Athenaeum, 1948 (4. évfolyam, 1-15. szám)
1948-01-25 / 1. szám
Csillagok és emberek A csillagos ég fizikai tényét alig vesszük tudomásul. Elfogadjuk néha a hangulatos díszletet, de ez a homályos kábulat, melynek főeleme a romantika, nem visz közelebb a lényeghez. Amint a Föld gömbalakja is inkább távoli földrajzórák szövegének formájában és tudtunkban, úgy az univerzum távlata és valósága is csak futólag legyinti meg értelmünk felszínét. Ezt a révületet meghaladó érdeklődés ritka és minden országban csak néhány ezer emberben jelentkezik. Még a művelteknek nevezettek ismeretei is alig jutnak túl néhány csillagnéven, esetleg egy pár mitológikus csillagmondán. Mi az oka annak, hogy olyan könnyen térünk napirendre a világűr felett, miért nézünk ki a Föld ablakán anélkül, hogy kozmikus környezetünkkel behatóbban foglalkoznánk ? Az egyik magyarázat kétségkívül az anyag áttekinthetetlensége, nyomasztó, végtelenbe vesző terjedelme. A gondolat szárnyalóképességét megbénítja az optikai támpontok felfoghatatlan távolsága. Nem szabad mértékül alkalmaznunk arasznyi létünket, hanem segítségül kell hívnunk az űr centiméterét, a fényévet, amivel, egy kis töprengés után, értékelhető modellé zsugorodik a mérhetetlen építmény. Ha azt mondom : „végtelen szakaszos tizedestört“, elszédülök, de ha ehelyett a „négyzetgyök kettő“ jelképét alkalmazom, megnyugszom és számolni tudok vele. A népszerűsítő csillagászati oktatás elmés módszerekkel tudja lefordítani a fogalmakat és arányokat közértelmű nyelvre, mindenki, még az előképzettséggel nem bírók részére is. A csillagászattal szembeni közöny főoka azonban az, hogy nem látunk benne praktikumot, földi életünk, mindennapi küzdelmeink szempontjából jelentőséggel bíró vonatkozásokat. Ez azonban téves, mert egész sora állapítható meg azoknak a tényeknek és jelenségeknek, amelyek mind a szervetlen, mind a szerves létre, tehát az emberre és az emberi közösségre is döntő befolyással bírnak. Gondoljunk az időmérésre, amely csillagászati bázis nélkül lehetetlen, a szárazföldi, tengeri és légi tájékozódásra, a földmérésre, a meteorológiára és sok egyéb gyakorlati következtetésre, amelyek nélkül az ember, életének szövevényes struktúrájában meglenni nem tudna. Az orvostudomány társulást keres a sokszor emlegetett kozmikus sugárzásokkal, és annyi más ágazat között a rákgyógyítás terén vár kézzelfogható eredményt. Talán nincs messze az idő, amikor a technikus, a gépész, az elektromérnök, az építész, a nemzetgazdász, a földműves egyaránt a csillagász tanácsát fogja kérni, amint pl. az atomkutató kezdettől fogva ezt az utat járja. A régi századok alkimistája kotyvasztókonyhájában ólomból aranyat akart varázsolni és elherdálta életét annak vámjában, hogy mikor villan fel a vörös oroszlán a retortában, szoros nexusban állott az udvari asztrológus igéző ákombákomjaival. Bármily balgának tűnik most a távoli magiszter pepecselése, a szimata jó volt és az atomrombolás felé vezetett, amelyhez, egyéb elméleti és technikai hiányok mellett, egyszerűen nem tudott megfelelő nagyságú hőt fejleszteni. Az aranycsinálók álmából világrengető tudomány lett, amelynek elméleti magisztere az asztrofizikus ! Ha igaz, hogy a technika lehetőségei végtelenek, mennyivel inkább áll ez a kimeríthetetlen forrásokból táplálkozó csillagászatra ! Mint annyi más, a közelmúltig a tudomány, a szellem, a gondolat birodalma is a kiválasztottaké volt. De most megindult az a delejes áramlás, amely közkinccsé teszi a tudást, a megismerést is, kiemelve az embert a föld ráncaiból és mocsaraiból. A végtelen kozmikus haza szeretete, szemlélete, kutatása nem teheti közömbössé az agyvelőt a Föld történései, az emberi nem vajúdásai és céljai iránt, de hozzájárul a fogalmak tisztulásához, a látókör tágulásához, megnemesíti egymáshoz való viszonyunkat és az elkerülhetetlen ellentétek levezetésének eszközeit. A kozmosz tudatos figyelésében élő ember még jobban hozzásimul ahhoz a helyhez, amelyet részére a sors kijelölt és amelyen élnie és meghalnia kell. ( Művelt Nép) AZ ÉLETKOR MEGHOSSZABBÍTÁSÁÉRT küzdenek most az orosz orvostudósok. Szuvirov és Iljut professzorok a moszkvai egyetem élettani osztályán kísérleteket folytatnak és — mint egy újságíró érdeklődésére kijelentették — minden remény megvan arra, hogy az átlagos emberi életkort 120 évre, illetve tökéletes feltételek mellett 175 évre is meghosszabbítják. A kiváló orvostanárok megtalálták az öregség úgynevezett „pigment “-jét, melynek az a tulajdonsága, hogy csökkenti az idegsejtek munkáját, sőt végül el is pusztítják az idegsejteket, melyek pedig az életszervezet működéséhez feltétlenül szükségesek. Iljitt professzor kijelentette: a tudomány arra törekszik, hogy az öregítő, koptató pigmenteket kivonja az élő sejtekből. Hozzátette még, hogy az öregítő pigmentekkel teljesen lépést tart az alattomos nikotin romboló hatása, mely szintén nagymértékben útjában áll az élet meghosszabbításának. Ítél az Űr! — Úgy látom, Jóska öcsém, te csak nem tudsz belenyugodni a sorsodba. — Megvallom Őszintén, Gyuri bátyám , nem ! — Pedig meg kell békélned, hiszen nem Te vagy az egyedüli, aki ennek az áldatlan harcnak lettél az áldozata. Sokezren vannak az országban, az országon kívül, sőt szülőfaludban is, akik kezüket, lábukat, szemük világát veszítették el, mint Te. — Igaz, de én ennél többet veszítettem. Vasszorgalommal szerzett kis házam, szerető feleségem és mindkettőnk egyedüli szemevilágát, a négyéves kisfiúnkat, akiért éjjel-nappal dolgoztunk. Ő értük harcoltam, semmi másért. S mindez egy pillanat alatt megsemmisült, s itt maradtam én, az emberroncs, így elviselhetetlen részemre az élet! — Békélj meg, Jóska öcsém, helyzeteden, köztünk fogsz élni, a mi szeretetünk kárpótolni fogja a hiányt, keserűséget, sőt fájdalmad enyhítésére is igyekezettel leszünk, csak ne gondolj valami ostobaságra. No de megyek, meg kell etetnem a jószágokat, előkészülök a holnapi napra, sok itt a munka . . . Jóéjtszakát, Jóska öcsém ! — Jóéjtszakát, Gyuri bátyám ! Másnap reggel Jóska kihűlt holtteste fogadta nagybátyját, amint belépett a szérbe. Sejtettem — morfondírozott az öreg —, hogy végez magával. De nem is csoda. Nemigen akadt párja a faluban, aki úgy szeretett dolgozni, mint ő. Henyélni nem tudott, a munka embere volt, az vitte a sírba. Tested visszaadtad az anyaföldnek, lelked pedig fölkerült az Úrhöz, ki számonkéri majd tettedet. Nyugodj békében, Jóska öcsém ! Ott áll Jóska az Úr ítélőszéke előtt, féllábbal, vakon, megbénult kézzel, de fölemelt fejjel, minden félelem nélkül, cselekedetének biztos tudatában. — Mit tettél, te földi Ember? — kérdi az Úr. — Tehettem-e volna máskép? Nem akartam a társadalom terhére lenni, inkább a halált választottam. — Eldobtad magadtól az Életet. Nem tudtad, hogy azt csak nekem lett volna a jogom elvenni. Nekem, aki adtam az Életet. Nekem, aki megteremtettem az Embert, adtam szabad akaratot és gondolatot, hogy helyesen cselekedjetek. — Igaz ! De az ész győzött és a jónak látott gondolatot követte a „tett“. — Hiszen Te gyilkosságot követtél el magaddal szemben, amit tilt a tízparancsolat is. — Ügy van ! Tiltja. Azt mondja, hogy ne ölj, ne lopj. De miért nem vonod felelősségre azokat, kik ezreket és ezreket lövetnek le, gyilkoltatnak, vagyonokat pusztítanak el percek alatt, órák alatt milliókat harácsolnak össze aranyból és brilliánsokból, hogy könnyen és munka nélkül éljenek és dőzsölhessenek? — Ember ! Mit mondasz? Ilyesmiről nem tudok, ilyesmit nem hallottam még, hogy milliók pusztulnak el csak azért, hogy egyesek sokkal jobban éljenek, mint a többiek. Nem így gondoltam és akartam a világ megteremtésekor. — Ez a valóság, Uram ! Engedd meg, hogy veled együtt lenézzek a földre, ahol látni fogod a valót. Nézd ott balra azt a hatalmas földrészt, ott tombol a * -K