Athenaeum, 1947 (3. évfolyam, 2-12. szám)

1947-02-05 / 2. szám

Nem volt meleg a teremben, ahol pólyásbabától kezdve tizenkét évesig mindenféle korú gyermek jelent meg szüleivel. Lehettek vagy száz­­huszan az apróságok és a szülők, a többi helyet a kíváncsiak, az érdeklődők fog­lalták el. 1946 december 23. Emlékezetes, meg­ható délután az Athenaeum kultúrtermé­ben. Már jóval három óra előtt sétálgat­nak a járni tudó nagyobbak, ismerkednek a szülők. A nyomda segédmunkásai szor­galmasan hordják a fehér csomagokat, melyeknek tartalmát találgatják a be nem avatottak. A színpad hátsó része megtelik csomagheggyel, az elején a magas, díszí­tett karácsonyfa tündöklése vonzza kicsi­­nek-nagynak a szemét. A megható ünnepély megkezdésekor Palkó Sándor vezérigazgató szólt köz­vetlenül a gyerekekhez, ecsetelve előttük, hogy a mai ünnepségen csak azért lehet ajándékcsomagokat adni, mert apukájuk és anyukájuk szorgalmukkal megkeresték ennek az értékét. Utána a Nemzeti Segély megbízottja beszélt. A templomban sem lehet ünne­­piesebb hangulat, mint amilyen itt volt a két beszéd alatt. Pedig a műsor még csak most kezdődött ! Az Úttörő­ gyerekek egy kis csoportja szavalt kórusban, énekelt egy dalt, ját­szott egy életképet és fuvolázott szépen egyikük. Gumbinger Irénke, az Athe­naeum „gyermeke“, mesélte el röviden, hogyan került az üzemhez, ahol minden dolgozó az ő anyukája és apukája. Mert különben teljesen árvának volna tekint­hető. Míg ezt elmondotta, egyetlen fel­nőttnek a szeme sem maradt könny nél­kül. Végül a hároméves kis Kovács Zsu­zsika szavalt egy Ady-verset jó hangosan, kifogástalanul, melyért annyi tapsot ka­pott, hogy utána ráadásként elénekelt egy bájos gyermekdalt. Ekkor megszólalt a hangszórón ke­resztül „Mennyből az angyal . . .“, a gyerekek is énekelték, templomba illő áhítattal . . . halkan . . . Megkezdődött a csomagok osztása. Minden dolgozó annyi csomagot kapott, ahány gyermeke van. Az élelmesebb gye­rekek hamarosan körülállották a dobogót, lesték, mikor olvassák fel az ő nevüket. Aztán visszairamodtak vele anyuhoz vagy apuhoz. A fényes világítás, a szép és új kultúr­terem hangulatában, a lelkek felengedé­sében, a karácsonyfa gyertyáinak egy­szerű fényében már nem is éreztük, hogy ezen a szent ünnepen szénhiány miatt a terem nem volt eléggé meleg . . . t.s. E lap szerkesztőségének a múltkoriban kéziratot nyújtottam be „Szalmaláng“ címmel. A cikkben arról volt szó, hogy az ifjúságnak maradéktalanabbul kellene hozzálátnia a komoly, felelősségteljes, országépítő munkához. Minden vonalon érezhető bizonyos lanyhaság, a lendület hiánya. Megemlítettem az okokat is: a fasiszta nevelés emlékei még mindig kísértenek, azután itt vannak a presztízs­szempontok, melyek abban csúcsosodnak ki, hogy nem szívesen tanulnak az idősebb évjáratúaktól, sőt — valljuk be — csak igen kis százalék veszi a tanulást egészen komolyan. Kérő szóval fordultam az ifjúság komolyabb részé­hez : rázzák fel a közömböseket és ha személyi síkon nem is, de elvileg egyez­kedjenek az öregebbekkel olymódon, hogy kétség és gyanakodás nélkül vegyék át azt a tudást, melyet azok megsze­reztek nehéz és viszontagságos körül­mények között. Írásomra a lap szerkesztőjétől azt a választ kaptam, hogy felhívásom nem járna sikerrel akkor, ha minőségbeli igényekkel lépnék fel az ifjúsággal szemben. „Le kell nyúlnunk az ifjúság értelmi színvonalára“ — írja a szer­kesztő — és hogy én ezzel a kijelentésé­vel nem érthetek egyet, az alábbiakban szándékozom megindokolni. A diktatúrás korszakok alacsony ér­telmi színvonalra és ösztönökre apel­láltak. Ez természetesnek is tűnik min­denki előtt, aki csak egy kicsit is ismeri azt a lelkiséget, melyet a fasizmus plántált az ifjakba. Az elmúlt idők hatalmasai nagyon is tudták, hogy a zsenge, kifejletlen jellemek prédává is válhatnak számukra. Tervük sikerült is annak idején. Nem az volt a baj, hogy ez az ifjúság élt ezekért az eszmékért, tobzódott bennük, otthagyva mindent, ami szép és nemes, hanem fájdalom és zokszó nélkül el is pusztult értük. Ez pedig az alacsonyrendűség érzésének legmélyebb foka. Az ifjúság értékének mindig az életigenlés a legbiztosabb fokmérője, és ha egyáltalában lehetett a múltban olyan badarságokról beszélni, hogy „alacsonyabbrendű nép“, „segéd­nép“, az arra vallott, hogy az egyik oldalon egy ostobán felfuvalkodott rend­szer, a másikon a kiszolgáltatottság és szolgalelkűség volt a színen. A kettő kiegészítette egymást. Egy nép ifjúságának legfontosabb té­nyezője a magasabbrendű eszmények szeretete. Számos jel mutat arra, hogy ez nálunk is kialakulóban van, meg kell vallani azonban, hogy a tempó lassú. Még igen nagy tömegek ragasz­kodnak az elmúlt idők üres sivárságához, azt gondolván, hogy mindössze ez je­lenti számukra az életet. Világosabban megmagyarázva, — azt hiszik, hogy a munkát kötelességszerűen — vagy még akként sem — el kell végezni, mert ez parancs (?), azután már csak egyéni kedvtelések következhetnek. Pedig be kell látnia mindenkinek, hogy a szóra­kozásoknak az a sokféle fajtája, melyet a demokrácia nyújt mindenkinek, egye­dül még nem elég arra, hogy új embe­reket, főleg új ifjúságot építsen, min­denkinek komoly elmélyedésre is szük­sége van valamilyen vonalon. Ez pedig gyakorlatilag annyit jelent, hogy mun­káján felül áldozzon is valamit — akár egészen csekélyet — a közösségért, a jobb világrend kialakításáért. Az utcákon járva megfigyelhetjük, hogy a különféle pártok és társadalmi egyesületek plakátokon hirdetve, szinte tálcán kínálják a lehetőségeket a tovább­képzésre. Tudjuk, mindenhez idő kell, de az ifjúság éppen azért energikusabb és nagyobb munkabírású, hogy vállalja is ezt. Nem tudni, hogyan történhetett meg, hogy a házban folyó két szemi­náriumon alig látni egy-egy fiatalembert, deresedő hajú emberek hallgatják az elő­adókat, mert úgy gondolják, hogy a tudás csak akkor értékes, ha azt állan­dóan felfrissítik. Pedig ezeket a szemináriumokat főleg az ifjúság tudásának növelésére, az if­júság fogékony lelkének csiszolására, nemesítésre hívták életre. A nyomda ifjúságának ezeket a kiváló művelődési alkalmakat minden módon ki kellene aknáznia, ezzel mintegy honorálva ve­zetőségünk áldozatkészségét. És ha már tanulásról írunk, soha­sem szabad félni attól, hogy a hallgató­ságot elriasztja vagy felőrli a színvonal. Sőt egyenesen követelmény a magasabb színvonalnak magához láncolni az ala­csonyabbat. Az emberek öröklött tulajdonsága az, hogy szeretnek felnézni valakire vagy valamire. A tanítás mindig olyan szín­vonalú legyen, hogy felnézzenek rá. Az ifjúság pedig ossza meg szabadidejét a testet üdítő szórakozások és a magasabb­rendű munka között, ez vezeti be őket harmonikusan a férfikorba és ezzel szolgálnak egy nemzetet, amely végre már nemcsak anyagiakban, hanem egye­bekben is gazdag, tartalmas és mara­dandó akar lenni. (Si. B.) FEL - AZ ÉRTELEMHEZ

Next