Athenaeum, 1947 (3. évfolyam, 2-12. szám)
1947-02-05 / 2. szám
Nem volt meleg a teremben, ahol pólyásbabától kezdve tizenkét évesig mindenféle korú gyermek jelent meg szüleivel. Lehettek vagy százhuszan az apróságok és a szülők, a többi helyet a kíváncsiak, az érdeklődők foglalták el. 1946 december 23. Emlékezetes, megható délután az Athenaeum kultúrtermében. Már jóval három óra előtt sétálgatnak a járni tudó nagyobbak, ismerkednek a szülők. A nyomda segédmunkásai szorgalmasan hordják a fehér csomagokat, melyeknek tartalmát találgatják a be nem avatottak. A színpad hátsó része megtelik csomagheggyel, az elején a magas, díszített karácsonyfa tündöklése vonzza kicsinek-nagynak a szemét. A megható ünnepély megkezdésekor Palkó Sándor vezérigazgató szólt közvetlenül a gyerekekhez, ecsetelve előttük, hogy a mai ünnepségen csak azért lehet ajándékcsomagokat adni, mert apukájuk és anyukájuk szorgalmukkal megkeresték ennek az értékét. Utána a Nemzeti Segély megbízottja beszélt. A templomban sem lehet ünnepiesebb hangulat, mint amilyen itt volt a két beszéd alatt. Pedig a műsor még csak most kezdődött ! Az Úttörő gyerekek egy kis csoportja szavalt kórusban, énekelt egy dalt, játszott egy életképet és fuvolázott szépen egyikük. Gumbinger Irénke, az Athenaeum „gyermeke“, mesélte el röviden, hogyan került az üzemhez, ahol minden dolgozó az ő anyukája és apukája. Mert különben teljesen árvának volna tekinthető. Míg ezt elmondotta, egyetlen felnőttnek a szeme sem maradt könny nélkül. Végül a hároméves kis Kovács Zsuzsika szavalt egy Ady-verset jó hangosan, kifogástalanul, melyért annyi tapsot kapott, hogy utána ráadásként elénekelt egy bájos gyermekdalt. Ekkor megszólalt a hangszórón keresztül „Mennyből az angyal . . .“, a gyerekek is énekelték, templomba illő áhítattal . . . halkan . . . Megkezdődött a csomagok osztása. Minden dolgozó annyi csomagot kapott, ahány gyermeke van. Az élelmesebb gyerekek hamarosan körülállották a dobogót, lesték, mikor olvassák fel az ő nevüket. Aztán visszairamodtak vele anyuhoz vagy apuhoz. A fényes világítás, a szép és új kultúrterem hangulatában, a lelkek felengedésében, a karácsonyfa gyertyáinak egyszerű fényében már nem is éreztük, hogy ezen a szent ünnepen szénhiány miatt a terem nem volt eléggé meleg . . . t.s. E lap szerkesztőségének a múltkoriban kéziratot nyújtottam be „Szalmaláng“ címmel. A cikkben arról volt szó, hogy az ifjúságnak maradéktalanabbul kellene hozzálátnia a komoly, felelősségteljes, országépítő munkához. Minden vonalon érezhető bizonyos lanyhaság, a lendület hiánya. Megemlítettem az okokat is: a fasiszta nevelés emlékei még mindig kísértenek, azután itt vannak a presztízsszempontok, melyek abban csúcsosodnak ki, hogy nem szívesen tanulnak az idősebb évjáratúaktól, sőt — valljuk be — csak igen kis százalék veszi a tanulást egészen komolyan. Kérő szóval fordultam az ifjúság komolyabb részéhez : rázzák fel a közömböseket és ha személyi síkon nem is, de elvileg egyezkedjenek az öregebbekkel olymódon, hogy kétség és gyanakodás nélkül vegyék át azt a tudást, melyet azok megszereztek nehéz és viszontagságos körülmények között. Írásomra a lap szerkesztőjétől azt a választ kaptam, hogy felhívásom nem járna sikerrel akkor, ha minőségbeli igényekkel lépnék fel az ifjúsággal szemben. „Le kell nyúlnunk az ifjúság értelmi színvonalára“ — írja a szerkesztő — és hogy én ezzel a kijelentésével nem érthetek egyet, az alábbiakban szándékozom megindokolni. A diktatúrás korszakok alacsony értelmi színvonalra és ösztönökre apelláltak. Ez természetesnek is tűnik mindenki előtt, aki csak egy kicsit is ismeri azt a lelkiséget, melyet a fasizmus plántált az ifjakba. Az elmúlt idők hatalmasai nagyon is tudták, hogy a zsenge, kifejletlen jellemek prédává is válhatnak számukra. Tervük sikerült is annak idején. Nem az volt a baj, hogy ez az ifjúság élt ezekért az eszmékért, tobzódott bennük, otthagyva mindent, ami szép és nemes, hanem fájdalom és zokszó nélkül el is pusztult értük. Ez pedig az alacsonyrendűség érzésének legmélyebb foka. Az ifjúság értékének mindig az életigenlés a legbiztosabb fokmérője, és ha egyáltalában lehetett a múltban olyan badarságokról beszélni, hogy „alacsonyabbrendű nép“, „segédnép“, az arra vallott, hogy az egyik oldalon egy ostobán felfuvalkodott rendszer, a másikon a kiszolgáltatottság és szolgalelkűség volt a színen. A kettő kiegészítette egymást. Egy nép ifjúságának legfontosabb tényezője a magasabbrendű eszmények szeretete. Számos jel mutat arra, hogy ez nálunk is kialakulóban van, meg kell vallani azonban, hogy a tempó lassú. Még igen nagy tömegek ragaszkodnak az elmúlt idők üres sivárságához, azt gondolván, hogy mindössze ez jelenti számukra az életet. Világosabban megmagyarázva, — azt hiszik, hogy a munkát kötelességszerűen — vagy még akként sem — el kell végezni, mert ez parancs (?), azután már csak egyéni kedvtelések következhetnek. Pedig be kell látnia mindenkinek, hogy a szórakozásoknak az a sokféle fajtája, melyet a demokrácia nyújt mindenkinek, egyedül még nem elég arra, hogy új embereket, főleg új ifjúságot építsen, mindenkinek komoly elmélyedésre is szüksége van valamilyen vonalon. Ez pedig gyakorlatilag annyit jelent, hogy munkáján felül áldozzon is valamit — akár egészen csekélyet — a közösségért, a jobb világrend kialakításáért. Az utcákon járva megfigyelhetjük, hogy a különféle pártok és társadalmi egyesületek plakátokon hirdetve, szinte tálcán kínálják a lehetőségeket a továbbképzésre. Tudjuk, mindenhez idő kell, de az ifjúság éppen azért energikusabb és nagyobb munkabírású, hogy vállalja is ezt. Nem tudni, hogyan történhetett meg, hogy a házban folyó két szemináriumon alig látni egy-egy fiatalembert, deresedő hajú emberek hallgatják az előadókat, mert úgy gondolják, hogy a tudás csak akkor értékes, ha azt állandóan felfrissítik. Pedig ezeket a szemináriumokat főleg az ifjúság tudásának növelésére, az ifjúság fogékony lelkének csiszolására, nemesítésre hívták életre. A nyomda ifjúságának ezeket a kiváló művelődési alkalmakat minden módon ki kellene aknáznia, ezzel mintegy honorálva vezetőségünk áldozatkészségét. És ha már tanulásról írunk, sohasem szabad félni attól, hogy a hallgatóságot elriasztja vagy felőrli a színvonal. Sőt egyenesen követelmény a magasabb színvonalnak magához láncolni az alacsonyabbat. Az emberek öröklött tulajdonsága az, hogy szeretnek felnézni valakire vagy valamire. A tanítás mindig olyan színvonalú legyen, hogy felnézzenek rá. Az ifjúság pedig ossza meg szabadidejét a testet üdítő szórakozások és a magasabbrendű munka között, ez vezeti be őket harmonikusan a férfikorba és ezzel szolgálnak egy nemzetet, amely végre már nemcsak anyagiakban, hanem egyebekben is gazdag, tartalmas és maradandó akar lenni. (Si. B.) FEL - AZ ÉRTELEMHEZ