Ifik«nek, különösen nem a nyomdászifjaknak. Bár azóta itt-ott elejtett szavaitokból kiéreztem, hogy ti magatok is »meggondolatlannak« minősítettétek a történteket. Az alábbiakban nem is erről akarok beszélni, hanem a régmúlt idők inai gyötrelmeiről, amiben elődeinknek, de még nekünk is részünk volt. Vonjatok majd párhuzamot a ti mai helyzetetek és a századeleji nyomdászinas testet-lelket ölő szenvedése között. Meglátjátok, nektek nincs panaszra sok okotok, hála érte szakszervezetünk mindenkori vezetőségének, akik állandóan napirenden tartották a tanonckérdést és igyekeztek az ifjúmunkások helyzetén segíteni. Most pedig engedjétek meg, hogy egyes, a nyomdaműhely szentélyének csendjébe beleharsogott szavaitokat alcímül használjam. „Két esztendő?!“ Mielőtt a közelmúltról beszélgetnénk, ugorjunk vissza néhány évszázadot: hogy is volt régen a tanulási idővel? A 16—18. században Németországban 4—5—6 esztendő volt a felszabadulandó képessége szerint. Angliában hét év. Kétéves kivételt nem engedtek meg még abban az esetben sem, amikor a tipográfus-jelölt gazadag édesapja 100 tallért ajánlott fel nyomdászegyesület pénztárának. (Lipcse, 1686.) Ha az inas nem tudta megszerezni a képesítést, tovább kellett tanulnia hat hónapot vagy egy egész esztendőt. A frankfurti nyomdászszabályok megengedték, hogy az inasokat nyomdán kívül is küldözgessék, de az inasmunka napi mennyisége csorbát nem szenvedhetett. (Elvesztett munkaidő behozása.) A lipcsei szabályzat nem engedte meg az inasok küldözgetését, különösen nem az így elmulasztott munkaidő vasárnaponként való pótlását. A lipcsei rendtartás az inasok alapos oktatásáról is gondoskodott, de a házimunkák elvégzése alól nem mentesíti az inasokat. Ilyenek a