Athenaeum, 1946 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1946-02-01 / 2. szám

volt a tulajdonosok változásából. Az új tőkés természetesen a maga hasznát nézte. Árszabályom felül a legjobb munkások is legfeljebb egy-két pengővel érhettek el magasabb fizetést. Jellemző, hogy az 1924-es nyomdászsztrájk idején inkább lemondtak a New-York-palotáról, mintsem teljesítsék a nyomdászok szerény követelését. Az Atthenaeumban azelőtt sem lehetett keresni, ide most talán még jobban szorították a béreket. A termelés irama fokozódott. A gépeket és az embereket jobban kihaszálták. Jelszó lett: »Minél gyorsabban!« A gépek teljes létszámban szaladtak, de a személyzet nem szaporodott. Kevesebb ember többet termelt. Az Athenaeum jól prosperált Az osztalék emelkedett, a tulajdonosoknak gondtalan életet biztosított a nagy jövedelem. Az évek múltak. A hitleri német fasiszta szellem propagandájának hatására Magyarországon is kezdték firtatni a vagyonok eredetét, különösen, ha az olyan hatalmas volt, mint például Az Est konszerné. Az egyre jobban lábrakapó jobboldali irányzat türelmetlen képviselői előbb a sajtóban, majd az adóhatóságoknál kezdték meg támadásaikat a Miklós-érekeltség, illetve lapjaik ellen. Többször betiltották azokat, így remélve, hogy anyagilag megfojthatják a nagy közvéleményformáló újságokat. Pedig mennyire szolgálatkészek voltak Az Est-lapok a Horthy-fasizmus kiszolgálásában! De hiába: az újfasisztáknak nem voltak elég jobboldaliak. 1939. A csendes üldözés tovább folyik, majd egyre drasztikusabb lesz. A történelem, ha más formában is, megismétli önmagát. Szeptemberben kocsikra rakják a Rákóczi út 54. szám alatt levő szerkesztőségi helyiségek bútorait és még az írógépeket is elviszik. A szerkesztőség tagjai egymás hátán vagy a padlóra hasalva írják meg cikkeiket. A kiürített szobákba kölcsönbútorokat hozatnak, de másnap úgy ezeket, mint a kölcsön szerzett írógépeket, ismét elviszik a végrehajtók. Az olk: adócsalás: »Ebül szerzett jószág ebül vész el« — mondja találóan egy közmondás. S ez szó szerint beteljesedett az Athenaeum sorsában. Az idő gyorsan szalad. Hitler és csatlósai letűnnek az élet színpadáról. Az oroszok felszabadítják Magyarországot. Az ostrom alatt munkássága saját életénél is jobban féltette a nyomdát. Megérezte, hogy annak minden téglájához, minden gépéhez, minden ólombetűjéhez az ő évtizedes keserves verejtéke tapad. S ez a munkás 1945 elején, feledve minden kizsákmányolást, a gép alá bújt aknát szedni, talajvizet mert éjjel-nappal, tüzet oltott és kézzel hajtotta a nyomdagépet, hogy az első szabad sajtótermék napvilágot lásson. Mert ez a munkás megérezte, hogy a magáét menti. Azt a nemzeti vagyont, amelyet valaha egyéni tőkés célokra belőle kisajtoltak. Érzi, hogy a legtöbb joga neki van hozzá, mert — bármit is mondjanak a kacskaringós paragrafusok, — a demokratikus emberi igazságérzet szerint az első világháború vége óta ez a nyomda gazdátlan tulajdon volt, mígnem a reakciós kormányok kezelésbe nem vették, hogy a náci propaganda hatalmas eszközévé tegyék. A társadalmi fejlődésnek egy újabb fokozatához érkeztünk. A feudális Magyarországon megtörtént az első igazi földosztás. Ma már nincsen nincstelen paraszt, földmunkás az országban. Azé a föld, aki megműveli. A Nemzeti Függetlenségi Front pártjai megértették a szervezett munkásság kívánságát s a felszabadulás után közös beadványban kérték a kormánytól, juttassa a vállalat részvényeinek negyven százalékát Szakszervezeti Tanácsnak, húsz-húsz a százalékát a Független Kisgazda Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak és a Szociáldemokrata Pártnak. A beadványt annak idején Tildy Zoltán, Kossa István, Szakasits Árpád és Révai József írták alá. Eljutottunk nyomdánk története- Kínai rejtvény Soha életemben, de még nagyreményű tanuló ifjúkoromban sem foglalkoztam semmiféle rejtvény megfejtésével. Ha valamelyik Werner-regényben titkosírás fordult elő, átugrottam, mert fizikai erőmet nem akartam fejtörésre felhasználni. A most divatos keresztrejtvényekkel sem kínlódtam, mert nem voltam káptalaninas, az a tudás pedig, amit az én 53 cm körül bőségű fejembe el bírtam raktározni oly kevés, hogy vele egy-egy keresztrejtvény kibogozását nem érdemes elkezdeni — vagy pedig a Nemzeti Múzeum könyvtárában kellene laknom. Kínai rejtvény ! Ez egy gúnyos nyomdai kifejezés is. Az olyan rosszul szedett hasábokra mondják ezt, amelyben annyi hiba van, hogy egyszínű trónnal nem lehet kijavítani, kénytelen a javinok többfélét alkalmazni, hogy az egyes hibákat meg lehessen találni, de így is keresni kell, melyik hova való. Ha pedig egy ilyen rosszul szedett hasábot fekete színnel javítják, akkor mákostésztának mondják. Nem ilyesmiről szól e történet. * Ezen történetet nem azért írom meg, hogy a MADISZ-ok, IFI-k és más ifjúsági szervezetek példának vegyék, hanem ezzel azt akarom bizonyítani, hogy hajdan a nyomdász-inasoknak nem csak dolgozni kellett, hanem leleményeseknek is kellett lenniök. E tekintetben nem engedhették meg azt, hogy mindenféle ugri-bugri suszterinas-kartárs lepipálja. Ezzel egyben azt is akarom bebizonyítani, hogy a hajdani nyomdász-inasok, ha nem is végeztek honi vagy külföldi esti egyetemeket, volt nekik elég természetes eszük ahhoz, ha valamilyen baleset történt, ehhez az első és gyors segélynyújtást maguk eszközöljék. Igaz, mindenkit érhet, baleset, még a nagyüzemekben is. Csakhogy nagyüzemben könnyen lehet segíteni alaposan, különösen a mai gépi korszakosban, ahol szerkesztők, írók s gépírók serege is rendelkezésre áll s egy-két órai késés sem baj. Ahol én tanultam Gutenberg mesterségét hat, vasárnapi keltezéssel megjelenő hetilap készült. Természetesen egy sem napilap módjára, ehhez elegendő személyzet, de különösen nyomógép nem állt rendelkezésre. A lapokat 10—12 szedő szedte nyolc inassal. Minden lapnak más-más volt a tördelője, csak az egyik meter csinált kettőt. Betűanyag volt elég, nem kellett egy lapot sem elosztani, hogy a másikat kiszedhessék. A nyomással voltak bajok, ha a szedéssel késtek, mert két helybeli s négy vidéki lap volt, tehát a vasúti szállítás miatt időhöz voltak kötve. A két helybeli lap szedése-nyomása maradt utoljára. Az egyik „Szabadkai Közlöny“, egyúttal félhivatalos is, ennek kiadó-szerkesztője a főnök volt, ezért nem volt baj, ha vasárnap reggel hat órára készült el, ekkor jöttek a kihordók, mivel pedig félhivatalos is volt, a megyei városok, ha később kapták meg, sem siettek lemondani az előfizetést.★ Többször megtörtént, hogy valamelyik szedő a hét egyik-másik napján is vasárnapot tartott, azaz nem jött be. Ezen a történeti héten többen is valamely címen ünnepeltek, egy-kettő pedig álmában annyit szedett, hogy a nyomdában már fáradtan jött be, ezért itt pihente ki az éjjeli fáradalmait. Tudjuk azt, hogy engedetlenebb alany nincs, mint az ólombetű, önmaguktól nem akartak — úgy tudom ma sem — sorakozni, tehát nem csoda, ha a lapok elúsztak. Máskor is történtek rövidebb-hosszabb távú úszásoknál, hogy versenyidőn alul maradtak a szedéssel, de ekkor egy-két rohamórával toldták meg a munkaidőt. A gépmestereknek — két gép és két gépmester állt itt, — nem kellett mondani: húzd rá! Minket, inasokat sem kellett nógatni, hogy gyorsabban azzal a hajtogatással. Voltak könyvkötők, illetve egy könyvkötőmester vállalta a lapok hajtogatását s a vasúti feladást, de csak a rendes munkaidő keretén belül, mivel a túlórákat a főnök nem fizette, nem is várták meg ennek kinyomatását. Ha valamelyik lap a vonat indulása előtt két órával nem volt kész, nem vártak, elmentek, ezért nekünk másoknak kellett ezt elvégeznünk.